Chapter 25

~ Please help me hyung!~

- Na azt már nem! – csattant fel Heechul amivel nem csak a többieket, de még a nyomozót is igen meglepte – Nem megyek sehova, itt maradok vele!

- Megértem, hogy aggódik uram, de sajnos ezt a beszélgetést négyszemközt kell megejtenünk. Ön is tudhatja, hiszen már a kollégáim önt is kihallgatták – a középkorú férfi nyugodtan mondta végig a beszédét. Úgy tűnt nem igen zaklatta fel Heechul felcsattanása. Mintha hozzá lett volna szokva az ilyesfajta kirohanásokhoz. Ezzel szemben, Heechul már kevésbé volt nyugodt.

- Igen értem, de Taemin-

- Semmi baj, hyung – szakította félbe Taemin, halk hangon. – Menj csak, megleszek – szorította meg az idősebb kezét, és még egy kis mosolyt is kipréselt magából. Bár a kedve most távolt állt a mosolygástól.

- De hát Taemin-ah - kezdett bele az ellenkezésbe az idősebb.

- Hyung! Nyugi – ahogy Heechul Taemin szemeibe nézett kissé lenyugodott.

- Biztos Taemin-ah? – nézett rá a kisebbre aggodalmas szemekkel.

- Persze, semmi baj – ismételte meg Taemin, és próbált magabiztos maradni.

- Rendben, de itt leszek a kórterem előtt, ha szükséged lenne rám – mondta az idősebb és összeszűkített szemekkel méregette a nyomozót. Amint a kórterem ajtaja bezáródott mögöttünk, és Taemin egyedül maradt rendőrrel, úgy érezte, minden magabiztossága elszáll. Védtelennek és gyengének érezte magát Heechul nélkül. Mintha hiányozna az egyik fele, a bátorabbik fele.

- Mielőtt még bármit is kérdeznék, megkérném, hogy a kérdésekre érthetően válaszoljon, mert mindent rögzítek. – ült le a férfi a mellette lévő székre, mire Taemin ösztönösen mászott arrébb az ágyon. A csapattársai érintését elviselte, bár néha kényszert érzett rá, hogy elhúzódjon, mert olyankor mindig megjelent a szeme előtt Matt, ahogy az ágyhoz szegezi. Heechul érintései csak jó érzéssel töltötték el, és egyáltalán nem érzett rá kényszert, hogy elhúzódjon, vagy eltaszítsa a másikat. Viszont most, hogy ez az idegen férfi ilyen közel ült hozzá, rossz érzéssel töltötte el, és úgy érezte, minél messzebb kell tőle kerülnie. A nyomozó látta Taemin megmozdulását, így felé fordult.

- Ne féljen, én nem bántom. – mondta valamivel lágyabb hangon. Taemin nem válaszolt, csak mereven bámulta a takaróját. – Kezdhetjük? – kérdezte végül a férfi.

- I-igen – nyögte ki Taemin és érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.

- Az első kérdésem az lenne, hogy pontosan mióta ismerte Matt Raynolds-ot? – a név hallatán Taemin összerezzent, és megmarkolta a takaróját.

- N-nem rég óta, csak pár hete – a hangja gyenge volt és halk, és még saját maga szerint is szánalmasan csengett.

- Mikor találkozott vele először? – jött az újabb kérdés.

- A-amikor jótékonysági fotózáson voltunk a Super Juniorral. Véletlenül beleszaladtam. N-nem néztem hova lépek.

- És nem vett rajta észre semmi gyanúsat? – Taemin megpróbálta felidézni a pillanatot, de akárhányszor is játszotta újra a fejében a történteket, semmit sem talált gyanúsnak.

- Nem, nagyon rendesnek tűnt…

- Értem. Ezután, mikor találkozott vele újra?

- Az SM-ben. Azt mondta, hogy új technikust kerestek, és így jelentkezett a munkára. – idézte fel magában Matt szavait.

- Az egyik szemtanú látta magát és a gyanúsítottat együtt távozni az épületből. Igaz ez? – jött a következő kérdés. Taemin még jobban összeszorította az öklét a lepedő körül, és érezte, hogy a szívverése felgyorsul.

- I-igaz. Nagyon szomorúnak tűnt… ezért megkérdeztem, mi a baja…. de ettől csak még lehangoltabb lett… aztán úgy tűnt, mint aki el akarja mondani mi történt, csak akkor jött az egyik csapattársam, hogy kezdődik a fellépés, így el kellett mennem. De… de annyira elhagyatottnak tűnt… megsajnáltam… azt mondtam, találkozzunk a fellépés után, mire ő ajánlott egy kis kávézót… - Taemin szinte látta maga előtt az egész jelenetet újra.

- Ő ajánlotta a helyet?

- Igen – bólogatott Taemin – Azt mondta nem felkapott, és hogy itt nem fognak követni a rajongók… hogy nem vettem már akkor észre? – kérdezte Taemin magától, és érezte, hogy a szeme könnyes lesz.

- Mi történt ezután? – a nyomozó hangja már korán sem volt olyan erőteljes mint a legelején.

- Beszélgettünk… és olyan furcsákat mondott…

- Miket?

- Hogy nem kellene így megbíznom az emberekben… aztán meg, hogy nem mindenki jó… nem tudhattam, hogy ezt magára érti. Aztán valami megváltozott… a légkör… vagy nem tudom, de úgy éreztem el kell tűnöm a közeléből – érezte, hogy az első könnycsepp végigfolyik az arcán. Még véletlenül sem nézett a mellette ülő férfira, csak mereven a takaróba bugyolált lábait figyelte miközben beszélt. – De marasztalt…azt mondta, csak még egy ital, és mehetek…

- Mi történt ezután? – hajolt közelebb a férfi.

- Kibum, az egyik csapattársam felhívott telefonon, így félrevonultam beszélni vele… Amikor visszamentem, koccintottunk… aztán minden homályos lett…nem is emlékszem már semmire…minden zavaros lett…nem tudtam normálisan beszélni… és szédültem. A világ mintha megfordult volna velem… - mindent látott maga előtt. A homályos, elmosódott foltokat. Hallotta az elnyomott zajokat. Látta maga előtt Matt önelégült mosolyát… Ez volt az utolsó kép ami megragadt a fejében.

- Valószínűleg ekkor kevert valamit az italába. – állapította meg magának a férfi.

- Amikor legközelebb magamhoz tértem, már a pincéjében voltam. Az ajtó zárva volt… aztán bejött… de  először nem tudtam, hogy ő az… fehér maszkot viselt, és fekete kapucnit… bevallotta, hogy ő próbálta meg megölni Heechult azzal a ketreccel. Mikor meghallottam, mérges lettem, és megütöttem. Ekkor esett le róla az a maszk… és itt tudtam meg ki is ő valójában…- Taemin érezte, hogy a könnyei megállíthatatlanul folynak végig az arcán, és felhúzva a lábait, beletemette az arcát. A nyomozó várt pár percet, hogy Taemin összeszedje magát, mielőtt rátért volna a lényegre.

