Chapter 20

~I feel you~

Sötétség. Fekete, mindent magába szippantó, sötétség. Ez volt az, ami Taemint most körülvette. És akármennyire is ki akart törni innen, a teste és az elméje nem engedelmeskedett neki. Akármennyire is vágyott a szabadulásra, nem sikerült neki. Hol vagyok? Mi ez? Miért nem tudom kinyitni a szememet? – ezek a gondolatok keringtek a fejében, újra meg újra, de akármennyire is próbálkozott, nem tudta kinyitni a szemét, vagy megmozdítani a kezét. Megbénultam? – jött a következő pánikszerű gondolat. Aztán valahonnan messziről, mintha hangokat hallott volna. Olyan volt, mint amikor lemerülsz a víz alá, és onnan hallod a beszédet. Minden visszhangzott a fejében, és csak kis idő után tudta kivenni a szavak értelmét. A hangok nagyon ismerősek voltak, még a visszhangon keresztül is.

- Taemin-ah, kérlek, ébredj fel! - a hang nagyon szomorú volt, és Taemin bár megismerte benne Kibumot, mégis idegennek hatott ez az elkeseredett hangszín. Még sosem halotta ilyennek. – Én vagyok az, Key-umma… Taemin-ah, megismered a hangomat? – a mondat vége már gurgulázó zokogásba fulladt, és Taemin hallotta, hogy még valaki bekapcsolódik a beszélgetésbe.

- Key, minden rendben lesz, hallod? – ez Jonghyun – gondolta Taemin, és még jobban erőlködött, hogy meg tudjon szólalni, de hiába. Hiába hallotta, amit a többiek mondtak, érezte az érintésüket, nem tudott válaszolni, nem tudott megmozdulni.

- Nem tudok én már semmit sem, Hyunnie… semmit sem – suttogott Kibum, majd Taemin már csak a szipogását hallotta. Annyira szerette volna megnyugtatni Keyt, hogy hallja, amit mond, és ne sírjon, minden rendben lesz, ahogy Jonghyun mondta, de nem tudott megszólalni. Hallotta a többiek beszélgetését. Mindenfélét mondtak neki. Meséltek az interjúkról, amiket nélküle kellett leadni, arról, hogy mennyire hiányolják, és, hogy nincs, aki idegesítse Jonghyunt, és Onew is hiányolja, amiért nem tud kivel kötekedni, és *nincs kit az ágyba dobálni. Taemin pedig hallgatott, mindent, amit mondtak, és minden erejével azon volt, hogy megszólaljon. De akármennyire is erőlködött, nem sikerült neki. Csak azt érte el, hogy az elméje teljesen kifáradt, és egyre álmosabb lett. De nem akart elaludni, küzdött az ébren maradás mellett. Nem, amíg nem hallotta annak az embernek a hangját, akiére a legjobban vágyakozott. Nem tudta mi van Heechullal, túlélte-e a lövés okozta sérülést, vagy, hogy jól van-e, nincs-e életveszélyben. Ezt akarta a legjobban megtudni, és annyira szerette volna megkérdezni a többieket. Persze, ha tudta volna. Még vagy öt perc telt el, és Taemin egyre fáradtabbnak érezte magát. Az agya minden áron ki akart kapcsolni egy kis időre, de ő nem engedte. Makacsul hallgatta, a szívmonitora ütemes pityegését, és igyekezett nem tudomást venni arról, mennyire zavarja valami a száját. Minta rá lenne kötve valami, ami egyfolytában csak levegőt juttatott a tüdejébe. Pedig ő már úgy érezte, tud magától is lélegezni. Még mindig ezzel foglalkozott, így a szívverése megugrott, amikor meghallotta a számára annyira ismerős hangot, bár  elég bosszúsan csengett.

- Hagyjanak már engem békén! Most komolyan, rosszabbak, mint a piócák! Hányszor mondjam még el, hogy semmi bajom, ha? – ha Taemin tudott volna, most erre hangosan felnevet. Heechulnak összetéveszthetetlen volt a hangja. Az a rekedt, kissé mély tónus, megmelengette a szívét. Még akkor is, ha tudta, hogy Heechul most éppen gyilkos hangulatában van.

- Uram, mi csak a mun…

- Tudom, tudom, a munkájukat végzik. Hát végezzék, csak ne rajtam, oké? – mormogott tovább.

- De uram, vissza kell mennie a kórtermébe. Itt nem maradhat, ez…

- Na idefigyeljen, kisasszony…– kezdte Heechul és a hanglejtése alapján közel járt a kiboruláshoz. Taemin csipogást hallott.  Csak kis idő múlva jött rá, hogy a szívmonitora az, és hogy Heechul hangjától lódult meg ennyire. A szobában halálos csönd lett, csak a légy zümmögését lehetett hallani, na meg a szívmonitor szapora pityegését, ami lassan visszaállt normálisba.

- Ez meg mi volt? Jól van? – kérdezte Heechul, mire a monitor megint meglódult. Taemin nem tudta kontrolálni a szívverését. Akárhányszor Heechul a közelében volt, vagy csak meghallotta a hangját, a szíve meglódult. És most, hogy gépekre van kötve, még mások is láthatják, hogy reagál a másik közelségére.

- Úgy tűnik megismerte Heechul hangját – szólalt meg halkan Key.

- Taemin-ah, hallasz engem? – rohant oda Heechul az ágyon fekvő, kis alakhoz, és óvatosan megfogta a kezét. A szívmonitor erre megint begőzölt.

- Érez téged… - suttogta Jonghyun, és kikerekedett kiskutyaszemekkel nézte, hogy reagál Taemin a másik érintésére.

- Taeminnie, hallasz engem? – ismételte meg Heechul a kérdést, és közelebb hajolt a másik arcához – Ébredj fel, kérlek! Nagyon hiányzol Taemin-ah… - Taemin érezte, hogy valami nedves és meleg pottyan a kézfejére, majd meghallotta azt a hangot, amit életében sosem akar hallani. Heechul zokogását. Ne, ne sírj! Itt vagyok, hallak téged, érezlek!  - üvöltött Taemin elméje, de a teste mozdulatlan maradt. A szíve szakadt meg, még sem tudott mozdulni. Gyerünk már, hülye test, mozogj! Fel akarok ébredni, gyerünk már, gyerünk! – akármennyire is küzdött nem sikerült, és az érzéstől, hogy a saját teste legyőzte, sírhatnékja támadt.

- Nézzétek! – hallotta meg Kibum hangját, amikor valami nedveset érzett végigfolyni az arcán – Az ott egy… könnycsepp…? – suttogott.

- Hallja önöket – szólalt meg az eddig csendben, az ajtóban álló orvos, aki úgy egy perce érkezett, csak nem akarta megzavarni a pillanatot. Öt szempár fordult felé, majd vissza Taeminhez.

- Tényleg hallasz minket? – suttogta Heechul, mire még egy könnycsepp csorgott végig a hófehér, sápadt arcbőrön.

- Ne sírj, Taeminnie! Én itt leszek melletted, ígérem! Senki sem bánthat többé… - suttogta a kisebb fülébe Heechul, majd óvatosan megpuszilta a fiatalabb homlokát. A szívmonitor megint kiakadt, mire mindenki felkuncogott, még az orvos is.

