Chapter 8

Chapter 8

Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem tudta fogni. Az egyik pillanatban még Yesunggal hülyéskedik azon, hogy reggel milyen fejet vágott Sungmin, amikor az rányitott véletlenül zuhany közben, most pedig itt fekszik a földön, és sokkosan mered maga elé. A ketrec, ami a Lucifer koreográfiájához elengedhetetlen kellék, hirtelen levált a plafonról, és egyenesen felé kezdett zuhanni. Teljesen ledermedt, talán sokkot kapott, de annyit tudott, hogy a lábai nem mozogtak. Ösztönösen tekintett Taemin felé, akinek a tekintetében annyi rettegés és félelem volt, amennyit emberében még nem látott. A kisebb szinte halálra vártan, tágra nyílt szemekkel meredt rá. Aztán már csak annyit érzett, hogy valaki nekirohan, és ő a földön köt ki, majd a feje nagyot koppan a színpad padlóján. Érezte, hogy valami felsérti a jobb karját, de talán a sokk miatt, nem érzett fájdalmat.

- Heechul! Heechul, jól vagy? Mondj már valamit, az istenért! – a hang ismerős volt számára, és amikor a látása kitisztult, észrevette a felé sokkosan hajoló Siwont, aki még mindig rajta terpeszkedett. Értette, mit mond a másik, de valamiért nem tudott válaszolni. Tekintetét a plafonra emelte, ahonnan az előbb még megállíthatatlanul száguldott az acélketrec, majd oldalra fordította a fejét, és észrevette annak maradványait, nem messze attól a helytől, ahol éppen most feküdt. Hallotta a lépteket, hogy egyre többen gyűlnek köréjük, de valamiért nem tudta levenni a szemét a ketrec maradványairól. Azt is hallotta hogy a többiek szólongatják, sőt még a menedzsere is próbálkozott, de ő makacsul bámulta az életét kis híján kioltó kalitka maradványait. De amikor egy kicsi, reszkető kéz érintette meg az arcát, és a látóterébe bekúszott Taemin könnyektől áztatott arca, úgy érezte, meg kell szólalnia, már csak azért, hogy lenyugtassa a kisebbet. Ezért lassan felemelte a kezét, és a másik remegő kezére tette, majd Taemin könnyes szemeibe nézve szólalt meg.

- Semmi bajom – a hangja rekedtes volt, talán a félelemtől, így megköszörülte a torkát. A körülöttük lévő rengeteg ember közül a legtöbben megkönnyebbülten sóhajtottak fel, a maradék pedig még mindig aggodalmasan méregette. Többen is térdeltek körülötte, de valamiért őket nem látta annyira tisztán, mint Taemint. Heechul lassan felült. A feje kóválygott az ütéstől, és a keze egyre jobban lüktetni kezdett, de valamiért nem tudott ezzel törődni. Minden figyelmét lekötötte, a könnyektől maszatos arcú Taemin, aki most, még mindig remegve ölelte meg.

- Annyira megijedtem – suttogta az idősebb fülébe Taemin, és kicsit szorított az ölelésen – Azt hittem rád fog esni… - Heechul érezte, hogy a kisebb milyen gyorsan veszi a levegőt, és a nyakába fúrja a fejét.

- Csss, semmi baj. Látod, kutya bajom. Nyugodj meg – simogatta a másik hátát. Mikor már úgy érezte, a kisebb eléggé lenyugodott, elengedte, és felpillantott az őt még mindig aggodalmasan méregető csapattársai felé, akik, némelyük könnyekkel a szemükben figyelték őt. Végül a tekintete Siwonon állapodott meg, és egyetlen egy szót suttogott felé, de azt teljes szívéből. – Köszönöm – lehelte.

- Ugyan, Chulie. Épp csak arra jártam – mondta Siwon poénnak szánva, de látszott, hogy ő is a könnyeivel küzd. Heechul erre felnevetett, majd lassan mindenki körülöttük felkacagott. Még Taemin is, bár a hangja eléggé megremegett. Aztán látta, hogy a menedzsere, tornádó sebességgel robog el a kellékesek felé, és később már csak az ordítozását lehetett hallani. „Nem érdekel, ki a felelős ezért, de valaki fizetni fog érte, az biztos!” Heechul igazán még most sem fogta fel, mi történt. De így volt ezzel Taemin is. Éppen Jonghyun hülyeségeit hallgatta, amikor recsegést hallott a plafon irányából. Aztán, amikor odanézett már csak annyit látott, hogy a koreográfiájukhoz szükséges acélketrec zuhanni kezd, pontosan az alatta álló Heechul felé. Még látta az idősebb rémült pillantását, ami pont az ő riadt tekintetébe fúródott.

- HEECHUL VIGYÁZZ! – hallotta aztán Siwon kiáltását, aki ezután Heechulra vetette magát, így a ketrec tőlük pár méterre landolt, és ripityára tört, egy óriási nagy csattanás kíséretében. Aztán már csak azon kapta magát, hogy a másik nevét hisztérikusan kiabálva szalad, az időközben odagyűlt tömeg felé, és odaérve, eltolva mindenkit, aki az útjába állt, térdre rogyott Heechul mellett, aki hiába szólongatták, csak az összetört ketrecet bámulta. De, amint Taemin az arcához ért, mint aki álomból ébredt kimondta azt a két szót, ami a körülöttük lévőkből megkönnyebbült sóhajtást váltott ki. „Semmi bajom”

- Taeminnie, minden rendben? – érzett meg egy gyengéd érintést az arcán, mire összerezzent.

- Ezt nekem kellene kérdeznem – nevetett aprót, majd megfogta a másik, az ő arcát simogató kezét – Hogy vagy? – suttogta.

- Semmi bajom, csak kicsit berezeltem, de ennyi – mosolygott az idősebb, de Taeminnek valami mégis szemet szúrt, majd amikor tudatosult benne mit lát, rémülten nyíltak tágra a szemei – Heechul te vérzel! – esett pánikba, de Heechul csak leintette.

- Ez csak egy karcolás. Amikor elestem az egyik beépített lámpa végigkarcolta a kezemet, semmi komoly – nyugtatta a kisebbet.

- Akkor is, be kell kötözni – mormogta a kisebb, majd ellentmondást nem tűrően pattant fel, és húzta magával Heechult is, aki a felállásnál kicsit megingott, és Taemin kezébe kapaszkodott.

- Jól vagy? – Taemin hangjából még mindig nem tűnt el a félelem, és ez egyre csak nőtt, ha Heechul valami fájdalomra utaló jelet mutatott.

- Csak kicsit megszédültem. Tudod eléggé beütöttem a fejemet.

- Lehet be kéne menned a kórházba – jegyezte meg halkan Leeteuk, aki eddig aggódó, könnyes szemekkel figyelte Heechult, és alig bírta megállni, hogy ne zárja a karjaiba. Csakhogy Taemin megelőzte, és mielőtt még felháborodhatott volna, észrevette, hogy Heechul csak a kisebb hangjára reagál, és tér vissza a valóságba. Hiába szólongatta akár ő, akár Siwon vagy akárki, még a menedzser hangjára sem reagált, csak bámulta a ketrec maradványait. De amint Taemin hozzáért, mint aki álomból ébredt, reflexszerűen simította rá a kezeit a fiatalabbéra. És Leeteuk akkor megértette. Hirtelen minden értelmet nyert. Az elmúlt hetekben lévő feszültség, Heechul ingerlékenysége, és a vágyakozó pillantások, amikor a SHINee elhalad mellettük, vagy netalántán Taemin maga. Heechul szerette a kisebbet. És ha Leeteuk érzékelői nem csaltak, Taemin sem volt közömbös a csapat Hercegnője iránt.

- Nem kell kórház, jól vagyok! – hallotta meg a kissé ingerült hangot. Igen, Heechul visszatért – mosolyodott el.

- Jó, jó, csak egy javaslat volt – emelte fel megadóan a kezeit, de a mosolyt nem tudta letörölni a képéről.

- Gyere – hallották meg aztán Taemin határozott hangját, aki nagy léptekkel, mégis óvatosan kezdte el maga után húzni Heechult, egészen addig, amíg el nem tűntek a szemük elől. Leeteuk és Siwon mindentudó pillantást váltottak, majd ők is elindultak az időközben szétszéledt csapat felé…

*-*-*

- Aúúúcs – hisztizett Heechul már sokadára, amikor Taemin óvatos, de mégis határozott mozdulatokkal nyomkodta a fertőtlenítőszeres pamacsot a karjának.

- Ne hisztizz már! Olyan vagy mint egy ötéves – szidta meg őt a kisebb, még mindig a feladatára koncentrálva.

- De fáááj – csücsörített Heechul, mire Taemin felől kuncogást hallott. Amikor odanézett, észrevette, hogy a másik szája gyanúsan felfelé kunkorodik, de a szemét egy pillanatra sem vette el a karjáról.

- Hé! Te most rajtam nevetsz?! – kérdezte álfelháborodva. Igazából örült, hogy a kisebb végre mosolyog. Nagyon meg volt ijedve, és Heechul minden áron ki akarta törölni az emlékezetéből, azt az ijedt, halálra várt tekintetet.

- Tökéletesen illik rád a beceneved, Cinderella. – vigyorgott Taemin, majd amikor Heechul felháborodottan akart felkiáltani, ismét a karjának nyomta a vattát, mire abba benne akadt a felháborodás, és megint nyávogni kezdett.