- Bántalmazta önt testileg? – kérdezte, mire csak egy gyenge bólintás volt a válasz.

- Kérem, érthetően mondja ki a szavakat! – figyelmeztette a férfi, mire Taemin összeszedve magát, kipréselt egy gyenge „igent”.

- Milyen módon?

- Először akkor ütött meg, amikor megpróbáltam megszökni – suttogta Taemin. Szinte még most is érezte a pofon erejét, amitől a földre zuhant. – Előtte feldühítettem…nagyon…a-akkor azt hittem, hogy meg fog ölni…volt nála egy pisztoly… de nem tette… elrohant…és elfelejtette bezárni az ajtót. Így kiszöktem… felhívtam Kibumot…nagyon féltem… - itt abbahagyta, mert úgy érezte, nem kap levegőt. Vett három nagy lélegzetet, mielőtt folytatta volna. – A-amikor megtalált, megütött…erősen… aztán még egyszer…és mégegyszer… aztán megbilincselt, és vissza akart vinni a picébe. Ellenkeztem, kiabáltam, kapálóztam… nem akartam visszamenni oda – érezte, hogy már egész testében remeg, de folytatta. Már nem tudta abbahagyni. – Ekkor elővett egy kést, és a nyakamhoz téve fenyegetett, hogy menjek előre…engedelmeskedtem, mert féltem, hogy tényleg képes lenne megölni… d-de véletlenül megbotlottam, és a kés megvágott a nyakamon – kezét lassan a nyakán lévő vágáshoz vezette. Szinte érezte az égető fájdalmat, ahogy a penge a nyaka érzékeny bőrébe mar. A nyomozó figyelmét sem kerülte el ez a mozdulat, és amikor látta a kisebb nyakán húzódó vágást, és a lilás véraláfutásokat, valamiért nagy méretű haragot érzett. Most már minden áron rácsok mögé akarta juttatni azt a rohadékot, ha nem is életfogytiglanra, de remélhetőleg vagy húsz évre, ha nem többre.

- Miután észrevette, mit tett, nagyon megijedt… vagyis úgy tűnt megijedt. Rázni kezdett, hogy, hogy lehettem ilyen felelőtlen, meg hogy meg is ölhetett volna… aztán... ő… ő… - Taemin nem tudta, képes lesz-e kimondani a történteket hangosan is. Még így visszagondolva is elég megalázónak, és undorítónak hatott.

- Mit tett magával?

- Meg… meg akart csókolni, de nem engedtem… aztán elkezdett fogdosni… bepánikoltam, és elhúzódtam, de megbotlottam, és leestem a lépcsőn – fogta meg a bordáit, amikre ráesett, majd óvatosan a csuklóját. Még most is a fülében csengett a reccsenés, amikor ráesett a karjára. Annyira fájt a keze, hogy észre sem vette a törött bordáit.

- Itt valószínűleg elájulhattam, mert amikor legközelebb felkeltem, már ismét a picében voltam...a.. az ágyhoz bilincselve – itt nem bírta tovább, halkan felzokogott, és újra a térdeibe temette az arcát. A bordái és a törött csuklója újra fájni kezdett a nyomástól, de nem foglalkozott vele, csak ringatózott előre és hátra.

- Megkötött. Mint egy egyszerű állatot. – zokogott. – Amikor legközelebb bejött… meg…megpróbált…ő engem… - nem kapott levegőt, úgy érezte nincs elég oxigén a tüdejében. – Meg akart erőszakolni…. Amikor ellenkeztem megütött… Sokkal erősebb volt nálam, nem tehettem s-semmit. Nagyon féltem… fájt mindenem, de nem érdekelte. Az sem hogy el van törve a kezem, sem hogy nem kapok levegőt… semmi sem érdekelte…semmi…semmi…semmi… – ringatózott tovább.

 - Aztán jött Heechul… de ő meg akarta ölni… meg akarta öni Heechult. – zokogott tovább.

 - Nem hagyhattam… de hiába rúgtam ki a kezéből a pisztolyt, végül meglőtte őt. Meglőtte Heechult – látta maga előtt az idősebb fájdalmas arckifejezését, sápadt arcát, és a fülében csengett a dörrenés amikor a fegyver elsült.

- Nagyon sok volt a vér… nagyon féltem, hogy elveszítem… de Matt nem engedett hozzá… amikor Heechul nevét kiáltottam fojtogatni kezdett… Szirénák… hallottam a szirénákat – már nem beszélt összefüggően. Csak szavakban, ami éppen az eszébe jutott. Könnyes szemekkel meredt maga elé, mint aki nem tudja hol van, miközben beszélt.

 - Azt mondta, vele maradok örökre… a túlvilágon… azt hittem lelő… behunytam a szemem…de Heechul megmentett…megint. Nem hagyhattam, hogy bántsa... fájt… nem kaptam levegőt… minden homályos lett… a levegő…nem kapok levegőt… -  észre sem vette, mikor vájta a körmeit erősen a combjába, csak a csípős fájdalmat érezte, és amikor odanézett, már csak a saját vérét látta, ahogy a saját kezűleg vájt sebből folyik, miközben levegő után kapkod. Ismét érezte Matt kezeit a nyakán, amint azok kiszorítják belőle a levegőt.  A nyomozó – aki eddig szótlanul meredt az előre-hátra ringatózó kis alakra, - ismét követte a tekintetét, és a szeme elkerekedett, amikor észrevette a kisebb véres kezeit és combját. Megragadta amaz vékony karját, hogy megállítsa, de ez csak rosszabbított a helyzeten.

- Ne! Ne! Hagyj békén! Nem akarom, kérlek, ne!!! – ordított Taemin és össze vissza kezdett rugdalózni, kitépve a kezéből az infúziós tűt. A légzése szabálytalan volt, és levegőért kapkodott. Úgy tűnt a tüdeje még nem volt elég erős, és most újra összeomlott.

- Nyugodjon meg! – próbálta lefogni a kapálózó kezeket a nyomozó, de csak rosszabbított a helyzeten.

- NE! NE! – Taemin olyan hangosan sikított, ahogy csak bírt, és kitépve a kezét a nyomozó szorításából, kiugrott az ágyból és a sarokba húzódott, majd ott , - mivel a lábai nem bírták a hirtelen súlyt -  a földre csúszva zokogott tovább. A kiáltásokra egy orvos, és két nővér rontott be a kórterembe, de Taemin senkit sem engedett maga mellé. Ha valaki közel akart menni, újra sikítani, és kapálózni kezdett. A karjából, mivel kiszakította az infúziót, most lassan csordogált a vér úgy, mint ahogy a combjából is. Az orvosok félve attól, hogy még nagyobb kárt tesz magában, nem mertek közelebb menni. Szavakkal próbálták lenyugtatni, de hasztalan. A fiatalabb légzése csak egyre rosszabb lett, és úgy tűnt minden levegő vételért küzd. Az orvosok nyomában berohant a terembe a SHINee maradék tagja, élükön egy halálra vált tekintetű Heechullal, aki elborzadva nézte a sarokban zokogó, véres Taemint, és nem foglalkozva az orvosok utasításaival, annak közelébe ment.