- Nagyon kötődik magához – jegyezte meg az orvos – Amikor behozták, egyszer magához tért, és az ön nevét emlegette.

- Magához tért?  - ugrott fel Key – Ezt miért nem mondta eddig?

- Nem akartam felzaklatni önöket, de igen, egyszer magához tért. Igaz csak pár másodpercre, és akkor is a fiatalembert hívta – mutatott Heechulra.

- Mi mondott még? – állt fel Onew is.

- Csak Heechul nevét mondogatta, majd eszméletét veszette. De az, hogy így reagál az érintésekre, és hangokra…

- Csak egy hangra – szúrta közbe Key, és hallatszódott a hangján, hogy ez igazán bosszantja.

- De az a lényeg, hogy reagál, így nagy a valószínűsége, hogy nem sokára felébred majd.

- Komolyan? – Key bosszúságát mintha egy pillanat alatt elfújta volna a szél.

- Bizonyára. – válaszolt az orvos.

- Lassan hét napja van kómában, és eddig nem reagált semmire sem. Pedig ha a kollégáim igazat mondanak, a fiatalúr – nézett ismét Heechulra – Minden nap kiharcolja, hogy átjöhessen, bár neki is ágyban lenne a helye – tette hozzá, de a szája sarka felfelé kunkorodott. Heechul erre csak dühösen felhorkant.

- Megmondhatná nekik, hogy szálljanak le rólam, mert úgysem tudják megakadályozni, hogy átjöjjek ide.  Csak az idejüket, és ez erejüket fecsérlik. Kérdezze csak meg a csapattársaimat milyen hisztit vágok le ha nem kapom meg amit akarok – húzta fel az orrát, és a drámai hangsúlytól, valamint az arckifejezéstől amit levágott, mindenki felkacagott, még az orvos is. Aztán Heechulnak megakadt valamin a szeme. Taemin szája széle a lélegeztető maszk alatt felfelé görbült.

- Mosolyog! – kiáltott fel, mire mindenki Taeminre kapta a tekintetét – Á, szóval ez tetszett mi? – kérdezte incselkedő hangon az ágyban fekvő fiút – Te már csak tudod, milyen, ha hisztis vagyok – súgta Taemin fülébe, mire a monitor megint begőzölt.

* ez tényleg igaz xĐ Volt egy műsor, ahol a SHINee tagok panaszt tehettek a csapattársukra, és Taemin arra panaszkodott, hogy Onew néha csak úgy felkapja, és belevágja az ágyba xĐ ha megtalálom, belinkelem J

Bocsánat a rövid fejezetért...-_-' de remélem nincs harag, most csak ennyire futotta tőlem, meg készülődök is mert csütörtökön utazunk el :) Remélem nem lett annyira szar, és megdobtok pár komival :) Ja és megtaláltam azt a bizonyos videót :) Hát igen, a mi Jinkink kicsit gonoooosz ~~~ xĐĐ

Chapter 19

~Just don't know why~

Kim Kibum, vagy ahogyan többen ismerik Key, egész életében olyan embernek tartotta magát, aki bár elpityeredik a romantikus filmeken, na meg, ha díjat nyernek, mégis úgy vélte a személyisége erős és ezt semmi sem ingathatja meg. Sikítozó rajongók ezreit látta zokogni, alig egy karnyújtásnyira magától. Olyan rajongókat, akik bármit megtennének azért, hogy akár csak egy pillanatra is, de megérinthessék. Erősnek tartotta magát, amiért kiskorában a nagymamája temetésén, egy könnycseppet sem hullajtott, bár nagyon fájt neki az elvesztése. Erős volt, mert ő segítette át az anyukáját a nehéz időszakokon. Kim Kibum, tehát erősnek tartotta magát. És mégis, ahogy most itt ült egy fehér, fertőtlenítőszagú váróteremben, körülötte a saját csapattársai – na persze egy része-, plusz majdnem a fél Super Junior, most igenis gyengének és haszontalannak érezte magát. Körülötte mindenki fel –alá járkált, várakozva egy orvosra, nővérre, akárkire, aki életjelet tud adni a csapatársaikról. De Key csak csendben ült az egyik széken, a lábait felhúzva, és egy szót sem szólt. Amikor Heechul hívása után értesítette a rendőrséget, és azok egyből elindultak, még tehetetlenebbnek érezte magát. Úgy érezte, hiába szakad meg a szíve, nem tehet semmit sem Taeminért. Plusz megrémítette Heechul beszéde. Úgy hangzott, mintha az idősebb csak úgy fejjel rohant volna a falnak. És csak később, egy órával a telefon után tudta meg, hogy mennyire is volt igaza. Amikor a kórház telefonált a menedzserüknek, mindnyájan iderohantak, hogy legalább valami életjelet halljanak a kisebb felől. De egyelőre semmi. Már fél órája bent voltak, és egy árva lélek sem jött ki eddig a sürgősségiről. Sem Heechulról, sem Taeminről egy szót sem hallottak azóta. Kibum pedig, akárki is szólt hozzá, csak ült és bámult maga elé. A könnyei már csak csendesen csorogtak végig az arcán. Nem zokogott, hisztizett, már nem volt hozzá ereje. Csak csendben sírdogált. Jonghyun csak ült mellette, csendesen. Próbált egyszer-kétszer hozzászólni a fiatalabbhoz, de amikor már az ötödik szólítás után sem reagált semmit, feladta, és csak leült mellé. A csapa maradék két tagja, felváltva próbált benézni a kis üvegen, de mindhiába, semmit sem láttak.

- A rohadt életbe! Nem igaz hogy nincs itt senki, aki mondani tudna valamit! – kiáltott fel hirtelen Leeteuk, a Super Junior vezére, és két kézzel a hajába markolt. Az egy dolog, hogy a SHINee tagjainak megterhelő és fáradalmas volt a várakozás, de nem voltak ezzel másképp a SuJu tagjai sem. Jelenleg négyen ültek a váróban, de ezt is csak azért mert nem akartak feltűnést kelteni, és rajongókat vonzani ide. Ugyanis bármennyire is hihetetlen, a média még nem szagolta ki a történteket, és Taemin távollétét csak sima betegséggel fedték le.

- Nyugodj meg Teukie, ezzel semmit sem érsz el – tette a kezét a másik vállára nyugtatóan Kangin.

- Még is hogy tudnék megnyugodni, amikor Heechul és Taemin ott vannak bent, és semmit sem tudunk róluk? Még azt se hogy élnek-e egyáltalán. Még pontosan azt sem tudom mi történt, vagy, hogy mennyire sérültek meg – emelte fel ismét a hangját, és felpattant a székről ahol eddig ült.  – Én ezt nem bírom tovább – éppen indult volna meg az ajtó felé, amikor az kinyílott, és két orvos lépett ki egy nővér társaságában.

- Önök Kim Heechul és Lee Taemin hozzátartozói? – kérdezte az egyik doktor. Mire bárki is válaszolhatott volna, mindenki nagy meglepődésére, Key szólalt meg.

- A csapattársaik vagyunk – a hangja rekedtes volt, és élettelen, de most mégis remény csillant meg a tekintetében.

- Nos, Heechult megműtöttük, hiszen volt egy lőtt seb a karján, ami elég mély volt, és össze kellett varrni, de a vérveszteségen kívül semmi komolyabb baja nem történt. Amint átszállítják egy kórterembe, akár be is mehetnek hozzá. – mondta a doktor, mire Leeteuk fellélegezett. Vártak a további információkra, de az orvos csak nem akart beszélni. 