- Taeminnie, te ezt élvezed! – nyögte ki fájdalmasan. A kisebb csak vigyorogva nyomott egy nagyobbacska sebtapaszt a sérült bőrfelületre, majd, mint aki jól végezte dolgát, összepakolta az elsősegélydobozból előszedett dolgokat, és bezárva azt, visszavitte a helyére. Heechul bosszúsan bámulta a fiú kecses kis alakját egészen addig, amíg az el nem tűnt a fürdőszobaajtó mögött, majd megengedett magának egy nagy sóhajt. Nem akarta kimutatni, mert félt, hogy Taemin még jobban megijedne, de igazából ő is nagyon megijedt. Abban a pillanatban, amikor a ketrec megindult felé, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejéből. Azt mondják, az embernek a halála előtt lepereg az egész élete. Na, nála ez nem így történt. Hihetetlen, de abban a pillanatban, amikor belenézett Taemin rémülettől csillogó, mélybarna szemeibe, neki nem pergett le az élete, csak az jutott az eszébe, ha ő most itt meghal, akkor soha többé nem láthatja azokat a gyönyörű, barna szemeket, és a lágy vonású, számára oly kedves kis arcot. Magát Taemint. És amikor Siwon félrelökte, akkor is csak Taemin érintésére tudott reagálni. Hiszen az utolsó dolog, amit a baleset előtt látott, az Taemin csoki barna szemei voltak, és a külvilágra is csak akkor tudott reagálni, amikor azok a szemek ismét feltűntek előtte. A világ valahogy akkor telt meg színekkel, szagokkal és zajokkal. Mintha egy álomból ébredt volna fel. Annak ellenére, hogy azt mondta semmi baja, igenis meg volt ijedve. A keze még most is enyhén remegett, a sokkhatás miatt. De elrejtette a félelmét, a kisebb miatt, hogy ne lássa többé a félelmet, a rettegést a fiatalabb szemeiben. A szemekben, amik most őt fürkészték aggodalmasan. Taemin időközben visszatért, és most előtte térdelt, aggódó kifejezéssel az arcán, vizsgálgatva őt.

- Heechul hyung, minden rendben? – kérdezte halkan. Heechul csak bámulta a számára oly kedves arcot, és az annyira imádott mélybarna szemeket, majd meleg mosoly kúszott az arcára.

- Persze, semmi baj. Csak kicsit elgondolkoztam – kezdte, majd tettetett aggodalommal nézett fel Taeminre – Hogyan fogok hazamenni, ha a kocsim otthon áll a ház előtt? – Taemin erre halkan felnevetett, majd belebokszolt az idősebb vállába.

- Idióta! Már azt hittem rosszul vagy és mégis csak kórházba kell vinni, erre te a kocsidon rágódsz – mormogott a kisebb, mire Heechul felnevetett a másik durcás képét látva.

- Ne nevess ki! Nem vicces! – méltatlankodott Taemin, de aztán meglepetten kiáltott fel, amikor Heechul hirtelen előrelendült, és a derekát elkapva a földre taszította.

- Héj, mit csinálsz?! – kiáltott fel meglepetten, majd gyanakodva méregette, a másik sunyin vigyorgó fejét.

- Te talán már elfelejtetted, de még jövök egyel, a Cinderelláért! – suttogta vészjóslóan, mire Taemin nagyot nyelt.

- A-azt csak úgy mondtam… nem volt ám komoly – próbált mentegetőzni, majd tett egy kísérletet a szökésre azzal, hogy megpróbált kibújni a másik karja alatt, de az gyorsabb volt, és elkapva mint a két csuklóját, egy kézzel a feje fölé szögezte azokat. Taemin belenézett a másik csillogó, barna szemeibe, amikben most a huncut fény mellett, valami mást látott megcsillanni, amiről nem tudta eldönteni, mi lehet az. Már éppen megszólalt volna, amikor Heechul szabad kezével könyörtelenül csiklandozni kezdte az oldalát, amitől éles – és nem túl férfias – hangon felvisított.

- Ne… nee… állj! – kiabálta nevetve, és megpróbált szabadulni, sikertelenül. Heechul biztosan tartotta a kezeit, és most még a testével kicsit rá is nehezedett, így teljesen leszorítva az alatta vergődő, tehetetlen fiút.

- Na, ki a Cinderella? – kérdezte immáron ő is nevetve, de a csikizést nem hagyta abba. Taemin úgy érezte, menten megfullad. Már nem kapott levegőt a sok nevetéstől, és az oldala is szúrni kezdett, mégsem akart a másiknak igazat adni, bár tudta, hogy ezzel a saját sírját ássa.

- Te! – kiáltotta, majd nevetett tovább, az újabb támadás hatására.

- Te kis…! Még így is szemtelenkedsz, hogy tudom az egyik gyengepontodat? – háborodott fel Heechul, de aztán hirtelen, csodával határos módon, Taemin kiszabadította a kezeit, és taszított rajta egyet. A meglepetéstől elvesztette az egyensúlyát, és lefordulva a másikról hanyatt esett. Taemin kihasználva az alkalmat, gyorsan felugrott, és a másik csípőjére ülve, most ő szorította a nála idősebb fiút a földre. Heechul döbbenetében szóhoz sem jutott.

- Na mi van? Ezt nem gondoltad volna mi?! – vigyorgott rá Taemin gonoszul, és cinkos fény gyulladt a szemében. De Heechul szinte meg sem hallotta a szavait. Az agya teljesen leblokkolt, és nem tudott semmi másra sem figyelni, csak arra, hogy Taemin most lovaglópózban terpeszkedik felette, kezeit a feje két oldalára szorítva, és telt ajkai gonosz kis mosolyra húzódnak. Olyan volt most a másik, - ahogy a délutáni napsugarak az ablakon áttörve megvilágították szőkésbarna fürtjeit, arany hatását keltve, csillogó, barna szemekkel – mint egy angyal. Egy igen vonzó, és ördögi angyal. Teljesen megbabonázva nézett a másik szemeibe, és ahogy Taemin szorítása gyengült a kezén, kihúzta az egyiket, és szinte észre sem véve, hogy mit csinál, végigsimított a másik porcelánfehér arcán. Óvatosan, mintha valami nagyon törékenyt érintene. Taemin már nem mosolygott, és a tekintetében sem volt már ott az a cinkos fény. Valami más volt a szemeiben. Valami egészen más. Hagyta, hogy Heechul ujjai végigcirógassák az arcát, majd arcélét. Amikor az idősebb ujjai elértek az ajkaihoz, lehunyta a szemét, élvezve a simogató ujjak kellemes érintését. Heechul amikor észrevette, hogy a másik lehunyta a szemeit, és belesimul az érintésbe, felbátorodva vezette végig az ujjait a másik telt ajkain, különös figyelmet szentelve az alsó ajkának. Kétszer is végighúzta rajta a mutatóujját, majd lassan levezette azt, a másik fehér, lágy ívű nyakára. Hallotta, hogy Taemin jólesően sóhajt fel, egészen halkan. Heechul testét szép lassan kezdte elönteni a vágy. Még többet akart érezni Taemin testéből. Felemelte a másik kezét, és a fiatalabb csípőjére tette. Taemin úgy érezte, képes lenne dorombolni. Itt és most, akár egy kiscica. Nem tudta mi történik vele, csak azt, hogy a teste reagál az érintésekre, és egyre többet követel. Kezdte elveszteni az irányítást a józan esze felett, és amikor érezte, hogy Heechul másik keze a csípőjére simul, még jobban belesimult az érintésbe, és ösztönösen nyomta magát közelebb a másikhoz. A mozdulattól mind a ketten halkan felnyögtek, és Heechul keze a nyakáról, lassú vonalban csúszott le a kulcscsontjáig, és a pólója kivágása mentén cirógatta tovább. Tudta, ha most itt nem hagyják abba, teljesen el fognak veszni, de Taemin úgy érezte, nem tud most ellenállni. Így volt ezzel Heechul is, akit teljesen elbűvölt a felette lévő tündér. Emlékszik, egyszer látott egy interview-et a neten, amiben a rajongók tehettek fel kérdéseket a SHINee tagjainak, és az első kérdés pont Taeminnek szólt. A kérdés az volt, hogy ő tényleg emberi lény vagy tündér? Erre Taemin csak szégyenlősen mosolygott, és azt válaszolta, hogy „Bevallom nektek az igazat srácok. Néha az emberek azt mondják, hogy ne nézzek fel az égre, mert nyugtalanok amiatt, hogy felemelkedem a mennybe. De valójában ember vagyok, nem a mennyből szálltam le, hanem az anyukám méhéből születtem” – és persze ezután a lányok őrülten visítani kezdtek. De Taeminnek nem volt igaza. Hiszen, ahogy most ránézett a csukott szemű, enyhén elnyílt szájú fiúra, akinek szinte egész lényét átvilágították a napsugarak, teljesen úgy festett, mint egy igazi angyal. Már csak a puha, fehér szárnyak hiányoztak. Úgy érezte, ha valami nem történik most azonnal – nem csap belé egy villám, szakad le a plafon, vagy ilyesmik – olyan dolgot fog tenni, amit lehet, hogy később nagyon meg fog bánni. Hát, ha nem is plafonszakadás, és villám, de egy, az ajtót bombaként berúgó Yesung, megtörte az igen forrósodó pillanatot, és Taemin a hang hatására úgy ugrott fel róla, mint akit kupán vágtak.