- Taemin-ah, én vagyok az, Heechul – lépett közelebb a kis alakhoz lassan – Tudod ki vagyok ugye? – Taemin lassan emelte fel a fejét, és könnyes szemeit Heechulra emelte.

- Hee-heechul hyung… segíts… itt van… - suttogta megtörten, majd Heechul felé nyújtotta egyik véres kezét, amíg a begipszeltet a mellkasához szorította. – Bántani akar…ne hagyd, hogy bántson…ne.. – Heechul megfogta Taemin kis kezét, és térdre ereszkedve, óvatosan az ölébe húzta a kis alakot, aki megadóan bújt az ölelésbe. Biztonságban érezte magát.

- Semmi baj. Én megvédelek, nem fog többé bántani, ígérem. Itt vagyok – suttogta a fülébe, mire Taemin úgy tűnt ellazult, de a következő pillanatban, levegő után kapott. A légzése szabálytalan, kapkodó lett.

- Hyung… fáj…nagyon fáj… - szorította meg a mellkasát – Nem… nem kapok levegőt… - nyögte ki könnyes szemekkel, mire Heechul érezte, hogy már a saját könnyeinek kell gátat szabnia.

- Csináljanak már valamit, az istenit! – fordult az orvosok felé, akik erre egyből Taeminhez rohantak.

- Ne… Heechul…ma-maradj velem… - szorította az  idősebb kezét, amikor megpróbálták elszakítani tőle.

 - Itt vagyok Taemin – suttogta a kis alaknak, de nem úgy tűnt, hogy Taemint ez megnyugtatta. Látta, hogy az egyik nővér elhúzza tőle Heechult, és megkéri, hogy menjen ki.

 - NE! – kiáltott újra fel, és megint dobálni kezdte magát, hogy kiszabaduljon, a most már erősödő szorításból. Időközben bejött még egy orvos, és így már ketten fogták le a hadakozó Taemint.

 - Heechul hyung! – nyújtotta az idősebb felé a kezét Taemin.

 - Engedjenek már oda hozzá! Nem látják, hogy szüksége van rám? – a két nővérnek is igen meggyült a baja Heechullal, és végül Onewnak és Jonghyunnak kellett lefogniuk a Super Juniorost.

 - Ne! Hagyjanak békén! Hyung! Heechul hyung! – Heechul úgy érezte, a szíve szakad meg, hallva, hogy Taemin őt hívja,és mégsem mehet oda.

 - A nyugtatót! – kiabált az egyik orvos.

-  És az oxigénmaszkot! – kiáltott a másik, amikor Taemin légzése az eddiginél is szabálytalanabb lett, és úgy tűnt nem kap levegőt. A kiabálások összemosódtak Heechul számára, aki mintha egy vízfalon keresztül nézte volna, ahogy Taemint újra gépekre kötik, és ráadják a lélegeztető maszkot, a teste ismét elernyedt, és a szemei lecsukódtak. Miután stabilizálták az állapotát és mindenkit kiküldtek, Heechul kivételével, mivel egy ember bent tartózkodhatott, az orvosa a kisebb kezeit óvatosan, ügyelve a begipszelt részre, a kórházi ágy rácsához erősítette egy bőr szíjjal. Heechul ilyet eddig csak a filmekben látott. Nagy szemeket meresztett az orvosra.

 - Miért szükséges ez? – kérdezte elhűlve.

 - Látva az előbbi viselkedését – mutatott a fiatalabb még véres kezére és combjaira – A saját biztonsága érdekében kell ezt tennünk. Ha felébred, és úgy tűnik nem jelent veszélyt se magára sem a környezetére, levesszük a szíjat – magyarázta az orvos, mire Heechulban felment a pumpa.

- Tudja maga, miért van itt Taemin? – kérdezte illetlenül.

 - Igen, tájékoztattak a betegem állapotáról, és az idekerülésének okáról.

 - Akkor tudhatná, hogy ha észreveszi azt  valamit a kezén, talán még jobban kiakad! – emelte fel a hangját.

- Sajnálom uram, de a szabály, az szabály. Egy óra múlva visszajövök ellenőrizni az állapotát – ezzel az orvos távozott a kórteremből.

 - Seggfej… - morogta Heechul, miközben visszatelepedett Taemin mellé. Key, - aki a többiekkel eddig a sarokból nézte a fejleményeket, ugyanis nem engedték őket közelebb,- még vetet egy könnyekkel teli pillantást, a most mélyen alvó kis csapattársukra, majd Jonghyunhoz bújva, kimentek a kórteremből. Onew és Minho is követték őket, de előtte mind a ketten megpaskolták Heechul vállát.

 - Minden rendbe jön, hyung. Taemin-ah nagyon erős, tudod? – mondta Minho, mielőtt ők is követték volna a csapattársaikat. Heechul ezután csak ott ült Taemin ágya mellett és nézte annak sápadt arcát, majd a maszkon keletkezett kis párafoltokat, ahogy Taemin kifújta a levegőt. A szívmonitor mutatta a mostanra már egyenletes szívverést. Taemin arca most békés volt, valószínűleg az altatók miatt. Később bejött egy nővérke, és lefertőtlenítette a Taemin combján és karján lévő sebet, majd egy kis ragtapaszt rakott rá. Amikor távozott, Heechul óvatosan megfogta Taemin kezét, és a sajátjába vonta.

- Hogy történhetett mindez? – suttogta a sötét szobának – Hiszen ma minden olyan jó volt. Még nevettél is… annyira jól érezted magad. Hogy juthattunk megint ide? – érezte, hogy a könnyek, amik eddig nem jöttek ki, most végigfolynak az arcán.

- Kérlek, Taemin, gyógyulj meg! Gyere vissza hozzám! – suttogta bele a kisebb fülébe, majd fejét a karjára hajtva próbált meg pihenni egy kicsit.

...Owww, tudom, gonosz vagyok, még én is elismerem... De most ez jött ki, mianhae... Szegény kicsi Taeminnie... már gyűlölöm magam érte, hogy mindig csak bántom... megfogadtam, hogy mostmár abbahagyom. De hát mindig jönnek az ötletek, és valahogy mindig Taemin járja meg... Igyekszem mostmár vidámabb fejezeteket is írni, de nem ígérek semmit. ki tudja mikor jön egy újabb kósza ötlet. Azért remélem ezzel nem ijesztek el senkit a történet olvasásától...*_*

puszi: Yume

jajj igeeen, ez valami hatalmas. tegnap akadtam rá. Akárki akármit mond, Taemin akármelyik csajt simán leverné szépségben *___* sooo beautiful~~~~~<3 chu <3

P.S.: A fejléc pedig újabb unatkozásom eredménye, remélem tetszik >_<

Chapter 24

~Friends~

Ahogy kinyitotta a szemét, ismét a picében volt, és Matt felette térdelt, gonosz vigyorral az arcán, miközben Taemin kezeit a feje fölé szögezte. Amaz összeszorította a szemét, miközben a könnyek megállíthatatlanul folytak a szemeiből.