- És mi van Taeminnel? Ő is jól van? Róla miért nem mond semmit sem? – Key hangja fokozatosan emelkedett, mire a végén már szinte ordított.

- Lee Taeminnél már komolyabb a helyzet – sóhajtott fel a doktor úr, mire Key szemeit ellepték a könnyek. – A vizsgálatok során kiderült, hogy azon kívül, hogy két bordája eltört és egy megrepedt, valamint eltört a jobb csuklója, többszörösen is erősen beütötte a fejét. Ez, valamint a levegőhiány miatt ismeretlen ideig kómába esett – amikor az utolsó szavak elhagyták az orvos száját, Kibum a hideg kőre csúszva kezdett zokogni. Jonghyun egyből mellette termett, és átölelve próbálta vigasztalni. Minho és Onew pedig szinkronban huppantak vissza a székekre, ahonnan az orvos érkezésekor felálltak.

- A fiatalurat, nem egyszer is fojtogatták. A nyakán lévő zúzódások is erre következtetnek, valamint a mentősök elmondása szerint, a helyszínen is és a mentőben is újra kellett éleszteni, mert a tüdeje nem bírta. Valószínűleg azért esett kómába, mert a szervezete így védekezett a fájdalmak és a sokk ellen. – a szavakat hallva a Super Junior és a SHINee maradék tagja is mélységes csendbe burkolózott. Csak Key és Leeteuk néhai szipogása hallatszott.

- B...be lehet menni hozzá? – kérdezte Minho, még mindig teljes sokkban.

- Miután átszállítják őt is egy másik kórterembe, valószínűleg igen, bár kettőnél több embert nem engedhetünk be.

- Értettük, köszönjük – bólintott Onew. Ezután az orvosok, és a nővér elmentek, és mindnyájan csendben ültek, a gondolataikba mélyedve. Kis idő múlva két műtős jelent meg, egy hadakozó Heechullal.

- Nincs semmi bajom, jól vagyok! – az idősebb minden áron, a saját lábán akart menni, és elutasította, hogy a műtősök tolószékbe tuszkolják.

- Uram, üljön vissza a tolószékbe, és…

- Szarok én a tolószékre! Hol van Taemin?! Hallja? Lee Taemin, hol van? – kiáltott a megszeppent orvosokra, majd dühösen legyintett – Áh, felejtse el, megkeresem magam! – ezzel dühösen csörtetett tovább. Az egyik karja fel volt kötve, és jól át volt kötözve gézzel, valamint az arcán is zúzódások voltak, mintha verekedett volna valakivel.

- Heechullie! – kiáltott fel szinte szinkronban a Super Junior meglévő társasága.

- Á, srácok – köszönt Heechul, de ez messze nem az a Heechul volt, akit ők ismertek. Ez a Heechul megtört volt, és fáradt. A jól megszokott mosoly helyét most aggodalom és kétségbeesés váltotta fel. – Hol van Taemin? Srácok tudnom kell, hogy jól van! Kérlek, mondjátok hogy életben van! – lépett közelebb a kissé megszeppent társasághoz - Az utolsó emlékem az volt, hogy nem lélegzett, vagy igen? – látszólag teljesen kétségbe volt esve és közel állt a kiboruláshoz.

- Heechul, nyugodj meg! – lépett oda hozzá Leeteuk, és óvatosan megölelte a zaklatott fiút.

- Teukie, tudnom kell – motyogott Heechul. – Nem bírnám ki, ha baja esne… kérlek, mond, hogy él, kérlek, kérlek…

- Ssss, nyugodj meg Heechul, Taemin életben van… nem halt meg – mondogatta a fiatalabb fülébe egészen addig, amíg az teljesen meg nem nyugodott, és ellazult az ölelésben. Időközben megjelent a két műtős is, és megpróbálták visszatuszkolni Heechult a tolószékbe, hogy elvihessék a kórterembe.

- Hagyjon békén, vagy leszedem a kezét! – dörrent rá az éppen az ép karját fogó orvosra Heechul, mire az riadtan engedte el.

- Nem megyek innen sehova, hagyjanak békén, semmi bajom!

- Heechul… - kezdte szelíd hangon Leeteuk, de Heechul nem hagyta, hogy végig mondja.

- Nem megyek sehova, amíg nem láttam Taemint, én… - folytatta volna még, csak ekkor kinyílt a sürgősségi ajtaja és újabb két műtős ember tolt egy hordágyat, amin egy kis test feküdt, gépekre és oxigénmaszkra kötve. A látvány mindenkit lesokkolt, de főleg Heechult, aki nem törődve az orvosok és csapattársai kiáltásával, Taeminhez masírozott.

- Taeminnie! Hallasz engem? Kérlek, szólalj meg! Nyisd ki a szemed! – könyörgött miközben megfogta a kisebb kezét, ami hideg volt. – Én vagyok az Heechul! Megismered a hangom? – Heechul már homályosan látott a feltörő könnyektől, de gyorsan letörölte őket és az orvoshoz fordult.

- Miért nem ébred fel? Mi baja van? – kiáltott rá, de az csak szomorúan nézett rá.

- Kómában van – válaszolta az orvos, mire Heechul teljesen megfagytott.

- K…kó…kómában? – úgy érezte nem forog a nyelve, nem tud értelmes szavakat képezni.

- Igen.

- És…me.. mennyi ideig?

- Azt még nem tudni, sajnos – a doktor szavai után Heechul visszafordította a tekintetét a hordágyon fekvő, élettelen kis testhez. A másik gyönyörű arcát néhol zúzódások tarkították, és a kezéből infulziós cső lógott ki. A száján pedig lélegeztető maszk feküdt.

- Uramisten…Taemin-ah… - suttogta, és közelebb hajolt a kisebb arcához – Mit tett veled az a rohadék? – simogatta meg a puha arcbőrt.

- Uram, sajnálom, de a kórterembe kell szállítanunk a beteget. Ott majd meglátogathatja – szólt közbe az egyik nővér. Heechul nem akarta elengedni Taemin kis kezét, így Leeteuknak és Siwonnak kellett segíteni elvonszolni mellőle. De ez sem tartott sokáig, mert, ahogy Heechul kiszabadult, már indult is a  nővérek után, egyáltalán nem törődve a saját karjával. A többiek is csendben követték csapattársukat, a SHINee tagokkal együtt. A kórterem elé érve, látták, hogy Heechul kint ül előtte, az arcát a tenyerébe temetve, és várt. Nem tehetett mást, csak várt. Arra, hogy bemehessen ahhoz az emberhez, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Arra, hogy Taemin kinyissa a szemét, és mosolyogva nézzen rá. Arra, hogy ő nyissa ki a szemét, egy rémálomból ébredve, és amikor felkel Taemin ott van mellette, mosolyog, és lágyan megcsókolva nyugtatja, hogy ez csak egy rossz álom…




Hát igen, ez is kicsit depresszív lett, de most az angol fanficek miatt ilyen lett a hangulatom...-_- mianhe...de azért igyekszem nem depresszív fejezeteket hozni, és remélem azért ez sem lett annyira szörnyű, és megdobtok pár komival :)