 - Na, mi a téma srácok? – ugrált beljebb Yesung, majd amikor meglátta a földön fekvő Heechult, és a felette álló, igen zaklatott tekintetű Taemint, egy pillanatra lefagyott.

 - Hát ti meg mit csináltatok? – kérdezte szemöldök ráncolva.

 - Öhm… izé, én csak elestem – makogta Heechul, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről. Yesung összeszűkített szemmel nézett előbb Heechulra, majd a még mindig csendben álló Taeminre, aki látszólag nem tudta eldönteni, maradjon-e, vagy inkább elmeneküljön.

 - Aham, értem – válaszolt végül Yesung, bár a megérzései szerint, mind a két srác elsunyizik valamit. – Ez annyira jellemző rád, Heechulie – mondta végül elvigyorodva, és feloldva a látszólag kínos pillanatot. Heechul erre sértődötten vonta fel az orrát.

 - Héj, ez nem is igaz! Nálunk mindig Eunhyuk az, aki mindig elesik – mormogott. Taemin látszólag kezdett feloldódni, mert erre a kijelentésre mosoly kúszott az arcára.

 - Ez igaz, de te sem vagy tőle sokkal lemaradva – vigyorgott Yesung töretlenül.

 - Na jó! Még egy szó és te fogsz mindjárt elesni! – morgott Heechul, és fenyegetően meredt a jól szórakozó Yesung felé.

 - Héj, csak lassan a testel! Nem is olyan régen akart halálra gázolni, egy száguldó acélketrec. Ne rohangálj csak úgy! – komolyodott el kissé Yesung hangja. Ő is nagyon megijedt, amikor ott találta Heechult a földön fekve, a ketrec maradványait bámulva, és senkire sem reagálva, kivétel persze Taemin. Az ő hangjára egyből felfigyelt.

 - Aigoo!! – nyögött fel Heechul és levágta magát a kanapéra – Ne kezd te is! Mindenki ezzel jön. De semmi bajom! Élek, nem látod? És amúgy is, nem sérültem meg komolyabban – motyogta immáron halkabban.

 - Azt, azért nem mondanám – nézett Yesung jelentőségteljesen a jobb karja felé.

- Ó, ez csak egy karcolás, semmiség – legyintett Heechul.

- Oké, de lehetne komolyabb is. Amúgy is nézd el nekünk, hogy aggódunk érted és törődünk veled – válaszolt Yesung kissé sértett hangon, mire Heechul megbánóan pillantott fel rá.

 - Ne haragudj. Tudom, hogy aggódtatok, és nagyon jól esik. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek srácok – sóhajtott fel, majd fejét hátraejtette a kanapé támlájára.

 - Előbb éhen halnál, majd szomjan, majd az unalomtól dobnád fel a talpad – válaszolt Yesung vigyorogva, majd kirohanva a helyiségből csukta be az ajtót, mielőtt még Heechul felé dobott párnája eltalálta volna. Taemin csak némán, mosollyal az arcán figyelte a két srác vitáját, miközben próbálta rendezni az érzéseit. Nem tudta, mi történt vele az előbb. Csak úgy hagyta magát sodródni az árral. Sosem érdekelték a fiúk, és volt már barátnője is, igaz csak a kézen fogásig jutottak el. De a fan-servicen kívül, nem nagyon érintkezett komolyabban fiúkkal. Na jó, az nem számít annak, hogy Kibumnak, meg a csapattársainak mániája, hogy állandóan ölelgessék, meg összeborzolják a haját. Amikor megkérdezte Keyt, hogy minek csinálják állandóan ezt, csak azt válaszolta egy nagy ölelés kíséretében „Mert annyira imádni valóan kis édes vagy”. De azok az érintések egyáltalán nem hasonlítottak azokhoz, amiket az előbb itt tapasztalt. Ezek az érintések, ismeretlen érzelmeket és reakciókat váltottak ki belőle, amit eddig még nem igazán tapasztalt, így nem is tudta mit kezdjen velük. Végül, amikor Yesung kirohant a szobából, és kettesben maradt Heechullal, nem tudta mit kellene tennie. A helyzetet Jonghyun mentette meg, aki egy kopogás után belépett az öltözőbe, és miután Heechul állapota felől érdeklődött, szólt Taeminnek, hogy indulnak haza. Még megkérdezte Heechult, hogy el lesz-e egyedül, de az csak azzal a jellegzetes Heechulos nevetéssel intett, hogy persze, úgy is mindjárt itt lesz Leeteuk, mert szerinte csak arra vár, hogy végre egyedül maradjon, és akkor kiélheti rajta az anyai ösztöneit. Ezen a kijelentésen mind a hárman jót nevettek, majd Taemin, Jonghyunnal karöltve elhagyta a helyiséget. Az öltözőjükbe érve észrevette, hogy már mindenki készen áll, és csak rá várnak. Megmondta a többieknek, hogy menjenek csak előre, ő még összepakolja a cuccait és megy is. Ahogy a többiek kiléptek az ajtón, ő pakolászni kezdett. Összeszedte a cuccait, és a szekrényéhez vitte, hogy belerakja, ám amikor kinyitotta, egyből kiesett belőle egy nagyon is ismerős boríték, aminek a látványától azonnal remegni kezdett. Remegő kezekkel rakta be a dolgait a szekrényébe, majd miután bezárta azt, fogta a borítékot, és azzal a kezében sétált az ajtóhoz. Nézegette egy darabig, és egyre jobban elöntötte a rettegés. Mi van, ha a mai balesetnek köze van a fenyegető levélhez? – erre a gondolatra megrázta a fejét. – Nem, az nem lehet! Az a valaki, csak fenyegetőzött! Nem kellene ezzel foglalkoznia. Nem, és nem is fog! – döntötte el, majd egy határozott mozdulattal, elolvasás nélkül, két részre tépte a levelet, majd négyre, majd hatra, és összegyűrve a szemetesbe dobta. Eldöntötte, hogy nem érdekli, nem fog rettegésben élni. Ezekkel a gondolatokkal lépett ki a cég ajtaján, és ült be a csapattársai mellé az autóba, akik egy „mi tartott ennyi ideig Taemin-ah?” – val fogadták. Akkor még nem tudhatta, hogy a dolgok még ennél is lehetnek bonyolultabbak, és hogy az emberi gonoszság és féltékenység határtalan…

Jóóó hosszú lett, és ebben a fejiben már megindultak az érzelmek...:) Remélem tetszett, és örültök, hogy nem bántottam Chuliet. (annyira xĐ) Lehetett volna rosszabb is. A következő nem tudom mikorra várható, mert eléggé elhanyagoltam a tanulást (hülye német -_-") de igyekszem velem, mert ötleteim azok már vannak, és most már kicsit jobban be kellene vonni azt a bizonyos zaklatót is...

PS: az az interview tényleg létezik, onnan szedtem :) 

KATT IDE a videóhoz ( ja és sorry for my bad english translate)

Chapter 7

Chapter 7

- Tudod, amikor azt mondtam, nem igazán tudok korizni, abból a „nem” több volt, mint az „igazán” – vallotta be Taemin félve, a műjégpálya szélén ácsorogva, két kézzel kapaszkodva a korlátba. Amikor tegnap félálomban megígérte, hogy eljön az idősebbel korizni, nem gondolta, hogy az még reggelre emlékezni fog rá. Sőt, ahogy kinyitották az épületet, és a portás bácsi nagy szemeket meresztve rájuk, kérdezte meg, mi történt, Heechul időt sem hagyott neki gondolkodni, máris ide ráncigálta.

- Nyugi Taemin, majd segítek – mosolygott Heechul a másikon. Nagyon édesnek találta a kabátba, sapkába és sálba burkolózott Taemint, amint éppen a korlátot szorongatja.  – Na, gyere már – nyaggatta, de az csak makacsul rázta a fejét.

- Mindenki rajtam fog röhögni… meggondoltam magam, haza akarok menni – fordult meg a fiatalabb, de két lépés után megingott, majd folytatta volna útját, csak hogy Heechul megragadta a derekát, megemelte, és legközelebb már csak a korcsolyapályán rakta le. Taemin meglepetten kiáltott fel, majd hisztizni kezdett.

- Héj, ez nem ér! Haza akarok menni, én nem tudok korizni! El fogok taknyolni! Héj!

- Taeminnie, rosszabb vagy mint egy hisztis ötéves kiscsaj – sóhajtott fel Heechul – Na, gyerünk. Aki úgy tud táncolni, hogy egész dél-Korea a lábai előtt hever, az ne hisztizzen egy kis korizástól – mondta, majd kicsit lökött Taeminen, aki erre kapálózva keresett támaszt, majd végül Heechulba kapaszkodott.

- Ne lökdöss! Így sem állok stabilan a lábaimon – morgott durcásan. Heechul csak vigyorgott, majd lassan elindulva húzni kezdte maga után a kisebbet, aki komolyan a korcsolyáira koncentrálva követte. Arra figyelt, hogy melyik lába jön melyik után, és lassan tényleg belejött.