- Nem lehet, nem… nem lehetett csak egy álom, nem… - mondogatta magának, miközben egyre csak szorította össze a szemét.

- Ez bizony a valóság, kicsi Minnie – halotta Matt kuncogását – Mégis mit hittél?

- Nem, nem, nem – rázta a fejét Taemin – Heechul eljött értem, megmentett, nem bánthatsz többé, nem! – kiáltott fel szinte már hisztérikusan, miközben kapálózni kezdett.

- Heechul? – röhögött fel Matt, majd a hajánál fogva, ülő helyzetbe rántotta Taemint, aki egy kiáltás kíséretében engedelmeskedett – Csak nem rá gondolsz? – kérdezte gúnyosan, miközben egy – a földön elterülő –, élettelen kupacra mutatott. Taemin félve nyitotta ki a szemeit, hogy aztán kétszeres sebességgel, még erősebben zárja be őket.

- Nem, ez nem lehet… - suttogta megtörten, és már nem is küzdött Matt érintései ellen. Mint egy rongybaba dőlt el az ágyon, amikor Matt végigdöntötte rajta, majd rezzenéstelenül, csendesen csordogáló könnyekkel nézte, hogy amaz fölémagasodik.

- Látod már, hogy előlem nem menekülhetsz? – simított végig a puha arcbőrön, mire Taemin csak még jobban sírni kezdett. A sírás pedig átment zokogásba. Úgy hitte, minden rendben van, hogy Heechul eljött érte és megmentette ennek a szörnyetegnek a karmai közül, hogy az idősebb tényleg azt mondta, szereti, hogy vége ennek a borzalomnak. De most arra kell rádöbbennie,hogy az egész csak egy álom volt, és még mindig itt van Mattel?! Aztán a következő pillanatban, Matt eltűnt róla, mintha elnyelte volna a föld, és a helyén Heechul jelent meg, ugyan úgy felette könyökölve, és melegen mosolygott le rá.

- Hee… Heechul? – nyögte ki sírástól rekedtes hangon. Amaz csak lágyan megcirógatta az arcát.

- Mondtam, hogy bárhová eljönnék érted – mondta az idősebb, mire Taemin arca felderült, és boldogan ölelte át Heechul nyakát.

- Tudtam, hogy csak egy álom… - suttogta, és mélyen belefúrta a fejét az idősebb nyakhajlatába…

…

Taemin nagyot szusszantott álmában, és begipszelt csuklóját átvetette Heechul mellkasán. Már nem aludt olyan mélyen, így zavarosan ugyan, de mintha veszekedést, vagy inkább zsörtölődést hallott volna az ajtaja elől.

- Biztos, hogy erre kell menni? Mert szerintem a másik irányba kellene… nem azt mondta Key hogy 204-es terem? – a morcos hang mintha Jonghyunhoz tartozott volna.

- Nem. Egészen biztos, hogy 214-est mondott…vagy nem? – ez pedig Onew hangja volt.

- Szerintem meg, csak simán meg kellett volna várnunk Kibumot – szólalt meg Minho kissé ideges hangon. – Most itt állunk, mint három idióta, hat csirkés dobozzal a kezünkbe, a 224-es kórterem előtt – a mondatot egy hatalmas sóhaj követte. Taeminnek mosolyra húzódott a szája, hallva csapattársai morgolódását. Még mindig nem ébredt fel teljesen. Túlságosan is kényelmesen érezte magát így, Heechul oldalához bújva, fél kézzel átölelve őt, arcát az idősebb nyakába fúrva.

- Nem igaz, hogy nélküle ilyen balfaszok vagyunk – jött az újabb orbitális sóhaj, most Jonghyuntól.

- Helyesbítsünk, te vagy nélküle egy balfasz. Mi csak hülyék, hogy mindig rád hallgatunk – egészítette ki Onew.

- Ezzel arra célzol, hogy balfasz vagyok? – csattant fel a fiatalabb, és Taemin el tudta képzelni, hogy most éppen azzal a „mond még egyszer és megütlek” nézéssel figyeli a csapat vezetőjét. De még mielőtt akármi is történhetett volna, a megmentő Kibum megérkezett.

- Hát ti meg mit álldogáltok Taemin kórterme előtt? Miért nem mentetek még be? Csak nem féltek tőle? – kérdezte elég kíváncsi, de mégis meglepődött hangon. Fogalma sem volt, mit kereshettek a többiek az ajtó előtt ácsorogva. Erre csak mind a hárman, szinte egyszerre, szinkronban csaptak a fejükre, és sóhajtottak fel.

 - Semmit, csak téged vártunk – mondta hirtelen felindulásból Jjong, mire Key csak azzal a „~tudom, hogy hazudsz~” nézéssel figyelte.

 - Na mi lesz akkor? Bemegyünk végre? – próbált kibújni a figyelés alól Jonghyun, és a szabad kezével benyitott a kórterembe, hogy aztán megtorpanjon a küszöbön, így a mögötte haladó Minho beleszaladt a hátába.
- Héj! Mégis mit –

- Css! – pisszegte le az éppen felháborodásában felkiáltani készülő Minhót Key, aki szorosan Jonghyun mellett állt, és most melegen mosolyogva nézte a kis alakot, aki békésen szuszogott Heechul karjai közt, a másikat ölelve, arcát annak nyakába fúrva. Heechul is úgy tűnt mint aki alszik. Ez bizonyította, hogy álmában motyogott valami olyasmit hogy „tűnj már innen Eunhyuk, hagyd békén a kajámat”, aztán meg „és a Taeminét se edd meg”, majd közelebb húzta a mellette fekvő kis alakot magához és arcát annak tincseibe fúrta. Az ajtóban álló három srác, alig bírta visszatartani a nevetését, de valahogy mégis visszafogták magukat. Key gyorsan elővette a telefonját, és lefotózta a két szunyókáló fiatalt.

 - Ez haláli – suttogta Key fülébe Jonghyun, majd szabad karjával – ami nem volt tele csirkével – átölelte annak derekát. Kibum erre csak elpirult.

 - Mi ütött beléd hirtelen? Miért lettél ilyen bújós? – kuncogott fel, amikor Jonghyun beleszuszogott a nyakába.

 - Nem tudom. Csak így látva őket, olyan babusgathatnékom támadt~ - dalolta Jonghyun, miközben még jobban belefúrta a fejét Kibum nyakhajlatába, amire egy újabb kuncogás volt a válasz.

 - Akkor miért nem bújsz Onewhoz, vagy Minhóhoz? – kérdezte Key halkan, mire most Jonghyunon volt a kuncogás sora.

 - Azokhoz? Soha.