Chapter 18

~Please don't leave me! Stay!~

Heechul annak ellenére, hogy egy fegyvercsövet szegeztek a fejének, meglepően nyugodt volt. Valahogy nem érzett félelmet, rettegést, egyszerűen nem félt a haláltól. Nem könyörgött, esedezett kegyelemért, csak ült ott a földön vérző homlokkal, és nézte Mattet, aki viszont teljesen megkattant. Vicsorgott, és olyan görcsösen szorította a fegyvert, mit, aki mindjárt kettéroppantja. Aztán ránézett Taeminre. Az ő tiszta, jószívű, ártatlan kis angyalkájára. A sérülésekkel borított, porcelánfehér, puha arcon, patakokban folytak a könnyek, miközben Mattnek könyörgött. Matt csak dühösen fordult felé a fegyverrel, mire Heechul nyugalma azonnal elszállt. Felőle Matt őt megölheti, de Taemint hagyja békén. Az nem érdekelte, ha neki baja esik, vagy megsérül, csak Taemint ne, csak őt ne. Már állt volna fel, hogy ha kell, puszta kézzel fojtja meg azt a rohadékot, de egy rövid fenyegetés után, miszerint ha végzett Heechullal, majd számol a kisebbel, visszafordult felé, és eszelős vigyorral az arcán nézett rá.

- Hova, hova Hercegnő? – nevetett fel gúnyosan Matt – Innen már nincs kiút, vége a dalnak! – nevetett, mint egy őrült, és kibiztosította a fegyvert. Aztán minden olyan gyors volt, és meglepő. Matt az egyik percben még felé tartja a pisztolyt, és lőni készül, a másikban pedig már egy ideges, és egyben ijedt, de mégis mindenre elszánt Taemin van a nyakában, és a fejét püföli. Heechul sosem számított volna ilyen megmozdulásra a kisebbtől. Taemin hátulról ugrott Mattre, aki így elvétette a lövést, így a golyó Heechul feje mellett elszáguldva, egyenesen az ajtóba fúródott.

- Hagyd békén Heechult, te rohadék! – kiáltotta Taemin, és addig rugdalózott, amíg kirúgta a fegyvert Matt kezéből, ami így a földön csúszva, az ágy alatt kötött ki.

- Mi a…?  - kiáltott fel meglepettségében Matt, és hátranyúlva próbálta meg leszedni magáról a hadakozó és mindenre elszánt Taemint. – Te kis… - kezdett káromkodni, és amikor megragadta, Taemin pólóját, olyan erővel vágta a földre, a kisebb és jóval törékenyebb testet, hogy Heechul még éppen csak időben mozdult, hogy Taemin rajta landoljon. Ha nem teszi meg, biztos, hogy Taeminnek jó pár bordája bánta volna. Így is mind a ketten fájdalmasan nyögtek fel. Aztán Taemin lassan felemelte a fejét, és lenézett az alatta fekvő arcára. Heechul nagy, kerek szemekkel nézett rá.

- Miért csináltad ezt? – kérdezte halkan és egészen döbbenten.

- Én… ááá - kezdte Taemin, de fájdalmasan kiáltott fel, amikor Matt a hajánál fogva húzta fel magához. A pisztoly megint a kezében volt, és most Taemin fejéhez szegezte azt.

- Nagyon vad vagy, cica – mormogta a kisebb fülébe, akit erre kirázott a hideg, és reszketve próbált meg elhúzódni Matt ajkai elől, amik már a nyakán jártak.

- Ne érj hozzá! – kiáltott fel mérgesen Heechul, és megindult feléjük. BUM! – hallatszott egy dörrenés, aztán Heechul fájdalmasan felkiáltott.

- Ne! Heechul! Ne! – kapálózott Taemin, és nem érdekelte, Matt keze, ami felkúszott a nyakára, és megszorította azt.

- Na, na, csak ne olyan hevesen – kuncogott a kisebb fülébe, de az meg sem hallotta. Csak Heechult tudta nézni, aki fájdalomtól eltorzult arccal szorongatta a felkarját, és térdre esett.

- Heechul! Heechul! – kiáltozott Taemin, mire Matt kezének szorítása nőtt a nyakán, addig, amíg végül már alig kapott levegőt.

- Ne kiabáld az ő nevét! – Matt őrjöngött. Teljesen elvesztette a maradék eszét is. – Te az enyém vagy! Hozzám tartozol! Nem hozzá!

- Me… megfull… adok – nyüszögte a fiatalabb, és érezte, hogy már szédül a levegőveszteségtől.

- Az enyém! Az enyém, az enyém! – mondogatta Matt folyamatosan, és közben nem engedte el Taemin nyakát. Valahonnan kintről rendőrautók szirénája hallatszott, mire Matt sokkosan fordult az ajtó felé és elengedte Taemin nyakát, aki erre a földre esett. A levegő nehezen áramlott át a légcsövén, de legalább áramlott. Nagy kortyokban itta az éltető oxigént, és közben megpróbált Heechulhoz kúszni.

- A rohadt életbe! – káromkodott Matt, és felrohant az emeletre. Taemin hallotta, ahogy a pinceajtó becsapódik mögötte. Közben elért Heechulhoz, aki sápadtan szorongatta a karját, amiből dőlt a vér.

- Heechul – a hangja elcsuklott, miközben az idősebbet szólongatta. Heechul lassan kinyitotta a szemét.

- T… Taemin, jól vagy? – kérdezte gyenge hangon, és elemelte a kezét a sebtől, és végigsimított a kisebb arcán. Taemint nem érdekelte, hogy a máik keze csupa vér volt, hálásan simult bele az ismerős érintésbe.

- E.. ezt nekem kéne kérdeznem. – válaszolt, miközben a könnyei újra megindultak.

- Túlélem – eresztett meg egy gyenge mosolyt Heechul, majd felszisszenve kapott a karjához.

- El kell állítani a vérzést – ugrott fel Taemin, és valami használható dolog után kezdett kutatni. Végül odarohant az ágyhoz, és eltépve a lepedőt, leszakított belőle egy darabot. Visszarohant Heechulhoz, és a seb felett jó erősen csomóra kötötte az anyagdarabot.

- Ez kitart egy darabig, de ki kell jutnunk innen – mondta a sápadt Heechulnak.

- Nem is… tudtam, hogy… orvosnak készülsz Taemin-ah – mondta Heechul és félmosolyra húzódott a szája.

- YAH! Hogy tudsz még ilyenkor is viccelődni? – nézett rá komolyan Taemin, de az ő szája sarkában is ott ült egy ki mosoly – Amúgy a tv-ben láttam – motyogta az orra alatt. Heechul ezen csak kuncogott. Aztán mindketten halálra vártan fordultak az ajtó felé, amikor az nagy robajjal kinyílt, és Matt vágtatott be rajta.

- Honnan tudták ezek a rohadékok, hogy hol lakom? Vagy hogy ki vagyok? – úgy tűnt magában beszél. Taemin és Heechul nem mertek megszólalni, és a kisebb csak közelebb húzódott Heechulhoz, aki védelmezően próbált elé ülni, hogy így is takarja. De Matt láthatóan most nem foglalkozott velük, csak motyogott magában, miközben fel-alá járkált, kis köröket róva. Aztán amikor fentről nagy robaj hallatszott, megugrott, felkapta a fegyverét, megragadta Taemin kezét, és magához rántotta, olyan gyorsan, hogy Heechulnak ideje sem volt reagálni.