- Na látod, megy ez mint a karikacsapás – vigyorgott Heechul. Taemin egy percre rá nézett, elmosolyodott, majd mielőtt még elesett volna, újra a korcsolyáira koncentrált. Be kellett vallania, tényleg jól esett így kikapcsolódni, és ez a korcsolyázás nem is volt annyira nehéz. Igaz, az istennek sem engedte volna el Heechul kezét, sőt egyre jobban szorította. Körülöttük nem voltak sokan. De akik ott voltak sem ismerték fel őket, így Taemin valamelyest megnyugodott. Legalább itt nyugtuk volt, ha már máshol nem.

- Megpróbálod egyedül? – hallotta meg Heechul hangját bekúszni a gondolataiba.

- Nem, nem! El ne engedd a kezem! – rázta meg hevesen a fejét, és szorított egyet a másik kezén.

- Oké, oké, nyugi – kuncogott Heechul és közelebb csusszant a másikhoz. Őszintén szólva, nagyon is élvezte, hogy Taemin ennyire szorítja a kezét. Tetszett neki a szituáció, és boldog volt, hogy a másik eljött vele ide. Mélázásából az ébresztette, hogy Taemin felkiált, majd már csak annyit érzett, hogy a másik rántja is magával, és mind a ketten a fölön kötnek ki, ő pedig Taemin felett.

- Taemin-ah, jól vagy? – nézett le aggódva a kisebbre. Először azt hitte, hogy az sír, így nagyon is megijedt. Taemin kezei a szeme előtt voltak, és hüppögő hangot hallatott.

- Taemin, Taemin, mi a baj? Megütötted magadat? – kérdezte kétségbeesetten és megpróbálta lefejteni a fiatalabb kezét az arcáról. Amikor sikerült neki, és szembetalálta magát a másik vidáman nevetgélő pofijával, megkönnyebbülten szusszantott egyet.

- A szívbajt hoztad rám – próbált csúnyán nézni Taeminre de az csak nevetett.

- Ne… ne haragudj, de látnod kellett volna az arcodat – röhögött tovább. – Totál elbambultál.

- Na tudod kin nevess  - fenyegetőzött Heechul majd akcióba is lendült és csikizni kezdte a másikat.

- Ne, ne, ne! – sikított és kapálózott Taemin, de Heechul csak lefogta a karjait, majd folytatta a hadműveletet.

- Még mindig olyan vicces? – vigyorgott a nevető képébe Hee.

- Neeeem… - kacagott a fiatalabb. Nem tudta abbahagyni, és már fájt a hasa a sok nevetéstől. A körülöttük lévők vagy furcsállóan, vagy csak elgyengült mosollyal nézték a két bohóckodó fiatalt. Végül Heechul megkegyelmezett, és abbahagyta a csiklandozást, mire Taemin csak lihegve dőlt végig a hűs jégen.

- Ez nagyon nem volt szép – lihegte, de vigyort nem tudta levakarni a képéről.

- Az se hogy kinevettél – kontrázott rá az idősebb.

- Ez igaz. Kvittek vagyunk – állapította meg Taemin, majd felült. – Én mondtam, hogy nem tudok korizni.

- Ahhoz képest egészen jól ment – ült fel az idősebb is, majd Taemint is felsegítve mind a ketten felálltak – Na, gyerünk Minnie! Gyakorlat teszi a mestert! – kacsintott a megszeppenten pislogó fiúra, majd ismételten húzni kezdte a maga után. Taemin kacagva követte. Rengeteget hülyéskedtek, estek, nevettek, és Taemin úgy érezte, jól döntött, hogy eljött Heechullal. Nem élhet mindig félelemben. És amúgy is nem történt semmi. Az a valaki csak fenyegetőzött. Akkor még nem tudhatta, hogy ami késik, nem múlik…

*-*-*

- Öt perc és főpróba! – hallották meg a producer hangját a hangfalakon keresztül, ami betöltötte szinte az egész csarnokot. Hatalmas volt. Taemin csak ennyit tudott mondani rá. Hatalmas. És ahogy a színpadon állva végignézett az üres székeken, amiket nemsokára rajongók ezrei fognak megtölteni, valami kellemes érzés áradt szét a mellkasában. Az a sok ember, mind miattuk lesz itt, és miattuk állnak sorba órákon keresztül, ha kell mínusz tíz fokban, csakhogy egy percre láthassák őket. Nagyot sóhajtott, de közben szüntelen kis vigyor ült a szája szélén.

- Ó, mi ez a mosoly? – kúszott be a gondolataiba egy kellemesen rekedtes hang, aminek gazdáját már messziről is felismerte volna.

- Csak belegondoltam, hogy ez itt nem sokára tele lesz – válaszolt még mindig az üres sorokat bámulva, majd amikor megérezte közvetlen maga mellett a másikat ráemelte a tekintetét.

- Ó, bizony. Nemsokára kezdődik egy újabb menet – nevetett fel Heechul, és ő is a kisebbre nézett. Amikor a tekintetük találkozott, mindkettejükben kellemesen meleg, borzongató érzés áradt szét, és akaratlanul is közelebb húzódtak egymáshoz annyira, hogy összeért a kézfejük. Heechul elmerült a mélybarna szemekben, amiket annyira imádott. Ma, sokáig maradtak a jégpályán, és nagyon jól szórakoztak. Régen mulatott ilyen jól. Taemin kezdeti bénasága, és kapálózása nagyon szórakoztatta, és egyben találta viccesnek és nagyon aranyosnak. Most is elmerengve bámulta a másik finom, lágy vonásait, és végül a mélyen kavargó sötétbarna szemeket. Az idilli pillanatot végül Donghae szakította meg, aki egy „Heechul gyere, kezdünk”- kel robbant be kettejük közé, és elrángatta az idősebbet, aki csak egy szemforgatással válaszolt az őt rángató fiúnak, majd bocsánatkérő pillantást lövellt Taemin felé, aki csak mosolygott a helyzeten. Még mindig mosolyogva fordult vissza a nézőtér felé, és a kijáratnál egy pillanatra mintha egy fekete kapucnit viselő alakot pillantott volna meg, de mire odanézett az már nem volt ott, így betudta csak képzelődésnek. Viszont azt nem tudhatta, hogy a kapucnis alak igenis ott volt, és most szélsebesen indult el a kellékek felé. A nyakában ott lógott a hamis igazolvány, így senki sem gyanakodhatott rá. Amikor elért a mechanikusan mozgatható felszerelésekhez, gonosz félmosollyal az arcán fogta meg a Lucifer koreográfiájához szükséges acélketrec irányítókarját. Türelmesen kivárta, amíg Heechul nagyjából pont alatta álljon, majd a mosoly kiszélesedett az arcán.

- Én szóltam, édesem – nézett egy pillanatra a gyanútlan Taemin felé, aki most éppen Jonghyunnal nevetett valamin – Mennyire gyönyörű vagy – figyelte tovább a fiút – Senki sem vehet el tőlem, senki érted?! – morogta kissé agresszíven, majd tekintete visszasiklott a szintén nevető Heechulhoz, aki éppen Yesunggal bolondozott, és akaratlanul is beállt pont a kalitka alá – Tökéletes beállás. Jó éjszakát, Hercegnő! – suttogta gonosz vigyorral, és egy határozott mozdulattal megrántotta a kart, aminek az lett az eredménye, hogy a ketrec megállíthatatlanul zuhanni kezdett, pontosan az alatta álló, gyanútlan Heechul felé…

Gonosz voltam, vagy gonosz voltam a végén? ... Bocsi, de kell az izgalom xĐ Vajon mi lesz most Heechullal? Ráesik a ketrec, vagy nem?

Chapter 6

Chapter 6

Elnyomott egy újabb ásítást, és felvette a kabátját. A próbának éppen most lett vége, és mindenki pakolászott. Jonghyun, Minho és Key, néhány Super Juniorossal indultak valamilyen új szórakozóhelyre, ami éppen mostanság nyitott meg, Onew pedig az egyik régi, sulis barátjával találkozik, ugyanis régen látták már egymást. Key őt is elhívta a bárba, de ő nemet mondott, fáradtságra hivatkozva, ami részben tényleg igaz is volt. Amióta a levelet kapta, lassan egy hét is eltelt, de ő még mindig nem tud normálisan aludni. Azon az estén, nem akart elaludni, de a fáradtság mégis úrrá lett rajta. De nem aludt jól, sőt egyszerűen borzasztó volt. Rémálmai voltak, és meg mert volna ráesküdni, hogy érezte valaki érintését az arcán. Persze amikor felkelt, nem látott senkit, de a rossz érzés megmaradt. Az érzés, hogy valaki ott volt, és figyelte, majd hozzá is ért az arcához. Azóta pocsékul aludt. Igazából sosem aludt többet 2-3 óránál, és ez meglátszott a teljesítményén is. Sokat rontott, ingerlékeny volt, és nem egyszer kellett Minhónak vagy Jonghyunnak elkapni, nehogy elhasaljon a színpadon, vagy akár a próbateremben is. A többiek állandóan kérdezősködtek, és aggódtak, de ő mindig kimagyarázta magát valamilyen mondva-csinált indokkal. Így telt el egy hét. Most is úgy érezte, menten elalszik, vagy összeesik a fáradtságtól, mégis mozgásra bírta a lábait, és elköszönve a többiektől, kilépett az épület ajtaján. Kint egyből szembetalálta magát a SUJU új lemezborítójának hatalmas poszterével. A szívébe sajgó fájdalom hasított, ahogy észrevette rajta Heechult. Egy hete, vagyis a fenyegető levél óta, próbálja elkerülni az idősebbet. Persze ezt nem olyan könnyű úgy tenni, hogy  ne tűnjön úgy, mintha szándékosan csinálná. Eddig valahogy mindig sikerült úgy alakítani a programjait, hogy ne legyen a Juniorosok közelében, de tudta ez nem mehet így sokáig. Heechulnak fel fog tűnni, hogy kerüli őt, és már nem keresi a társaságát. Pedig a legszívesebben csak vele lenne. Na jó ez még szerinte is nyálas volt – rázta meg a fejét. De ha egyszer ez az igazság. Hiányzott neki a másik társasága, hülyéskedése, és az a végtelenül jó képessége, hogy a legkínosabb szituációkat is el tudja viccelni. Na meg persze az, ahogy mindenkibe határtalanul bele tud kötni. Erre a gondolatra kicsit elmosolyodott, és tovább indult. Ám a következő pillanatban megszédült, és épphogy meg tudott kapaszkodni a falba, mielőtt elesett volna. Zsongott a feje, és mindenből kettőt látott, így gyorsan összeszorította a szemét. Pár másodperc múlva jobban lett, de a fejfájás megmaradt, és úgy érezte, menten elhányja magát. Mikor úgy ítélte meg, jobban van, újra elindult, de nem jutott sokáig, ugyanis a szédülés felerősödött, majd mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de végül csak a sötétség…