 - Nem is ajánlom – hallották meg Minho jól szórakozó hangját mögülük, mire Key feleszmélve, hogy nincsenek egyedül, hirtelen elhúzódott a most már csalódottan grimaszoló Jonghyuntól. De a hirtelen megmozdulással, amivel elhúzódott, leverte az ajtó mellett lévő polcról az ott lévő műanyag poharat – amit ki tudja ki hagyott ott – és amaz hatalmas csattanással ért földet. Mindenki halálos csendben maradt, és mindnyájan az ágy felé néztek, ahol, most egy kissé morcos, álmos tekintetű Taemin és egy nagyon morcos, szintén álmos tekintetű Heechul pislogott vissza rájuk.

 - Halkabban nem tudjátok lerombolni a kórházat? – kérdezte Heechul, igen csak csípősen. Nagyon nem volt ínyére a dolog, hogy felébresztették, amikor már éppen visszaszerezte a fagyikelyhét Eunhyuktól, és éppen Taemint etette vele, amikor egy éles csattanás kirázta az édes álmokból.

 - Hű de morci~ Nem tudnál kicsit kevésbé haragos lenni? – kérdezte Jonghyun csipkelődő hangon.

 - Nem tudnál halkabban osonni, Godzilla? – vágott vissza gúnyosan Heechul, mire Jonghyun csak kerek szemekkel, tátogva nézett rá. Hirtelen nem tudott mit visszavágni, de nem is volt rá ideje, mert a figyelmét elterelte egy kisebb alak, aki most kuncogva bújt közelebb Heechulhoz, majd lágy puszit nyomott annak az arcára.

 - Nyugi, hyung – mosolygott fel az idősebbre Taemin, akinek erre egyből ellágyultak a vonásai, és az előbbi bosszúságát, mintha elfújták volna.

 - Igazad van, bocsánat Jonghyun, csak nem bírom jól, ha felébresztenek – fordult a most még nagyobb szemeket meresztő Jonghyun felé Heechul, majd halványan elmosolyodott.

 - Taemin-ah! – furakodott át Jonghyun és Key között az eddig hátul álló Onew, és a csirkés dobozokat az asztalra téve, meleg ölelésbe vonta a csapat kis maknaeját.

- De jó, hogy felébredtél – motyogta amaz fülébe. Taemin csak aranyosan mosolygott, miközben visszaölelte az idősebbet, majd, Minhót, és Jonghyunt is.

- Örülök, hogy itt vagytok srácok – mosolygott rájuk Taemin. Heechul még mindig kissé álmosan, a szemét dörzsölgetve nézte az előtte lezajló jelenetet, és most hogy így együtt látta a csapatot, eszébe jutott a sajátja. De ahogy eszébe jutott, úgy is kiáltott fel egyből, nem kis ijedséget okozva ezzel a másik öt fiúnak.

 - Te jézus isten, Leeteuk! – csapott a fejére, és már ugrott is ki az ágyból. – Mennyi az idő? – ránézett a telefonjára, de ekkor csak még jobban bepánikolt – Fél hét?! – emelkedett meg a hangja vagy két oktávot. – Én egy halott ember vagyok, végem, kampec! A többiek kicsinálnak. Négyre kellet volna bemennem hozzájuk, négyre! – járkált fel alá, miközben mindenféléről beszélt. – Megígértem Leeteuknak, hogy felmegyek hozzájuk, mielőtt visszajövök ide… aigooo~! – a monológját halk kuncogás, majd egyre csak feltörő nevetés zavarta meg, és amikor az ágy felé nézett, már mindenki fetrengett a nevetéstől. Key a földön ült, Jonghyunnal és mind kettő a hasát fogta, Onew és Minho Taemin ágyán keresztbe hasalva röhögtek, amíg a legfiatalabb csak hátradőlt az ágyán, és úgy kuncogott.

 - Ez rohadtul nem vicces! Leeteuknak gyilkos természete van, ha a csapatról van szó, higgyétek el! – erre csak még hangosabb nevetés volt a válasz.

 - YAH! – fújta fel az arcát Heechul és hisztisen Taeminhez masírozott, majd nem foglalkozva azzal, hogy így is megszakad a nevetéstől, csiklandozni kezdte.

- Neh…nehhehhhee… - röhögött Taemin, miközben már a hasát fogta – Bo…bocsánat… - amikor kinyögte az elnézést kérő szót, Heechul abbahagyta a könyörtelen akciót, és lehajolva cuppanós puszit nyomott Taemin lihegéstől szétnyílt ajkaira.

 - Áhá! – pattant fel Onew – Tudtam én hogy van köztük valami! – mutatott a HeeMin párosra, akik látszólag el voltak a saját világukba, mert úgy tűnt meg se hallották Onew felkiáltását. Taemin még kába volt a csikizéstől, plusz a szájra puszitól, és most ködös szemekkel nézett fel Heechulra, aki felette könyökölt.

 - Én mondtam nektek, nem is egyszer – forgatta meg a szemét Key – De persze, ti sosem hallgattok rám – tette karba a kezét, és sértődötten húzta fel az orrát. Jonghyun egyből átment szánó-bánó, kiskutyába, és közelebb araszolva a sértődött dívához, kedveskedően végigsimított a vállán.

 - Naa~… Kibummie… ne haragudj ránk – nézett fel rá nagy kiskutya szemekkel, mire Key csak felsóhajtott.

 - Jjong, ne nézz így rám, nem bírok így haragudni rád – fordította el a fejét a csapat anyukája, de erre csak egy nyüszítés volt a válasz.

 - Aigoo~~ - fordult meg, végül és megpöckölte a kiskutyaszemeket meresztő Jonghyun orrát. – Ilyenkor látnák a hiperszexi, jóképű bling bling Jonghyunt a rajongói – kötekedett Key, de Jonghyun csak melegen mosolygott rá.

 - Ne már srácok, ne kezdjétek már megint ezt a nyali-fali műsort – forgatta meg a szemét Minho, és visszafordult Taemin felé, aki már Heechullal az oldalán ült az ágyban, és mind a ketten jól szórakozva figyelték a JongKey párost.

- Nézd csak Taeminnie, mit hoztunk nektek! – emelte a magasba az előbb az éjjeliszekrényre tett csirkés dobozt Minho, mire Taemin szemei felcsillantak.

 - Csirke! Csirke! Csirke! – tapsikolt, mint egy öt éves, amivel mindenki arcára mosolyt csalt.

 - Onew hyung? Biztos nem fertőzted te meg a mi kis maknaenkat a csirkemániáddal? – kérdezte Kibum a tapsikoló Taemint nézve. A kérdésre Onew csak felnevetett, majd az ölébe húzott egy dobozzal a szeretett ételből.

 - A csirkét mindenki szereti – jelentette ki büszkén és már neki is látott. Key, - gondoskodó anyuka módjára – először Taemin ölébe terített egy szalvétát, majd lerakott elé egy doboz csirkét, sőt még a tetejét is kinyitotta neki, és csak ezután kezdett hozzá saját adagjához. Heechul meg sem lepődött az anyáskodó viselkedésen, hiszen már megszokta, Leeteuknak köszönhetően. És most így ahogy ránézett Kibum arcára, egyből eszébe jutott, amikor Leeteuk csinálta vele ugyan ezt, amikor lebetegedett. Mélázásából az elé lerakott csirkés doboz rántotta ki. Kérdőn nézett a most rá vigyorgó Jonghyunra.