- Nem vesznek el tőlem! Nem! Nem! – szorította magához a rémült Taemint, majd szembefordította magával.

- Velem maradsz örökre – simított végig az arcán – Ha nem itt, akkor majd a túlvilágon - mosolygott eszelősen, és a pisztolyt Taemin halántékának szegezte. A kisebb szemei kikerekedtek és a könnyei már maguktól indultak meg.

- K… kérlek ne! Ne csináld ezt – suttogta, miközben az egész teste remegni kezdett.

- Sss, semmi baj, gyors leszek, nem fog fájni – törölte le a kicsorduló könnyeket – Gyorsan vége lesz, ígérem, és én is követlek hamarosan – simogatta meg a remegő ajkakat, majd kibiztosította a fegyvert – Sajnálom, Taemin, de csak így lehetünk együtt, és én nem akarlak elveszíteni – mondta Matt – Jó éjt – suttogta. Taemin összeszorította a szemét, és felkészült az eszméletlen fájdalomra. Hát tényleg eljött az ideje. Tényleg meg fog halni. Annyira nem akarta, hogy ez legyen. Annyira nem akarta, hogy vége legyen. Még annyi mindent nem tett meg, még annyi mindent ki akart próbálni, megtapasztalni. A szüleire gondolt, akik felnevelték, a barátaira, és csapattársaira, akik mellette álltak, és segítették, és Heechulra, aki szerette, és eljött ide érte, kockáztatva az életét, Heechulra aki mindent megtett érte, Heechulra, akit szeretett. Ezekkel a gondolatokkal várta a durranást, de az csak nem akart eljönni. Helyette, csak Matt fájdalmas nyögését hallotta, és hogy valaki elterül a földön. Amikor kinyitotta a szemét, Heechult látta, amint éppen a földön birkózik Mattel. Az idősebbet látszólag nem érdekelte a meglőtt keze. Ahogy lehetősége adódott rá, megütötte Mattet. Addig hadakoztak, amíg a pisztoly ismét elsült, csak most hála az égnek senkit sem talált el. A golyó a plafonba fúródott. Taemin úgy érezte nem ülhet ott tétlenül, amikor Heechul életveszélyben van, ezért felugrott, és odarohant a hadakozó pároshoz. Most Matt volt felül, így Taemin teljes erejéből nekiugrott oldalról, így az lefordult Heechulról, és Taeminnel együtt a földön kötött ki. Taemin megpróbált felülni, de Matt visszarántotta, majd maga alá gyűrte a kisebbet.

- Nem mész innen sehova! Velem maradsz örökre! – ordított rá, és két kezét a fiú nyakára téve szorítani kezdte. – Velem! Nem vele! Velem! – kiáltotta és a szorítás erősödött. Taemin érezte, hogy a tüdeje egyre nehezebb, és már csillagokat látott. Hiába próbálta meg, nem tudta lefejteni Matt kezét a nyakáról, túl erős volt. A világ kezdett nagyon homályos lenni. És amikor végül minden elsötétült, még érezte, hogy valaki lerántja róla Mattet, aztán valakik kiabáltak is.

- Orvost ide!! – ordította valaki.

- Elveszti az eszméletét! – kiáltott valaki más.

- Két sérült, az egyik lőtt seb…  - mindenki kiabált, de ő már nem látott semmit, csak beszippantotta a sötétség.

*-*-*-*

- Taemin! Taemin! Engedjenek! – kiáltotta Heechul, és megpróbált a kisebbhez rohanni, akit most legalább négy mentős vett körül.

- Elvesztette az eszméletét! – halotta az egyik mentős hangját.

- Nincs magánál…

- Nem lélegzik…

- Az oxigénmaszkot, gyorsan! – mindenki kiabált, miközben Heechul látta, amint Taemint újraélesztik. A kisebb arca sápadt volt, sérülésekkel teli, és látta rajta a saját vérét. A mellkasa nem emelkedett és süllyedt, nem mozgott.

- Egy, kettő, három – egy mentős a mellkasát pumpálta, aztán egy másik levegőt fújt a tüdejébe. Heechul meg hiába próbált a közelébe menni, lefogták.

- Ne! Engedjenek oda hozzá! Szüksége van rám! – ordított, miközben a könnyei már patakokban folytak.

- Uram, nyugodjon meg! El kell látnunk a sebét. A barátja jó kezekben van. Mindent megtesznek, amit lehet – próbálta nyugtatni az egyik mentős, de ő nem figyelt rá. Csak Taemin élettelen testét nézte, amibe újra, és újra levegőt fújtak. Ne veszítheti el! Nem, hiszen még alig voltak együtt!

- Nem hagyhatsz itt… - zokogta – Taemin ne hagyj magamra, kérlek…! – megint megpróbált kiszabadulni, de az orvosok nem hagyták. – Ne halj meg, kérlek, szükségem van rád! – mondta egyre hangosabban, majd már kiáltozott. – Taemin, szükségem van rád! Ébredj fel! Nyisd ki a szemed, kérlek, ne hagyj itt! – kiáltotta.

- Uram, nyugodjon meg, uram! – két mentős fogta le, majd szúrást érzett a karjánál, aztán egyre nyugodtabb lett. Homályos szemekkel figyelte, ahogy két mentős felrakta Taemint egy hordágyra, majd, oxigén maszkkal lélegeztetik.

- Az állapota egyelőre stabil, de minél előbb kórházba kell vinnünk – ez volt az utolsó dolog, amit még hallott, aztán a szer hatására, lassan leragadt a szeme…

Istenem, most úúúúgy utálom magam.... Visszaolvasva a fejezetet, még én sem tudtam gátat szabni a könnyeimnek T_T előre is szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy annak ellenére, hogy ennyi minden rossz történt a HeeMin párossal, egyáltalán nem tervezek szomorú véget. Sose lenne szívem egyikőjüket sem kiiktatni, mert én is úgy utálom amikor olvasok egy sztorit, és annyira jó, erre a végén meghal a főszereplő. -_- Na ilyenkor szoktam kiakadni. Úgy hogy nyugalom, innentől kezdve már csak jobb lehet :) Nagyon szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett 5 kommentet!!! Isteneeeem annyira jól esik olvasgatni...T_T köszönööööm :) remélem megmarad ez a jó szokásotok :))))

Áááá, és igen, SHINee- Sherlock Japan version *___* (Taemin úgy látszik ki akar nyírni engem >_< <3)

Chapter 17

~Save me!~

- Elnézést, azt hiszem, házszámot tévesztettem – monda Heechul az éppen az arcába bámuló idős hölgynek. Az csak mosolyogva bólintott, és már zárta is be az ajtót. Heechul óriási sóhajjal vetődött le a ház előtti lépcsőre. Már lassan egy órája járkál házról házra, mint egy idióta, de semmi. Még csak gyanús alakkal sem találkozott. Egyel sem. A házak, amikbe becsengetett, vagy idős emberek lakta, vagy családok lakta házak voltak. Átnézett az utca másik oldalára, ahol csak emeletes házak voltak, és ismét nagyot sóhajtott. Úgy döntött, előbb a kertes házakat ellenőrzi, mert nagyobb volt az esélye, hogy az a rohadék egy olyanba vitte Taemint, mint egy tömbházba, ahol rengeteg az ember, és nagyobb a lebukás veszélye. Megdörzsölte a szemét, ami mindig le akart ragadni a fáradtságtól, és elindult a következő házhoz. Fél métert sem ment még, amikor zenélni kezdett a mobilja. Felnyögött, és az égre emelte a tekintetét. Ha megint Leeteuk lesz az, és azzal zaklatja, hogy mik a hírek, akkor eldobja a telefont a francba. De amint meglátta a kijelzőn Kibum nevét, egyből a füléhez emelte a telefont, a legrosszabbtól, félve.