*-*-*

Amikor magához tért, először nem tudta hol van, így ijedten ült fel, hogy aztán a fejéhez kapva a kezét hanyatlódjon vissza a kanapéra, amin éppen feküdt.

- Végre felébredtél! – hallott meg egy megkönnyebbült hangot a háta mögül – Már azon agyaltam, hogy hívom a mentőket – ült le mellé Heechul kissé megnyugodva. – A frászt hoztad rám Taeminnie! – nézett kissé megrovón a megszeppenten pislogó srácra.

- Heechul hyung… - motyogta amaz, majd gondolkodón ráncolta össze a szemöldökét. – M…mi történt? – kérdezte zavarodottan. Látszólag nem értett semmit.

- Éppen a kocsimhoz mentem, amikor megláttalak a falnak támaszkodni. Nem néztél ki valami jól, így gondoltam megkérdezem minden rendben van-e, így megszólítottalak, de nem válaszoltál. Aztán hirtelen összeestél. Beütötted a fejedet, gondolom ezért estek ki dolgok. De nagyon megijedtem – sóhajtott fel, majd folytatta – Aztán idehoztalak, és lefertőtlenítettem a sebet a halántékodnál – mutatott az említett helyre, mire Taemin odakapta a kezét, de csak egy ragtapaszt érzett. – Már leragasztottam, nem vészes, de… - fordult a másik felé – Taemin mi volt ez? Csak úgy összecsuklottál, mint egy bábu. És nagyon fáradtnak látszol. – a fiatalabb csak elfordította, majd lehajtotta a fejét. – Mi a baj? – kérdezte, és óvatosan megérintette Taemin arcát, hogy maga felé fordítsa azt. A mélybarna szemekben mérhetetlen fáradtság, és szomorúság kavargott egy kis ijedtséggel.

- Én… nem…semmi baj, csak egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, nem alszom valami jól a napokban – motyogta, és lesütötte a szemeit.

- És mitől? – kérdezett rá Heechul. Valami nagyon gyanús volt a kisebb körül. Valamit bőszen titkolt mindenki elől. Valamit, ami nemrégen történhetett.

- Én próbálok aludni, de nem megy… egyszerűen nem megy… mindig felébredek, mert rémálmom van… vagy… – csuklott el Taemin hangja, és könnyek kezdték szúrni a szemét. Nem akart pont most, és pont Heechul előtt sírni. Pedig már nagyon kikívánkozott. A napokban többször is álmodta azt, hogy Heechult a szeme láttára gázolták halálra, majd a kocsi felé indul, és amikor pont elérné öt, riadtan ült fel az ágyon, miközben a szeméből patakokban folytak a könnyek és erősen zihált. És ezek az álmok elérték, hogy pocsékul aludjon, és hogy még jobban igyekezzen kerülni az idősebbet. Erre a gondolatra ijedten nézett körbe. Nem szabad vele lennie! Mennie kell! Most! Azzal hogy vele van, csak veszélybe sodorja.

- Én, … nekem mennem kell… - motyogta és sietősen felállt, de túl hirtelen, így ha Heechul nem kapja el a derekát, elesett volna. Kóválygott a feje, és a hányinger is visszatért, igaz nem olyan elemi erővel, de jelen volt.

- Hohó, nem mész te sehova. Nem hiányzik, hogy összetörd magad. Amúgy is miért sietsz? A többiek nem inni mentek a srácokkal? – emelte fel a szemöldökét, majd rosszallóan ráncolta össze, amikor felfedezte Taemin arcán a kétségbeesés első jeleit.

- Ne… nekem, tényleg el kell mennem! Nem maradhatok itt! Én… megyek, én… - egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és látszólag megint az ájulás szélén állt.

- Taemin-ah – szólította meg lágyan, mire az ránézett. A szemei könnyesek voltak, és nagyon törékenynek festett így. Mint egy kisgyerek, aki elveszett, és nem találja a mamáját. Heechul szíve belesajdult a látványba. Magához húzta a másik vékony derekát, majd szorosan magához ölelte. Taemin először megmerevedett, és el akart húzódni, de aztán megadóan simult bele a kedves érintésbe. Jól esett neki, és nyugtatta a másik óvó közelsége. Úgy érezte, itt nem bánthatja senki sem.

- Nincs semmi baj – motyogta a másik fülébe és megsimogatta a barna tincseket. Taemin reszketeg levegőt vett, és fejét Heechul vállába fúrta. A másik erre csak szorított az ölelésen, és lassan eldőlt a kanapén, magával húzva a másikat is, így Taemin félig rajta, félig a kanapén feküdt.

- Próbálj meg pihenni egy kicsit. Rendben? – kérdezte halkan – Én majd vigyázok rád, jó? – érezte, ahogy a kisebb lassan bólint a vállánál, majd idővel a légzése is nyugodttá vált, és végül Taemin teste teljesen ellazult és mély, nyugodt álomba zuhant. Valahogy Heechul közelsége, illata, és valahogy az egész lénye nyugtatóan hatott rá, így megadta magát a fáradtságnak, és teste elernyedt az őt ölelő karok között. Nem tudhatták, hogy az ajtóban álló sötét alak, mindent látott, és gúnyos mosolyra húzódott a szája.

- Szóval így állunk kicsi Minnie. Hát akkor azt hiszem itt az ideje egy kis leckének… - vigyorodott el, majd hátat fordítva a békésen pihenő párnak, elindult hogy kitervelje az első leckét…

*-*-*

Nem tudta mikor aludt el, csak azt érezte, hogy zsibbad a karja. Lassan nyitotta ki a szemét, majd újra lecsukta, és megint kinyitotta. Pislogott párat, majd lenézett, hogy rájöjjön a zsibbadás okára. Amikor észrevette, csak lágyan elmosolyodott. Taemin békésen szuszogva aludt, még mindig félig rajta, csak annyi volt a különbség, hogy most a kisebb lejjebb csúszott, és már nem a mellkasán, hanem inkább a hasán aludt. A keze pedig azért zsibbadt, mert Taemin azt szorongatta, mint valami alvós mackót. Heechul roppant édesnek találta ezt a gesztust. Óvatosan érintette meg a másik arcát, és megcirógatta a lágy arcbőrt. A fiatalabb arca puha volt, és selymes, akár egy kisbabának, és fehérségével csak még jobban emelte az összhatást. Vajon tudja magáról, hogy mennyire gyönyörű? -  elmélkedett magában Heechul. Aztán pillantása a falon lévő órára esett, és döbbenten vette észre, hogy jócskán elmúlt már este kilenc is. Csodálkozott, hogy a többiek eddig nem keresték, de igazából amióta külön költözött annyira nem is hívják. Bár Leeteuk folyamatosan hívogatja, na meg Sungmin is, de nem olyan gyakran, mint régebben. Elővette a telefonját, és csodálkozva vette észre, hogy nem volt igaza. A telefonján nyolc nem fogadott hívás és négy sms volt. Négy hívás Leeteuktól, kettő Sungmintól, kettő Siwontól. Az sms-ek közül az egyik Kyuhyuntól, a másik három szintén Leeteuktól. Úgy döntött, ideje lenne menni, de amikor lenézett az ölében békésen szundikáló alakra, nem volt szíve felébreszteni, még akkor sem, ha már lassan nem érezte a karját. Így hát félretette a telefont, és visszadőlt a kanapéra. Taemin ösztönösen közelebb kúszott hozzá, védelmet keresve, majd nyöszörögni kezdett álmában. Az izmai megfeszültek, majd elernyedtek, mintha álmában valaki elől futott volna. Angyali arcán gondterhelt ráncok keletkeztek, ahogy az szinte már fájdalmas grimaszba torzult. Heechul még jobban magához szorította Taemint, és másik karját óvón fonta köré, majd simogatni kezdte a hátát, így nyugtatva. Egy kis idő után, a kisebb vonásai ellazultak, a ráncok kisimultak az arcán, a teste ismét elernyedt, és megadóan simult a kellemes ölelésbe. Heechul elmosolyodott, majd visszahajtotta a fejét a kanapé karfájára. Úgy fél óra telhetett el mire Taemin ébredezni kezdett. Ezalatt az idő alatt, Heechul folyamatosan simogatta a másik hátát, vagy haját, így a rossz álmok nem tértek vissza, és a kisebb nyugodtan tudott pihenni. Taemin mocorogni kezdett, majd álmos szemeit Heechulra emelve pislogott párat. Mikor realizálta, hogy éppen annak a hasán fekszik, és a karját szorongatja, mélységesen elszégyellte magát, és hirtelen engedte el a szorongatott testrészt.