 - Ez a tiéd, hyung. Gondoltuk, hogy te is itt leszel, így hoztunk neked is – mondta olyan lazán, mintha az csak természetes lenne. Heechul szívét erre melegség öntötte el, és immáron mosolyogva húzta az ölébe a dobozt, és emelte ki belőle az első falatot. Miközben rágott, Taeminre nézett, aki már vagy a harmadik combnál tartott. A kisebb úgy evett, mint aki vagy egy éve érintett utoljára ételt.

 - Yah, Taeminnie, lassíts! A csirke nem szalad már el, ugye tudod? – mondta kuncogva Heechul a fiatalabbnak, mire az láthatóan elpirult, és óvatosan pillantott fel az idősebbre.

 - Tudom hyung, csak éhes vagyok, és nagyon finom – motyogta, újabb harapást csenve a finom ételből. Heechul csak újra felkuncogott, és közelebb araszolva, megsimogatta a kisebb most hússal tömött arcát.

 - Olyan édes vagy – suttogta a fülébe, mire Taemin majdnem félrenyelte az eddig rágott falatot. Ezután jóízűen ettek tovább. Heechul észrevette, hogy Jonghyun mindig lehetőségéket keres arra, hogy Keyhez érhessen, és általában meg is találja rá a módot. Apró érintések, simítások, lökések, csipkelődő vagy éppen kedveskedő szavak. De nem úgy tűnt mintha Kibum ezt ellenezné, vagy nem tetszene neki, sőt! Nagyon emlékeztette Heechult ez Kyuhyun és Sungmin kapcsolatára. Ők is így kezdték. Időközben bejött Heechul ápolónője, aki megmondta, hogy már volt itt korábban, és itt hagyta a papírokat, de nem akarta felébreszteni őket, így csak otthagyta a polcon. Ezután Leeteuk is telefonált, hogy volt bent a kórházban, és nem kicsit volt kiakadva, amikor nem találta a kórtermébe Heechult, csak a táskáját, de amikor megtalálta, és meglátta a szunyókáló Taemint a karjai közt, nem volt szíve felébreszteni, így elvitte a táskát. És most csak azért telefonált, hogy hogy van Heechul na meg, hogy holnap hoz neki tiszta ruhát, és hogy el ne felejtsen, ha már ma nem is, de holnap felugrani a többiekhez. Miután ezt is kibeszélték, és mindenki jól lakott, beszélgetni kezdtek. Heechul visszatelepedett Taemin mellé az ágyra, és így a kisebb hozzá bújt. Key leült a kanapéra, és nem úgy tűnt, mint aki bárkit is fel akar maga mellé engedni, ugyanis végigterült rajta. De egy kis somfordálás, és bújás után, Jonghyun csak befurakodta magát mellé, és most így hasonló pozícióban ültek, mint a HeeMin páros. Onew és Minho – mivel már csak ők maradtak „szólóban” – egymásra néztek, majd Heechulra és Taeminre, utána a JongKey párosra, majd ismét egymásra.

 - Na azt már nem! - mondták szinte egyszerre, majd Minho Taemin lábához, Onew pedig a földre telepedett le. Jól el voltak, viccelődtek, beszélgettek, egymást ugratták. Egyikük sem hozta fel a történteket, vagy az az után és előtt történt dolgokat. Mélyen belül mindegyikőjük tudta, hogy Taemin állapota elég törékeny. Ha nem is fizikailag, de szellemileg biztosan. Nem tudták hogyan reagálna, ha felhoznák a Matt ügyet, így nem is beszéltek róla. Jonghyun éppen valami orbitális baromságot mondott, amin mindenki dőlt a nevetéstől, amikor két kopogás után Taemin orvosa jelent meg, mögötte pedig egy jól öltözött férfi lépkedett, hosszú, majdnem földig érő kabátban. Mindannyian egyből elhallgattak, és figyelték, ahogy az orvos az idegennel belép, majd bezárja az ajtót. Heechul érezte, hogy Taemin alig észrevehetően összerezdül, és ösztönösen kúszik közelebb hozzá, az ismeretlen ember elől.

 - Jó napot! – köszönt az orvos, majd a férfi felé fordult. Mondott neki valamit, amire amaz bólintott, aztán már el is hagyta a kórtermet.

 - Jó napot, Kwang Sungwoo vagyok, a Szöuli rendőrkapitányságtól, és Lee Taeminhez jöttem – nézett körül. Először nem tudta kire kell néznie, hiszen mind a hat fiú – miután elmotyogtak egy „jó napotot” – kíváncsian, de mégis gyanakodva néztek rá. Csak egy félelemtől csillogó szempárral találkozott a tekintete, és ahogy jobban megnézte a kis alakot, aki egy  másik nála valószínűleg idősebb fiúhoz bújt, tudta, hogy ő az akit keres. Na meg persze, csak Taeminen volt kórházi ruha, de ezt először észre sem vette.

 - É…én vagyok Lee Taemin – szólalt meg a fiú, akire ő is gondolt, halk, remegő hangon. Taemin már sejtette, miért jött ez a férfi, és messzebb már nem is álhatott volna attól, hogy beszélgetni akarjon vele. Tudta, mi következik, és a tudattól, hogy újra fel kell idéznie azokat a szörnyű perceket, máris görcsbe rándult a gyomra, és érezte hogy enyhén, de remegni kezd.

 - Lenne hozzád pár kérdésem – fordult felé a rendőr, egy diktafonnal a kezében. – Megkérnéd a barátaidat, hogy addig menjenek ki? – ez volt az a mondat, ami Taemin számára lehetetlenné tette, hogy megnyugodjon, és a pánik lassan kezdett eluralkodni rajta. Az még elmegy, hogy válaszolnia kell a kérdésekre, újra át kell élnie azokat a borzalmas perceket, a félelmet, amit akkor érzett, az érzést, hogy meg akar halni, a fájdalmat, de hogy mindezt anélkül kell megtennie, hogy Heechul mellette lenne, teljesen megrémisztette. Félve nézett a nyomozó szemébe, majd alig láthatóan bólintott…

Hát kicsit sokat kellett várni rá, de végül csak elkészült ez a fejezet is. Remélem tetszeni fog, én szerettem írni. Nem tudok betelni Taeminnel (mianhae...) és mostanában kicsit sok JongKeyt is olvastam xĐ a következő fejezetre már nem kell ennyit várni, ugyanis a fele már kész is van :) Szerintetek hogyan reagál majd Taemin a nyomozó kérdéseire...? én már sejtem...

Jó olvasást!

puszi: Yume

Chapter 23

~Safety~

Fél órával később, Heechul mártír képpel állt fel Taemin ágya mellől, és engedte el annak a kezét.