- I-igen? – szólt bele, bár a hangja kissé megremegett közben.

- Hyung – hallott meg egy zokogástól el-elcsukló hangot, mire a pánik teljesen ellepte.

- Úristen Kibum, mi a baj? Mond, hogy nem…ugye nem? Taemin… - nem tudta kimondani a szavakat, nem tudott értelmesen gondolkodni. Az elméjét teljesen ellepte a pánik fojtogató érzése.

- Hyung, én nem t-tudtam mit tenni…- zokogott fel a fiatalabb – Könyörgött, hogy segítsek, és én n-n-nem tu-tudtam…nem… - Heechul alig értette, mit mond a másik, mégis a szavak hallatán, az összes szín kiment az arcából, és leült az út szélére, nehogy összesen.

- Mi történt Key? – kérdezte, de a hangja alig volt több némi suttogásnál.

- Az előbb hívott T- Taemin… - kezdte a másik mire Heechul felpattant.

- Mi? Hívott? Hogyan? – nem értette miért sír Kibum, ha Taemin felhívta.

- Elrabolta… valaki elrabolta, és azt mondta… h-hogy levitte a picébe…de-de felszökött, és így tudott telefonálni… istenem, annyira félt, és én nem tudtam mit tenni – zokogott fel ismét Key – Csak hallgattam, ahogy az a valaki kiabál vele, aztán valami csattant és megszakadt a vonal…- Heechul nem tudott válaszolni, csak sápadtan, elfehéredő ujjakkal szorította a telefonját.

- Mit.. mit mondott még Kibum? Nem mondta merre van? Vagy, hogy hol?

- De… azt mondta, hogy egy kerítéssel körülvett házban van, és hogy vele szemben egy nagy kivetítő van egy tömbház tetején… és-és sport ment benne, igen sport – szipogott. Heechul körbenézett. Az utcában összesen négy darab emeletes ház tetején ment reklám, abból háromban volt sport. Velük szemben csak kertes házak voltak. Így a házak száma lecsökkent háromra.

- Figyelj ide Kibum! – szólalt meg hírtelen. – Nagy a valószínűsége, hogy tudom, hol van Taemin, de még nem vagyok biztos benne. Mindjárt kiderül. Három ház van körülöttem, amiben lehet. Mindjárt elküldök neked egy utca nevet sms-ben. Szólj a rendőrségnek!- mondta, és a hangjában már messze nem volt ott az a megszokott, Heechulos viccelődés.

- M-micsoda? Vá-várj! Taemin azt mondta, fegyvere is van. Egy pisztolya! Mi lesz ha… - kezdett hadarni Key, de Heechul közbevágott.

- Akkor meg végképpen sietnem kell! És Kibum… - kezdte, és lehalkította a hangját.

- I-igen?

- Ha… ha bármi történne velem, mond meg a többieknek, hogy köszönök mindent…és hogy sajnálom… - suttogta, majd választ sem várva letette a telefont, és már rohant is az első lehetséges házhoz.

*-*-*-*

Arra ébredt, hogy szúr a nyaka, és fáj a feje. Lassan nyitotta ki a szemeit, majd pislogott kettőt, hogy kitisztuljon a látása.

Ismét a pinceszobában volt, és a helyiséget félhomály uralta.  Érezte, hogy könnyek kezdik szúrni a szemét, ahogy észrevette a kezén lógó bilincset, amivel az ágy támlájához láncolták a bal kezét. Megkötötték. Mint egy közönséges állatot. A könnyek most már ténylegesen is végigfolytak az arcán. Összeszorította a szemeit, és próbálta őket erővel visszafojtani. Amikor már azt érezte, hogy nem sírja el magát, ha kinyitja a szemét, körülnézett a szobában. Minden ugyanolyan volt, annyi különbséggel, hogy az éjjeli szekrényen volt egy pohár víz, és egy szendvics. Ó, szóval eszébe jutott, hogy én élő vagyok, és nem egy bábu – gondolta, és keserű mosolyra húzta az ajkait. Megmozdította a kezét, hogy elérje a poharat, de ekkor éktelen fájdalom nyilallott a jobb csuklójába. Ijedten húzta vissza a kezét, de aztán beugrott neki minden. Ahogy Matt ráncigálja, a kés a nyakánál, a bilincs kattanása, a szúró fájdalom, amikor a penge a bőrébe mart, majd Matt érintései a testén, aztán végül az esés, és a reccsenés amit a karja és föld találkozásakor hallott. Nyögve dőlt hátra.  Komolyan, mi jöhet még? – sóhajtott fel gondolatban. De mivel nagyon szomjas volt, így megpróbálta még egyszer a víz elérését. Ismét sikertelenül. Iszonyatosan fájt a csuklója. Ismét megpróbálta elérni a poharat, csak most a megbilincselt kezével. Majdnem győztesen kiáltott fel, amikor az ujjai rákulcsolódtak a kis műanyag pohárra. Mohón emelte a szájához, és itta ki az utolsó cseppig. Eddig nem is vette észre, mennyire is volt szomjas. Miután megitta az éltető folyadékot, a poharat csak ledobta a földre, majd a bilinccsel kezdett babrálni. Valahogy ki kellett jutnia innen. Nem tudta, mióta szöszölt már a zárral, de azt sem vette észre, hogy Matt ismét belépett a helyiségbe, és kedvtelve figyelte az ő ügyködését. Érdekesnek találta látni Taemin eltökélt arckifejezését, és ettől csak még jobban belehabarodott. Éhes szemekkel mérte végig az ágyon félig ülő, félig fekvő alakot, és mérhetetlen vágyat érzett rá, hogy megérintse, megcsókolja, hogy az övé legyen. Végül is, miért is ne? – gondolta magában, majd megindult Taemin felé.

- Hiába erőlködsz, acél biztos, mert egy zsarutól nyúltam le. Történetesen az apámtól – mondta Matt egyre szélesedő vigyorral, ahogy meglátta Taemin arcán a félelmet. De annak a helyét hamar átvette a sokk.

- De…de azt mondtad, az apád meghalt – dadogta Taemin, miközben teljesen felpasszírozta magát az ágy támlájára.

- Hazudtam, édes – mosolygott Matt negédesen Taemin csalódott és megbántott arcába. – Na jó, annyira azért nem. Az apám számomra halott. Amúgy a New Yorki rendőrkapitányság főnöke. – Taemin érezte, hogy az álla a földön koppan Matt szavainak hallatán.

- Ó, de édes vagy – mosolyodott el Matt Taemin nagy, tágra nyílt barna szemeit, és kissé elnyílt száját látva. A vágy, hogy megérintse, most még nagyobb lett, így kinyújtotta a kezét, és végigsimított a puha, porcelánfehér arcon. Taemin az érintkezéstől hátraugrott, és tovább is hátrált volna, ha a bilincs, na meg Matt kezei nem állítják meg.