- É... én, sajnálom hyung...én nem akartam, csak… - kezdett el magyarázkodni, de Heechul csak felkacagott, majd összeborzolta a másik barna tincseit.

- Ugyan, Taeminnie, semmi baj. Én is elaludtam, nem sokkal előtted ébredtem fel. Jól aludtál? – nézett a zavarában elpirult fiúra, mosolyogva. Az elfordította a fejét, majd szégyenlősen bólintott.

- Igazából nagyon is. Napok óta nem aludtam ilyen nyugodtan – vallotta be, de a végét már csak motyogta, így Heechulnak igen koncentrálnia kellett, hogy meghallja, mit mond.

- Na, ennek örülök. De azt hiszem, ideje lenne menni, mert… - kezdte el, de ekkor megszólalt a telefonja, és a kijelzőre pillantva Leeteuk nevét látta felvillanni.

- Látod, éppen ezt akartam mondani – nevette el magát, majd a füléhez emelte a készüléket.

- Szia Teukie – szólt bele mosolyogva.

- Te csak ne sziázz itt nekem! – hallotta meg a kissé paprikás hangot – Mégis hol a francban vagy, és miért nem veszed fel azt a rohadt telefont?! Már halálra aggódtuk magunkat miattad! – Heechul csak megforgatta a szemét.

- Hé, nyugi, semmi bajom, csak egy barátomnak segítségre volt szüksége, így vele maradtam – magyarázta türelmesen, majd Taeminre kacsintott, aki mosolyogva figyelte.

- Értem, de legközelebb legalább a telefont vedd fel, jó? – lágyult el az idősebb hangja.

- Rendben, megígérem – sóhajtott Heechul, majd elköszönt és letette a telefont.

- Heechul hyung… - kezdte Taemin kíváncsian és riadtan egyben – Mennyi az i… - de nem jutott a végére, ugyanis most az ő telefonja kezdett el zenélni. Heechul még éppen látta a kijelzőn a Kibum nevet, mielőtt a fiatalabb felvette volna a telefont.

- Ki… - kezdte volna Taemin, de a telefon másik oldalán lévő Kibum heves beszéde belefojtotta a szót a kisebbe, aki csak lehajtott fejjel hallgatta az idősebbet.

- Tudom és sajnálom, csak volt egy kis… baj és az egyik barátomnál maradtam… - motyogta halkan. A vonal másik végéről most halkabb beszéd hallatszódott.

- Tudom hyung, tudom, ne haragudj, legközelebb szólok, jó? – Heechul csak mosolygott a másik bűnbánó hangját hallva.

- Rendben, annyong – tette végül le a telefont, majd egy nagy sóhajjal végigdőlt a kanapén. – Kibum néha rosszabb, mint anya – nyögte nyűgösen, és mint egy ötéves lecsapta maga mellé a karjait. Heechul vigyorogva dőlt mellé, és ő is elkezdte bámulni a plafont.

- Átérzem a helyzeted. Teukie is állandóan ilyen. Ha nem tud elérni, már hisztizik, és elméleteket gyárt – mondta, mire Taemin hirtelen felült és lenézett rá.

- Na ugye? – kérdezte hevesen mire Heechul is felült, és bólogatva adott igazat a kisebbnek.

- Egyetértek. És most mi lesz? Ugyanis szerintem az épületet már bezárták – állapította meg Heechul, mire Taemin arcán félelem suhant át.

- A… az nem lehet, nem zárhatták be – kezdett bepánikolni, és felugrott a kanapéról. Heechulnak csak most jutott eszébe a másik bezártságtól való félelme. Ő is felugrott a kanapéról és odament az ajtót idegesen fogó fiúhoz, majd megfogta az azt rángató kezét.

- Taemin-ah, nyugodj meg jó? – mondta halkan, és ujjait a fiatalabb ujjai közé csúsztatta, mire az ijedten pillantott fel rá. – Nincs semmi baj. Most kimegyünk, ellenőrizzük a zárakat, és ha zárva vannak, visszajövünk ide jó? Az előbb is jól elaludtunk, nem? - villantott rá egy bátorító mosolyt. Erre mintha Taemin kicsit megnyugodott volna, és lassan a légzése is normális lett.

- Rendben – motyogta, majd megindult Heechul után, aki lassan kinyitotta az ajtót. Fél óra kóborlás, és jó pár ajtórángatás után, nagy sóhajjal huppantak le a kanapéra, ahonnan elindultak.

- Hát, asszem itt kellesz aludnunk, és majd reggel, amikor kinyitnak úgy tenni, mintha csak korán érkeztünk volna – vázolta fel a helyzetet Heechul. – Ugye vannak váltás ruhák a szekrényedbe? – kérdezte a kisebbre pillantva, aki hevesen bólogatott.

- Azt hiszem. Key mindig azt mondja, jöhetnek váratlan helyzetek, amikor el kellhet.

- És milyen igaza van – nevetett fel Heechul és Taemin is vele nevetett. Valahogy most, hogy itt volt vele Heechul, úgy, mint a legutóbbi alkalommal a liftben, nem érzett félelmet. Valahogy a másik közelsége megnyugtatta, és most még a fenyegető levél is kiment a fejéből. A fáradtság megint úrrá lett rajta, így ledőlt a kanapéra. Kis idő után Heechul is ledőlt mellé, és plafont kezdte el bámulni. Taemin közelsége kellemesen hatott rá. Egyben volt izgatott és nyugodt is. A másik illata bekúszott az orrába és megnyugtatta. Lehunyta a szemét. Érezte, hogy Taemin közel fészkeli magát hozzá.

- Taemin-ah… - szólalt meg kis idő múlva.

- Hm? – hallotta meg az álmos motyogást az oldala felől.

- Tudsz korcsolyázni? – kérdezte váratlanul, mire a kisebb értetlenül ráncolta össze a homlokát.

- Hogy jön ez most ide? – kérdezte értetlenül és belenézett a másik izgatottan csillogó szemeibe.

- Tudsz vagy nem?

- Nem igazán… miért? – vallotta be, majd pislogott fel az idősebbre.

- Akkor holnap megtanítalak, jó?

- Eh? Mi? – Taemin tekintete egyre zavartabb lett. Nem értette, mire akar ezzel kilyukadni a másik.

- Holnap elmegyünk korcsolyázni. Ránk fér egy kis kikapcsolódás – mosolyodott el Heechul.

- Én… nekem… - kezdett bele a magyarázkodásba Taemin. Még mindig nem felejtette el a fenyegetőlevelet, és meglehetősen félt az idegentől, aki küldte neki.

- Nehogy kitaláld, hogy programod van, mert tudom, hogy nincs. Beszéltem Jonghyunnal és a délutáni fellépésen kívül nektek sincs más dolgotok, és amúgy is addigra meg már visszaérünk– nézett rá elégedetten Heechul, mire Taemin lassan bólintott.

- Rendben, de… nem garantálom, hogy nem fog mindenki rajtunk röhögni – motyogta zavartan.

- Ugyan, majd segítek, és ne aggódj, én sem vagyok egy profi. Eddig összesen kétszer voltam korizni – mosolygott rá az idősebb mire az ő arcára is kis mosoly kúszott.

- Oké, korizzunk – mosolygott Taemin. Még úgy fél órát beszélgettek, semmiségekről, próbákról, vicces esésekről, bakikról, majd mind a ketten elaludtak. Taemin a másik oldalához bújva, míg Heechul a másikat óvón ölelve.