- Mi a baj, hyung? – nézett fel rá a kisebb hatalmas, tágra nyílt szemekkel. Nem tudta, miért lett Heechul hangulata hirtelen ilyen rossz, és hogy miért állt fel mellőle az idősebb, amikor olyan jó érezték magukat. Key időközben letelepedett Taemin ágya szélére, és úgy beszélgettek. Heechul csak nagyot sóhajtott, majd lehajtotta a fejét.

- Be kell tartanom az ígéretemet, vagy az a boszorkány akaratom ellenére fog visszaráncigálni a kórterembe – motyogta, és a boszorkány szót pedig hangosan kiemelte. Erre mind Taemin mind Kibum hangosan nevetni kezdtek, és Heechul úgy gondolta, már megérte megint hülyét csinálnia magából, hiszen így láthatta Taemint nevetni. Mert igaz, hogy a kisebb azt mutatta, nincs semmi baja, de Heechul egy-egy megmozdulásából, arckifejezéséből látta, hogy valami nincs rendben. Látta, hogy akárhányszor Key megérinti Taemint, az elhúzódna, vagy megrándul az érintés alatt, és kis idő múlva lazul csak el, amikor észreveszi, hogy az csak Key, és nem valaki más, akiről Heechul tudta, hogy most rácsok mögött van. Azt is tudta, hogy bár őt már kihallgatták a rendőrök, és mindent elmondott nekik szó szerint, Taemint még nem. És nagyon félt, hogy reagál majd a másik, ha újra fel kell, hogy idézze azokat a szörnyű pillanatokat, és részletesen el kell mesélnie mindent. Félt tőle milyen lesz Taemin reakciója, vagy hogy mennyire fog kiborulni. De tudta, hogy ezen át kell esnie. Így most kicsit megkönnyebbülve nézte a másik mosolygós arcát, ami most felé fordult, és finom kis kezek simítottak végig az arcán.

- Semmi baj, Chullie, menj csak. – mondta Taemin, bár a hangján hallatszott, hogy inkább ragaszkodna a másik itt tartózkodásához. – Kibum még úgyis itt lesz egy ideig, és Dr. Jung azt mondta, hamarosan átvisznek egy másik kórterembe, ahol már nincs ennyi gép – mutatott a sarokban most kikapcsolt állapotban álló gépekre.

- Hányas kórterembe visznek át? – kérdezte Heechul tekintetét a gépekről Taemin, még mindig kissé sebes arcára vezetve.

- Umm… azt hiszem a 214-es…vagy 224-es… - gondolkodott a kisebb miközben a mutatóujját a szájához emelte, és kicsit felfújta az arcát. Heechul úgy érezte, menten elalél a másik aranyosságától.

- Aigooo~ Taemin-ah megölsz – nyávogott Heechul nem túl férfiasan, majd nem tudva ellenállni a kísértésnek, Taemin arcába hajolva, sértetlen kezébe fogta a másik arcát. Az csak nagy szemekkel, kérdőn nézett rá.

- Nem tudod, milyen hatással vagy az emberekre – nyomott cuppanós puszit az enyhén szétnyílt, rózsaszínű ajkakra. Taemin erre csak elpirult, és szégyenlősen fordította a fejét Key felé, majd vissza Heechulhoz.

- Ne légy ennyire közvetlen… társaságunk van – motyogta fülig vörösödve, mire Heechul csak felkacagott, és még egy cuppanós puszit nyomott a másik szájára, aki erre felháborodottan kiáltott fel.

- Heechul! – az említett, csak jót kuncogva slisszolt ki az ajtón, éppen csak kikerülve a felé dobott párnát. Még hallotta Taemin morgolódását, és Kibum kuncogását, mielőtt visszaballagott volna a saját kórtermébe.

§§§§

Heechul már a saját ruháiba öltözve, egy kis sporttáskával maga mellett ült a kórházi ágyán. A nővér, aki eddig vele foglalkozott, fél órával ezelőtt azt mondta, tíz perc múlva jön és hozza az aláírandó papírokat, a kiengedéséhez. De ennek már FÉL órája, és nem TÍZ perce. Morgolódva szállt le az ágyról, és masszírozta meg a karját. A seb szépen gyógyult, és már mozgatni is tudta, bár még húzódott a heg. A varratokat már kiszedték, és a kötések helyet már csak egy nagyobbacska sebtapasz volt rajta. Most ahogy ránézett a karjára, hirtelen eszébe jutott, amikor ott lent a pincébe, Taemin Mattre vetette magát, hogy megvédje őt. Majd a kisebb könyörgése a másik felé, hogy ne bántsa Heechult. A szeme előtt volt Taemin sebes, könnyektől áztatott, halálra várt arca, amikor a pisztoly elsült. Szinte most is érezte az égető fájdalmat, ahogy a lövedék a húsába mart, átszakítva a bőrét. Aztán látta maga előtt Taemin kétségbeesett arcát, ahogy a vérzést próbálja elállítani. És végül a másik élettelen testét, amibe újra és újra levegőt fújnak. Heechul megrázta a fejét, hogy a borzasztó képek eltűnjenek. A szemét könnyek szúrták, és érezte, hogy megállíthatatlanul folynak végig az arcán, amikor a szeme előtt megjelent a kép, ahogy Taemin eszméletlenül fekszik, már egy kórházi ágyban. A száján lélegeztető maszk, a kezében infúzió, az ujjára csíptetve a szívverését jelző szerkezet. Az arca sápadt, zúzódásokkal teli, hófehér, vékony nyakán lilás csík húzódik, a fojtogatástól, a bekötözött vágás mellett. Heechul akármennyire szorította össze a szemét, csak ezt a képet látta maga előtt. Látta Taemin csapattársai elrettent, fájdalomtól eltorzult arcát, amikor először meglátták a kisebbet ott fekve, mozdulatlanul. Hallotta Key szívet tépő zokogását, látta, hogy bújik szinte teljesen bele Jonghyun mellkasába, és amaz pedig könnyekkel a szemében próbálja vigasztalni. Észre sem vette, hogy már nem csak a könnyei folynak, hanem halkan sír. A levegő gyorsan áramlott ki és be a tüdejéből, és hirtelen egy pillanatig azt sem tudta hol van. Csak a szörnyű képeket látta maga előtt. Látnom kell, hogy jól van! – ugrott le hirtelen az ágyról, és nem törődött sem a nővérrel, aki még mindig nem ért vissza, sem a táskájával, amit ott hagyott az ágyon, még azzal sem foglalkozott, hogy a kórház folyosóján nem lehet szaladni. Ő lélekszakadva rohant fel a második emeletre, kettesével szedve a lépcsőket, majd először a 214-eskórterem felé vette az irányt. Benyitva, egy idős úrral nézett farkasszemet, aki ugyanolyan meglepetten nézett vissza rá, majd észrevéve a fiatalabb fiú zaklatott és könnyes tekintetét, közelebb ment hozzá.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan, de Heechul nem foglalkozott sokat vele.