- Remélem, most nem leszel olyan felelőtlen és buta, mint a múltkor – suttogta a reszkető fiú fülébe - Tudod, nagyon megijesztettél, amikor leestél a lépcsőn. Még szerencse, hogy nem voltunk magasan, és nem lett komolyabb bajod – folytatta az idősebb, és közben mélyen belélegezte Taemin illatát. A kisebbet ettől kirázta a hideg, és nem foglalkozva a csukójába nyilalló fájdalommal, megpróbálta eltolni magától Mattet.

- Na na, hát mit mondtam neked az előbb? – kuncogott amaz, és megragadta a vékony kis csuklót, mire Taemin fájdalmasan kiáltott fel. Matt egyből elengedte, és kicsit hátrébb húzódott.

- Mi az? – nézett rá kissé komolyabban, és amikor észrevette a Taemin szemeiben összegyűlt könnyeket, csak lesimította őket a kézfejével.

- Ne sírj, nem fog fájni, ha nem ellenkezel – mosolygott a könnyes szemekbe nézve, majd vissza le a kisebb csuklójára. Óvatosan megmozdította, mire Taemin ismét fájdalmasan nyögött fel.

- Hm. Úgy látszik, megrepedt, amikor ráestél. Ez így kicsit bonyolítja a dolgokat, édesem – mondta elgondolkodó hangon.

- De nem baj, majd vigyázok rá – vigyorodott el ismét, és visszahajolt Taemin nyakára, aki megugrott, amikor megérezte a másik nyelvét végigszántani az ütőere mentén.

- N-ne! – próbált ismét elhúzódni, de Matt szorosan tartotta a derekánál fogva.

- Sss – motyogta a kisebb fülébe, és beleharapott a finom bőrbe. Taemin összerezzent, és már erősebben kezdett hadakozni.

- Eressz el! Ne! Én ezt nem akarom! – szinte már kiabált, de Mattet nem érdekelte, folytatta, amit elkezdett, és még erősebb szorításba vonva Taemin vékony csípőjét, becsúsztatta a kezét a másik pólója alá. Érezte, hogyan reszket Taemin az érintései alatt, és mennyire fél, de ez csak fokozta a vágyát iránta. Immáron két kézzel simított végig a másik csupasz bőrén, majd megragadta a fiatalabb pólóját, és nem törődve Taemin fájdalmas kiáltásával, ahogy az anyag kicsavarta a már így is fájó csuklóját, lerántotta róla a pólót, és eldobta valahova a háta mögé. Ekkor Taemin már megállíthatatlanul zokogott.

- Ne, ne, ne! Kérlek, ne csináld ezt! N-ne… - könyörgött, de a másik csak odahajolt az arcához.

- Ha ellenkezel, csak rosszabb lesz. És én nem akarlak bántani, úgyhogy lazítsd el magad, picim – törölte le Taemin újra és újra kicsorduló könnyeit, majd lehajolt a másik mellkasára. Taemin hiába rángatta a kezét, csak azt érte el, hogy a bilincs a csuklója vékony bőrébe mart, és fájdalom után érezte, hogy valami meleg végigfolyik e kezén.  A másik karját Matt a feje fölé szorította, hogy ne tudjon ellenkezni, nem foglalkozva Taemin fájdalmas kiáltásaival. A rajta fekvő férfitól pedig mozdulni sem tudott. Reménytelen volt a helyzete. De ekkor csengettek az ajtón, és Matt felkapta a fejét.

- Ez meg ki a franc lehet? – motyogta magában. Taemin abbahagyta a zokogást egy pillanatra, és szívében reménnyel várta a fejleményeket.

- Majd elmegy - legyintett Matt, és visszatért az alatta fekvő reszkető fiúhoz.  – Eleget játszadoztunk már, térjünk a lényegre – suttogta kéjesen vigyorogva, és kioldotta Taemin övét. A kisebb szeme kerekre tágult a mozdulatra, és rúgkapálni kezdett.

- Ne! Ne! Nem akarom! Hagyj békén! Ne!!! – olyan hangosan kiabált és sikított, hogy belefájdult a torka, de nem érdekelte. Ezt nem tehetik vele, nem! Ő nem így akarja az elsőt, és nem Mattel, főleg nem hogy erőszakoskodnak vele. És biztos volt benne, hogy fájni fog, nagyon is.

- Héj, nyugodj már le! – kiáltott rá Matt, és leszorította a rugdalózó lábakat, majd szétfeszítve a kisebb combjait közéjük férkőzött. Amikor Taemin nem hagyta abba az ellenkezést, visszakézből adott neki egy pofont.

- Áh! - kiáltott fel amaz fájdalmasan, és a zokogás ismét előtört belőle. Közben Matt már a nadrágját ügyeskedte le róla.

- Én nem akartam durva lenni, de te szinte könyörögsz érte - morogta kissé bosszúsan. Taeminnek már nem volt ereje ellenkezni, csak zokogva feküdt Matt alatt, aki még mindig a nadrágjával bajlódott, és várta a sorsát. Úgy látszik neki ez jutott. Hogy megerőszakolják, megverjék, erőszakoskodjanak vele.

- Ez a rohadt zipzár – morgott Matt. Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Taemin nem is érzékelte, csak egy kis idő után. Az egyik pillanatban Matt még rajta fekszik, és a nadrágját akarja lehúzni, a másikban pedig már a földön, és valaki éppen agyonveri.

- Te utolsó, mocskos, rohadt szemétláda! Kinyírlak, érted!?– Taemin számára a hang nagyon ismerős volt, és majdnem felzokogott megkönnyebbülésében, amikor megmentőjében felismerte Heechult. Bár ilyennek még sosem látta. Az idősebb vonásait eltorzította a düh, ahogy Mattet püfölte. Az csak feküdt. Annyira meglepődött, hogy reagálni sem maradt ideje.

- Hogy mertél hozzáérni? Haa? Bántottad! Mocskos, beteg fasz! - minden egyes szavát egy újabb ütés követte, egészen addig, amíg Matt ki nem bukott.

*-*-*

Már csak egy ház maradt – gondolta Heechul, amikor felsétált az utolsó ház lépcsőjén és megnyomta a csengőt. A többi házzal ellentétben, itt nem nyílott ki egyből az ajtó, és nem üdvözölte vagy éppen nézett rá furcsán senki sem. Újra megnyomta a csengőt, de a válasz ismét csak a nagy semmi volt. Gyanakodva ráncolta össze a homlokát. Éppen oda akart menni az ablakhoz, hogy benézzen, amikor bentről kiáltást hallott. Nem volt hangos, és mintha mélyről jött volna, és távolról.  Elrabolta… valaki elrabolta, és azt mondta… h-hogy levitte a pincébe… - idéződtek fel benne Key szavai. A felismeréstől tágra nyílt a szeme, és az ajtóhoz rohant. Lenyomta a kilincset, de úgy, hogy a legkevesebb zajt csapja, és nem is zárta vissza.