 Ez a fejezet ilyen kis aranyos lett ^_^ a következőben Taemin és Heechul korizni mennek. Vajon hogy fog sikerülni? xĐ És a végére majd egy kis izgalom, de ez még később, ahhoz még be kell fejeznem, ugyanis már a következő feji fele is kész van :)

Chapter 5

Chapter 5

Taemin mosollyal az arcán sétált be az SM épületébe. Amikor reggel felkelt – vagy mondjuk úgy, hogy Jonghyun egy „Minnie ébresztő!”-vel, és azzal, hogy nagy hévvel rávetődött felébresztette – úgy érezte, ma jó napja lesz. Most még az sem zavarta, hogy Kibum igazi anyuka módjára körbeugrálja. Voltak napok, amikor ez kifejezetten idegesítette, hiszen a csapat legfiatalabb tagjaként, mindenki szükségét érezte annak, hogy megvédje, és segítse őt. De most csak szelíd mosollyal az arcán tűrte, hogy Key elépakolja a reggelijét, egy doboz banános tej kíséretében, és a szokottnál jobbat derült Minho és Onew  kómás ábrázatán, miután Jonghyun őket is sikeresen kiverte az ágyból, és ezután előttük ugrálva gúnyolódott. Taemin úgy érezte, a mai nap valamiért más lesz. Azt még nem tudta mitől, csak volt egy ilyen megérzése. Két héttel ezelőtt, azon a napon, amikor Heechul-lal a liftben ragadtak, és nem tudták mi lesz velük, akkor valami megváltozott. Azóta az idősebb kedves és vicces vele. Állandóan, ha alkalma és ideje van rá, Taemin közelében van és szórakoztatja, vagy csak együtt nevetnek valamin. Siwon fenyegetése, miszerint nem lesz mindig ott Taemin, hogy megvédje Heechult, beigazolódott, amikor egyik reggel Taemin arra ért be a céghez, hogy egy csurom vizes és dühös Heechul ül a SHINee öltözője előtt, és már a folyosó végéről lehetett hallani az idősebb káromkodását, amit elvileg csak magában motyogott el. De, amint meglátta Taemint, a hangulata valamelyest javult, és kis mosoly kúszott az arcára. Amikor Taemin megkérdezte mi történt, az idősebb csak annyit felelt, „Siwon bosszúja váratlan, és borzasztó” és látványosan összerezzent. Taemin ezen csak mosolygott. Igazából a liftes eset óta nagyon jóban vannak, és Taemin remélte ez nem is fog változni. Visszatérve a jelenbe, még mindig vigyorogva lépett be az épületbe, majd boldog és vidám percek reményében indult az öltözők felé. Ekkor még nem tudhatta, hogy ma tényleg fog történni valami, csak nem biztos, hogy jó dolog…

*-*-*

- Levegőt, levegőt! – rogyott le Jonghyun a próbaterem padlójára, és ötéves módjára széttárta a karjait, majd látványosan szenvedett. Key is mellé telepedett, majd fejét annak hasára téve, ő is kinyúlt. Onew sem bírta sokkal tovább, így csatlakozott a szenvedőkhöz, és fejét Kibum lábaira hajtva feküdt. Taemin sem volt sokkal jobb állapotban, igaz ő nem mutatta ki ennyire, de igyekezett nem feltűnően lihegni. Az egyedüli fitt ember Minho volt, aki még most is pörgött.

- Jaj, srácok, ne legyetek már ennyire puhányak – vigyorgott, és a lábával megböködte Jonghyun oldalát, aki erre csak nyöszörgött.

- Hagyjál, te szadista… ez is a te ötleted volt. „Táncoljuk el még kétszer a Lucifert, és akkor biztos nem rontjuk el” – utánozta Minho hangsúlyát. – Csakhogy nem kétszer, hanem négyszer egymás után táncoltuk el. – panaszkodott.

- Így van, Mr. Dream Team – állt Jonghyun mellé Key is.

- Ááá, és te Taeminnie, te mit szólsz ehhez? – fordult Minho Taemin felé, de az éppen a terem másik végébe bámult, és szinte meg sem hallotta amit mondtak neki. Minho követte a másik pillantását, és a terem másik végében észrevette a Super Junior néhány tagját, akik éppen most érkeztek meg, és most bemelegítettek.

- Hahó, föld hívja Lee Taemint! Taemin hallasz? – legyezett a szeme előtt Minho, mire, mint aki álomból ébredt, felnézett a nála majd egy fejjel magasabb csapattársára.

- I...igen? Mondtál valamit? – kérdezte kissé zavartan. Minho már kérdezte volna meg újra, mi a véleménye, de ekkor Taemin meglepetten sikkantott fel, és ugrott egy métert oldalra, két kezét saját derekára téve. Minho és a többiek egészen addig nem tudták mi baja, amíg meg nem pillantották a háta mögött, most jóízűen nevetgélő Heechult.

- Hé, ez nem volt szép, csikis vagyok – vágott durcás képet Taemin, és játékosan belebokszolt az idősebb vállába. A többiek csak csodálkozva nézték a kettősüket. Nem tudták miért de a liftes eset óta, ezek ketten elválaszthatatlanok lettek.

- Bocs, nem hagyhattam ki – vigyorgott tovább Heechul, mire Taemin sem bírta tovább álharaggal, széles mosoly terült el az arcán.

- Neked nem próbálnod kellene? – nézett összeszűkített szemekkel a másikra Taemin úgy öt perc hülyülés után, de az csak legyintett egyet.

- Á, most éppen azon veszekednek, kinek van igaza, ugyanis reggel képesek voltak összeveszni azon, ki ér be előbb a fürdőbe. Így aztán amikor az elfoglalásáért szaladtak, Leeteuk, és Donghae szépen összefejeltek. És egész idejövet ezt kellett hallgatnom – sóhajtott fel drámaian, mire Taeminnek még szélesebb lett a mosolya, ahogy elképzelte a jelenetet. – Ti hogy oldjátok meg a fürdőbeosztást? – kérdezte kíváncsian.

- Hát, legtöbbször Key kisajátítja – vágott közbe Jonghyun, mire az említett oldalba csípte.

- Héj, ez nem is igaz. Én csak megelőzöm Jinkit. – védte magát, mire Onew megbökte a combját.

- Én meg Minho előtt akarok bejutni, mert utána sosem készülök el időben – méltatlankodott a vezető.

- Most nehogy rám kenjétek – háborodott fel Minho. Heechul és Taemin csendben egymás mellett állva figyelték a veszekedő négyest, és jókat derültek rajtuk.

- Igazából, én szoktam legelőször beosonni, amíg ők azon veszekednek, ki menjen be – vallotta be suttogva Taemin, miközben közelebb hajolt a másikhoz, hogy az hallja amit mond neki. Heechulban, ettől a mozdulattól érzelmek sokasága kezdte el őrült táncát.– Észre sem szokták venni, amikor kijövök, mert még mindig vitáznak –folytatta a fiatalabb, mire Heechul – leplezve zavarát és izgatottságát a másik közelsége miatt - felkacagott, magukra vonva ezzel a többiek figyelmét.

- Ti meg mit pusmogtok ott? – kérdezte összeszűkített szemekkel Minho, mire mind a ketten visszafojtott nevetéssel rázták meg a fejüket.

- Semmi, semmi, de én akkor most visszamegyek, mielőtt kitör a háború – intett Heechul, majd váltottak Taeminnel egy sunyi pillantást, és visszament a többiekhez. A SHINee tagjai még hallották, ahogy kiabálni kezd „Akármiről is van szó, nekem van igazam!”- ezen Taemin csak jót vigyorgott. Jól esett neki, hogy Heechul odajött hozzájuk, vagyis inkább csak hozzá. Úgy érezte egyre közelebb kerül a másikhoz, és ez jó érzéssel töltötte el.

*-*-*

Fáradt volt és nyűgös. Teljesen kikészítették a csapattársai. Miután reggel olyan jót bolondozott Taeminnel és a SHINee-val, visszatérve csapattársai, már a verekedés szélén álltak. Persze tudta, hogy ez nem olyan komoly és vérre menő, de akkor is szerinte gyerekes, amit szinte minden reggel művelnek. Miért nem lehet csinálni egy beosztást, hogy ki menjen be elsőnek és ki utolsónak, majd minden héten cserélgetni? Végül persze sikerült lenyugtatni a kedélyeket, és elkezdődhetett a próba. De ha a veszekedés rossz volt, akkor a próba maga volt a pokol. Mivel a koreográfia nagy részét Leeteuk és Donghae találta ki, ezért az ő feladatuk volt betanítani a többieknek a táncot. De mivel mind a ketten pipák voltak, a reggeli incidens miatt, így azon versengtek, ki bukik ki hamarabb. Persze ezt is ők sínylették meg, mivel nekik is végig kellett csinálni minden lépést. Ha valaki lemaradt, vagy azt mondta, nem bírja, Leeteuk olyan gyilkos szemeket meresztett rá, hogy inkább visszaállt. Így most teljesen kimerülten, izzadságtól csatakosan és idegesen ült az öltözőjük padlóján. A többieknek nem volt merszük kijönni, de ő már nem bírta tovább, és amikor Donghae azt mondta neki álljon vissza – bár inkább ordította – ő csak kisétált a teremből, és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót. A SHINee tagjai már vagy tíz perce elmentek, és elvileg nekik is menni kellene, de úgy döntött inkább nem szól bele, nehogy még egyszer összevesszen Leeteukkal. Elég volt egyszer. Nagyot sóhajtott, és nekilátott átöltözni. Alig várta hogy hazaérjen és vegyen egy jó fürdőt, majd bebújjon a pihe-puha ágyikóba egy kielégítő alvás keretében. Vállára vette a táskáját, kikotorta belőle a kulcsait, és elindult kifelé. Épp a másik banda öltözője előtt ment el, amikor észrevette, hogy az ajtó nyitva van. Mivel a kíváncsisága több volt, mint a józan esze – amire szerinte hallgatnia kellett volna – bekukkantott az ajtón. Először azt hitte nincs bent senki, hiszen nem látott sem egy táskát, sem valami arra utaló tárgyat, hogy valaki is itt tartózkodna, de aztán észrevette a számára annyira ismerős alakot a sarokban ülve, neki háttal, és valamit a kezében szorongatva. Nem akarta megijeszteni, ezért hármat kopogott az ajtón. De valószínűleg ez nem jött össze, ugyanis Taemin látványosan összerezzent, és rémülten fordult az ajtó irányába, de amikor látta, hogy csak Heechul az, látszólag valamelyest megnyugodott.