- Elnézést, azt hiszem, elnéztem a kórtermet – motyogta, majd szélsebesen száguldott a 224-es terem felé. Odaérve, megkönnyebbülten fújta ki az eddig bent tartott levegőt, amikor meghallotta belülről Taemin nevetését, és Key mérges hangját, ami valószínűleg nem Taeminnek szólt. Nem várt sokat, kitárta az ajtót, de olyan hévvel, hogy az majdnem a falnak ütközött. Mind Taemin, mind Key nagy szemekkel nézték, ahogy egy zaklatott, zavaros tekintetű Heechul ront be a kórterembe, majd Taeminhez masírozva, szorosan magához húzza.

- Hy-Hyung? – Taemin teljesen össze volt zavarodva. Nem értette, mi lehet a baj, és mi történhetett, ami így kiborította Heechult.

- Istenem, de jó, hogy jól vagy – suttogta az idősebb, Taemin puha tincseibe, majd kicsit szorított az ölelésen. Elképesztően jó érzés volt így a karjaiban tartani a másikat. Érezte a szapora szívverést, ahogy Taemin mellkasa az övének nyomódott, a nyakánál érezte a meleg levegőt, ahogy a fiatalabb a nyakába szuszogott, és érezte Taemin kis kezeit, ahogy a hátára siklanak, és megsimogassák.

- Már miért ne lennék? – kérdezte Taemin zavartan – Történt valami? – Heechul csak rekedtesen felnevetett, majd kicsit elhúzódott, és megsimogatta a kisebb puha arcát.

- Nem, semmi sem történt, csak nem bírtam már ott ülni a kórterembe, és várni arra nőszemélyre… azt mondta tíz perc és jön a papírokkal, de ennek már fél órája – váltott át a szokásos „hercegnő” stílusba, amitől Taemin felkuncogott.

- Kiengedtek? – kérdezte kis mosollyal az arcán.

- Elméletileg igen – mosolyodott el Heechul is.

- Akkor gondolom, már haza is mehetsz. Jó neked – Taemin próbálta elrejteni a szomorúságát. Nem akarta elmondani a másiknak, de nagyon nem akarta, hogy elmenjen. Amíg itt volt, minden nap beszökött hozzá, és egy kis vidámságot csempészett a napjába.

- Aha, csakhogy nem áll szándékomban hazamenni – közölte egyszerűen Heechul, mire még az eddig a szoba másik felében, telefonon beszélő Kibum is felkapta a fejét.

- Ezt hogy érted? – ráncolta össze a szemöldökét Taemin.

- Úgy hogy itt maradok veled, amíg ki nem engednek téged is. Nem megyek el nélküled innen – nézett a fiatalabb szemeibe komolyan. Látta, hogy Taemin szemeit ellepik a könnyek, így kicsit elbizonytalanodott.

- Na persze, ha téged ez nem zavar… mármint hogy elfoglalom a kanapédat – mutatott a szoba mási felében lévő bútordarabra Heechul. A válasz csak egy hüppögés volt, ami kellőképpen megijesztette Heechult, és már éppen kérdezte volna Taemint, milye fáj, de ekkor amaz a karjaiba vetette magát, és szorosan átölelte a nyakát.

- Tae-Taemin-ah? – makogta meglepetten.

- Köszönöm – motyogta amaz a nyakába.

- Mégis mit? – mosolyodott el Heechul, miközben simogatni kezdte a szőke tincseket.

- Hogy velem maradsz, hogy nem hagysz magamra… hogy szeretsz… - suttogta, mire Heechul csak mélyen belefúrta az arcát a kisebb puha hajába.

- Már hogyne szeretnélek, kis lökött? – puszilta meg Taemin homlokát, majd kényelmesen elhelyezkedett a másik ágyán, Taemin pedig – vigyázva Heechul sérült karjára - bevackolta magát mellé, és hozzábújva hunyta be a szemét, miközben magukra húzta a takarót.

- Pihenj csak, itt leszek, amikor felébredsz – mondta az idősebb.

- Megígéred? – kérdezte Taemin már félálomban.

- Igen, megígérem – mosolyodott el Heechul, majd váltottak Keyel egy mindentudó pillantást.

- Azt hiszem, én megyek, mert Jonghyun eltévedt valahol félúton a kórházba jövet, és most teljes pánikban van… pedig én mondtam neki, hogy csak simán hívjon egy taxit – sóhajtott fel drámaian Kibum, és egy szemforgatás kíséretében felállt a kanapéról. Heechul csak jót kuncogott ezen.

- Meg fogod találni? – kérdezte halkan a fiatalabbat. Key csak felsóhajtott.

- Remélem… bár csak követnem kell a panaszkodás hangjait – erre Heechul már nem bírta, halkan felnevetett, mire Taemin nagyot szusszantott álmában, és mosollyal az arcán fészkelte még közelebb magát az idősebbhez. Most Keyen volt a sor, hogy felkuncogjon.

- De édes~… néha kényszert érzek rá, hogy felfaljam – nézett az édesen szuszogó Taemin felé, aki most úgy nézett ki, mint egy kiskutya. Egy sérült, sebzett, árva kiskutya, akinek szeretetre van szüksége. De Kibum látta Heechul tekintetében, hogy a fiatalabb megkapja az a szeretetet.

- Ismerős az érzés – kuncogott Heechul is, szemét le sem véve a karjai közt szuszogó alakról, miközben folyamatosan simogatta a kisebb tincseit.

- Szerintem úgy egy óra múlva – ha nem több – visszajövök, remélhetőleg Jonghyunnal – mondta Key, majd az ajtóhoz ment, ahol még visszafordult – Tudod hyung, mióta veled van, sokkal boldogabbnak tűnik, úgyhogy azt hiszem, rendben van ez így – mondta Kibum egy kis mosollyal, de mielőtt Heechul még válaszolhatott volna, megszólalt a fiatalabb telefonja, amit amaz egy hatalmas sóhajjal vett fel.

 - Ne pánikolj, indulok már – szólt bele egyből köszönés helyett, majd intett Heechulnak és kivonult a kórteremből.

 - Szórakoztató csapattársaid vannak, Minnie – suttogta az alvó fiú fülébe. Az csak szusszantott egyet, majd belefúrta a fejét Heechul mellkasába, és úgy aludt tovább. Az idősebb még egy ideig figyelte a békésen alvó fiút, majd neki is leragadt a szeme. Még valahol a gondolatai szélén eszébe jutott, hogy ha a nővérke megtalálja, valószínűleg nyilvánosan gyilkolja meg, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Csak az volt a lényeg, hogy Taemint tartotta a karjaiban, és a kisebb jól volt, lélegzett, és most békésen, rémálom mentesen aludt. És más nem is számított.

Annyong :)  őszintén szólva, nekem nagyon tetszett ez a fejezet, és írni is szerettem. Nem tudom, valahogy most ilyen hangulatom volt :) remélem tetszett nektek, és komiztok páran. Mindig nagyon jól esnek a vélemények, meg a visszajelzések, hogy tetszik ahogy és amit írok :)  

puszi: Yume

Egyszerűen imádom ezt a számot, és Taemin benne valami fantasztikusan szexi~~~ a hangja meg szerintem nagyon sokat fejlődött :))) úgy imádooom~~~