- Ne! Ne! Nem akarom! Hagyj békén! Ne!!! – hallott meg egy rémülettől, és kétségbeeséstől elcsukló, számára túlságosan is ismerős hangot. A szíve azonnal sebesen kezdett verni, és úgy érezte az adrenalin szintje az eget verdesi már, ahogy a pinceajtóhoz lépett, ami nyitva volt. Matt valamit válaszolt Taeminnek, csak olyan messze voltak, hogy Heechul nem hallotta tisztán. Aztán amikor Taemin sikítani kezdett, majd fájdalmasan felkiáltott, Heechul agyát ellepte a vörös köd, és egy tornádó sebességével robogott le a lépcsőn. A látvány, ami ott a szeme elé tárult, borzasztó volt. Taemin egyik keze az ágytámlához volt bilincselve, a másikat Matt a feje fölé szorította, míg szabad kezével Taemint igyekezett megszabadítani a nadrágjától. A kisebb már csak csendesen zokogott, a könnyei vízesésként áztatták zúzódásokkal, és sebekkel borított, gyönyörű arcát. Heechul mellkasát összeszorította a fájdalom, és belesajdult a szíve a látványba. Hogy lehet valaki ennyire beteg? Hogy bánthat valaki egy ilyen angyali teremtést? Hogy bánthatja valaki az Ő Taeminjét? Soha sem ismert erő öntötte el a testét, miközben megragadta Matt pólóját a nyakánál, és lerántva Taemin törékeny testéről, teljes erejéből a földhöz vágta, majd ütlegelni kezdte. Már nem is tudta miket kiabált, csak azt, hogy meg akarta ölni az alatta fekvő, immáron eszméletlen férfit. De aztán egy reszketeg sóhaj, és szipogás kirántotta Heechul a vörös őrületből, és az ágyhoz fordulva, Taemin könnyektől áztatott, vértől maszatos arcával találta szembe magát. A gyilkos harag egy pillanat alatt változott megkönnyebbüléssé, és felhőtlen szeretetté, ahogy az ágyhoz lépve magához szorította Taemin reszkető testét, vigyázva a sérüléseire.

- Sss, most már nem lesz semmi baj! – suttogta a kisebb fülébe, aki újfent zokogni kezdett – Most már itt vagyok és megvédelek, ígérem! – Taemin belefúrta a fejét Heechul pólójába, és mélyen belélegezte a másik finom, megnyugtató illatát.

- Tényleg itt vagy – suttogta remegve, mire a szorítás csak erősödött körülötte.

- Igen, itt. És nem hagylak magadra – fúrja a fejét a szőke tincsek közé.

- A-annyira f-féltem Heechul – zokogta Taemin, erősen kapaszkodva az idősebb pólójába – a-azt hittem, me-megöl…- szipogott – vagy meg-meg…ő az előbb majdnem meg… - nem volt képes kimondani a szavakat, csak még jobban sírt.

- Csss… semmi baj, semmi baj – kezdte el ringatni a kis alakot, aki még mindig megállíthatatlanul reszketett a karjai között. – menjünk haza jó?- kérdezte halkan a fiatalabbat, mire az csak lepillantott a megbilincselt kezére.

- Úristen – hűlt el Heechul látva Taemin véresre dörzsölt csuklóit – Mit tett még veled az a rohadt szemétláda? – a hangja halk volt, szinte csak suttogott. Taemin csak lehajtotta a fejét és szipogott. A következő, amit érzett, az valami hideg volt a csuklóján. Amikor odanézett, látta, hogy Heechul valamilyen krémet ken a vöröslő bőrre, és aköré.

- Mi… - kezdte, de Heechul megelőzte.

- Kézkrém. Mindig magammal hordom, mert Leeteuk szerint a száraz kéz a legrosszabb – mosolyodott el halványan – És ettől kicsúszik majd a kezed a bilincsből – mondta, miközben óvatosan, hogy ne érintse a felsértett bőrt, kicsúsztatta Taemin kezét a fémhurokból, majd óvatos puszit lehelt a felsértett bőrre. Taemin szemében a mozdulatra, újra könnyek gyűltek, csak most a fájdalom helyett, a megkönnyebbülés miatt, majd Heechul nyakába vetette magát, és erősen átkarolva annak nyakát, egy forró csókban forrasztotta össze az ajkaikat. Úgy hiányzott neki az idősebb, és azt hitte, már soha sem látja viszont. De Heechul itt volt, és őt ölelte, csókolta, és Taemin másra sem vágyott, csak hogy végre hazamehessen, és soha többé ne engedje el Heechult. De mielőtt bármit is tehettek volna, egy gúnyos hang megállította őket.

- Ó, milyen romantikus, a nagy összeborulás – hallották meg Matt gúnyos hangját. Róla mind a ketten meg is feledkeztek. Mialatt ők egymásnak örültek, Matt magához tért, és most előhúzva az övéből a pisztolyát, a két fiúra, pontosabban Heechulra célzott vele. – Bocs, hogy csak így belerondítok, de nem szép dolog így közbeavatkozni. Nem láttad, hogy éppen dolgunk volt Taeminnel? – a hangja gúnyosból váltott dühösre.

- Dolgotok? Mi? Hogy megerőszakold? – horkant fel gúnyosan Heechul, figyelembe sem véve, a neki szegeződő fegyvercsövet.

- Te kis patkány! – ordított fel Matt, és közelebb lépett a pároshoz. A mozdulattól Taemin hátrálni kezdett az ágyon, és húzta magával Heechult, mintha így meg tudná őt óvni. – Mindent elrontasz! Érted? Mindent! Ha te nem jössz be a képbe, akkor Taemin már rég az enyém lenne! Meg kellett volna döglened, amikor az a ketrec lezuhant! Rád kellett volna, hogy essen!  - Matt szinte tombolt, mint kinek elment az esze, miközben elérte a Heechul-Taemin párost.

- Á, szóval te voltál az – döbbent meg egy pillanatra Heechul, majd ismét gúnyos vigyor kúszott a képére – Hát bocs, de ez mellé ment!

- Heechul ne… - suttogta rémülten Taemin, amikor Matt őrjöngve felkiáltott.

- Te kis rohadt kurva! – és ezzel a fegyver markolatával fejbe vágta Heechult, aki a mozdulattól a földre esett.

- Ne! – kiáltott fel Taemin, és már mozdult volna, amikor Matt rá fordította a pisztolyt.

- Te csak maradj ott! Ezért még számolunk – sziszegte dühösen, mire Taemin megállt a mozdulat közben – De előbb… - fordult vissza Heechulhoz – Elintézem ezt a kis pondrót! És ez most nem fog mellé menni! – a jelenet rémisztően ismerős volt Taemin számára. Hasonlóan történtek a dolgok az álmában is. Ja, ne! Ne! Ne!Ne! Annak nem lett jó vége! Nem, ezt ne!- nézett rémülten az előtte lejátszódó jelenetre. Matt a fegyver csövét ismét Heechulra irányította, és már készen volt lőni. Nem, ezt nem fogom hagyni! – határozta el magát Taemin, és összeszedve minden erejét, azt tette, amit a szíve diktált…

Ééés, itt az új fejezet, aminek a felét majdnem végigbőgtem...T_T Nagyon jól estek a kommentek, el sem tudjátok képzelni mennyire, köszönöm szépen *____* És bocsánat a függővégért... megint..., de így izgalmasabb lesz a folytatása :)) Ja és ismét egy videó a kedvencek közül~~~