- Bejöhetek? – kérdezte az említett, és gyanakodva figyelte a másikat. Nem tudta mire vélni az előző rémült tekintetet.

- Persze – motyogta Taemin, és a kezében szorongatott, leginkább levélre hasonlító tárgyat, a táskájába süllyesztette. Heechul tekintetét nem kerülte el, hogy a kisebb keze mennyire remegett a mozdulat közben.

- Taeminnie, mi a baj? – telepedett le mellé, de az arrébb húzódott.

- Semmi, mi lenne? – válaszolt, de a hangja valamiért elég gyengén csengett, és továbbra sem nézett Heechulra.

- Nagyon sápadt vagy, és remegsz – fogta meg gyengéden és emelte fel a fiatalabb kicsi, reszkető kezét kettőjük közé. Az pillanatnyi habozás után visszahúzta a remegő testrész, és másik kezébe fogta.

- Tényleg nincs semmi, csak kicsit fáradt vagyok, és az előbb megijesztettél. Azt hittem nincs már itt senki… erre valaki kopogott…megijedtem – mondta gyenge, nagyon is erőltetett mosollyal. Heechulnak nagyon sántíott ez a sztori, és elég gyengének is találta.

- Értem – mondta még mindig bizalmatlanul méregetve Taemin sápadt arcát. Tudta hogy a fiatalabb nem az igazat mondja, és ez bántotta. Viszont nem akarta erőltetni a dolgot. Majd el mondja, ha úgy érzi. – Indulni készültél? Hol vannak a többiek? Csak nem itt hagytak? – kérdezte kis idő múlva, megtörve a kettőjük közt lévő csöndet.

- Mondtam nekik, hogy menjenek nyugodtan, ugyanis már készen voltak, engem meg még a menedzser félrehívott az új koreográfia miatt, és nem akartam hogy rám várjanak. – magyarázta Taemin, de fejben látszólag máshol járt.

- Akkor elviszlek, oké? A többiek még úgyis bent veszekednek, de én meg már nem bírtam tovább így kijöttem. – magyarázta Heechul a történteket.

- Nem, köszönöm, nem kell! – tiltakozott kicsit hevesebben a kelleténél, ami fel is keltette az idősebb figyelmét, de aztán lágyabb hangra váltott - Még valamit el kell intéznem, utána Jonghyun hazavisz. Már telefonált, hogy úgy is errefelé kell jönnie, ugyanis el akar menni az anyukájához, így engem is hazavisz. De azért rendes volt tőled, köszönöm – mosolygott rá, és bár ez a mosoly korán sem volt ugyanaz, mint amiket a kisebb szokott produkálni, mégis nem volt annyira erőltetett. És bár ez nem oszlatta el Heechul kételkedését, érezte, hogy most nem tehet többet. Semmit sem akart ráerőltetni a kisebbre.

- Hát, rendben. De ha segítségre van szükséged, vagy akármi van, nyugodtan fordulj hozzám – érintette meg Taemin vállát, mire az összerezzent, de aztán ellazult a érintés nyomán, és mintha még egy kicsit bele is simult volna.

- Rendben, ígérem, ha bármi van szólok – mosolygott rá az idősebbre. Heechul még vetett rá egy pillantást, majd felállt, de még az ajtóból visszafordult.

- Jó éjszakát, Taeminnie – nézett a még mindig a földön gubbasztó alakra, aki erre felkapta a fejét.

- Jó éjszakát, Heechul hyung – intett. Miután becsukódott az ajtó az idősebb után, Taemin reszketeg, mély levegőt vett remegő kézzel nyúlt a táskájába, és vette elő az oda rejtett levelet. Nem akart hazudni Heechulnak. Sőt neki akart a legkevésbé hazudni, de ezt nem mondhatta el neki. Ezt nem mondhatja el senkinek sem. Sosem hitte volna, hogy egy levél ennyire ijesztő is tud lenni. Sosem gondolta volna, hogy vannak ilyen emberek. És azt végképp nem gondolta volna, hogy valaki minden lépését figyeli. Újra ránézett a levélre, ami most itt egyedül ülve talán még rémisztőbbnek hatott, és újra átolvasta a sorokat, hátha csak egy rossz vicc, és Minho mindjárt kiugrik valahonnan, hogy „Jól átvertünk, kis szaros!” De nem. Semmi ilyesmi nem történt. A sorok ugyanolyan rémisztően néztek vissza rá a papírról.

Édes kicsi Taemin!

Tudom te nem ismersz engem, még csak azt sem tudod ki vagyok. Hogy is tudhatnád, hiszen ezeregy rajongód van, de én ismerlek téged. Bizony, mindent tudok rólad. A kedvenc ételedet, italodat, szokásaidat. Mindent alaposan megfigyeltem már. Persze csak messziről. De hidd el ott voltam mindenhol. Még ott is ahová mások nem juthatnak el. Például azt is tudom, hogy az éjjeliszekrényed fiókjában van egy képed a régi kutyádról, aki még kiskorodban meghalt. Nagyon édes hogy még mindig őrzöd az emlékét, ahogy az is édes, amikor álmodban magadhoz öleled a takaródat. Ó, és hogy honnan tudok ilyen dolgokat, hát legyen elég annyi, hogy én tényleg nagyon szeretlek. Most biztos őrültnek tartasz, de hát miért is tagadjam, tényleg az vagyok. Őrülten szerelmes. És hogy miért is írtam most le ezeket, hát azért, hogy figyelmeztesselek. Te csakis az enyém vagy, senki másé, értetted? Nem tetszik, hogy mostanában annyi időt töltesz azzal a Super Junioros ribanccal. Bizony, Kim Heechulól beszélek. Megfigyeltem, hogy egyre többet vagytok együtt, és ha jól látom, nagyon jól megvagytok. De még egyszer figyelmeztetlek. Mindent tudok rólad, figyellek, és csak egy rossz érintés és baja eshet a barátodnak. Ha szólsz bárkinek erről a levélről, lehet, véletlenül elüti egy autó, vagy hazafelé menet autóbalesete lesz, vagy egyszerűen csak valaki megkéseli az utcán. Én tényleg nem akarok ilyen messzire elmenni, de érted fogok. Ismétlem: Te. Csak. Az. Enyém. Vagy. És senki másé. Remélem megértetted, mit akarok ezzel mondani. Hát, akkor ennyi lenne, Édesem. Aludj jól, és vigyázz magadra, ugyanis ha a Hercegnő továbbra is a közeledben van, annak ellenére, hogy én figyelmeztettelek, lehet téged is meg kell büntesselek, pedig ezt akarom a legkevésbé...

A levél újbóli elolvasása után Taeminen istentelen remegés lett úrrá. A lap kiesett a kezéből, és nagy levegőket véve próbálta lenyugtatni magát. Nem igazán sikerült. Úgy érezte, menten megfullad, és a könnyei is elindultak. Kitudja, mióta figyeli ez az alak. Azt sem tudja fiú-e vagy lány. De olyan dolgokat tudott, amik igazán személyesek voltak. Tudta hol tartja a képet Sunny-ról, a régi kutyusáról, aki még mikor kicsi volt, halt meg. És tudta hogy szeret aludni, tehát már járt a fiúkkal közös házukba. De hogy jutott be, vagy hogy nem vették észre. Vagy, hogyan csempészte be a levelet a szekrényébe? Itt dolgozik a cégnél? De ami a legfontosabb, lehet, hogy ha egyszer bejött, megint befog. Nagyon szeretett volna szólni valakinek, vagy legalább Kibumnak vagy Minhónak elmondani, de eszébe jutottak a fenyegető sorok. Mi van ez a valaki tényleg képes bántani Heechult? És még őt is? Megrázta a fejét, amitől néhány kósza könnycsepp szétrepült. Nem szabad hogy Jonghyun így találjon rá, mert akkor mondania kéne valamit. – gondolta, és ruhaujjába törölte a könnyeit, majd lassan felállt. A lábai remegtek, de megpróbált biztosan állni. Mély levegőt vett, majd újra és újra, egészen addig ameddig valamennyire le nem nyugodott. Mire Jonghyun befutott, már nem volt annyira sápadt, de az idősebbnek így is feltűnt hogy valami nem stimmel, de csak betudta fáradtságnak. Este, mikor már mindenki aludt körülötte, ő nyitott szemekkel figyelte a plafont. Nem mert elaludni, hiszen mi van ha az a valaki megint bejön? Lehet csinálna vele valamit? Bántaná? Itt és most? Végül másfél óra forgolódás és plafonbámulás után, nem bírta tovább és szemei leragadtak a fáradtságtól, majd nyugtalan álomba zuhant. Az ajtóban álló, sötét kapucnit viselő alak elégedetten elmosolyodott, halkan osonva, közelebb lépett Taemin ágyához, és leguggolt az alvó fiú mellé. Óvatosan, mintha a legfinomabb selymet érintené, simított végig annak arcán, aki erre nyöszörögni kezdett és gondterhelten ráncolta a szemöldökét, mintha tudat alatt sejtené, valami nincs rendben. Végül az alak felállt, és fölényesen mosolyogva, két szót mondott mielőtt bezáródott volna mögötte az ajtó: „Jó fiú!”

Hát, remélem ez is tetszett :) És igen itt a váratlan fordulat, és az ismeretlen személy, aki a jövőben sok gondot fog még okozni... :)