Chapter 39

§ Can I trust you? §

~fél órával korábban~

Key még akkor is küzdött a másik férfi erős szorítása ellen, amikor már régen kijöttek a szobából. Megfogadta, hogy akkor sem hagyja magát, ha minden ereje rámegy és még jól meg is verik. Amúgy sem volt egy nyugodt természetű ember, csak azokhoz volt türelme, akiket szeretett. Egyébként nem nagyon érdekelte, ha megbántja egyes emberek érzéseit, hacsak nem egy hozzá közel álló személy volt az. Így most is csak küzdött és vergődött Dave kezei között, nem engedve, hogy a másik hozzáérjen. Bár ami még őt is meglepte, hogy a férfi nem is próbált erőszakoskodni vele.

 - Engedj el! Nem engedem, hogy bármit is csinálj velem, hallod?!  - kiáltott hangosan, de a hangja megremegett. Akármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, ő is félt, sőt rettegett az erőszaktól.

 - Eressz el, te állat! – legnagyobb csodálkozására, Dave meg is tette. Óvatosan elengedte a kezeit – még csak nem is erőszakosan -, mire Key egyből elugrott tőle és menedéket keresett, csakhogy sehol sem talált. A szoba üres volt. Legalábbis egy kanapén, egy polcon és egy kistévén kívül semmi nem volt benne... és senki. Key összeszűkített szemekkel nézett az előtte álló, türelmesen várakozó  kigyúrt férfira.

 - Ez valamilyen csapda? Hol a többi idióta? – a kérdésre Dave csak felsóhajtott, majd közelebb lépett Kibumhoz, aki erre egyből hátrálni kezdett.

 - Nem foglak bántani, Kibum – erre a mondatra Key megállt a hátrálásban és meglepetten nézett Davere. A másik nem le kiscicázta, hanem a nevén hívta. Dave láthatta a döbbenetet Key arcán, mert felsóhajtott és elhátrált a kanapéig feltartott kezekkel, majd egy kis polchoz érve levett róla valamit. Key egyből felismerte a saját mobilját. A megdöbbenés az arcán csak nőtt, amikor Dave felé nyújtotta a kis készüléket.

 - Vedd el. A tiéd. Dan azt mondta, tudjátok a tervet és hogy kit kell hívnotok, hogy értetek jöjjön. – Key még mindig csak állt egy helyben és az agya gyorsan és ütemesen kattogott.

 - Milyen trükk ez? Nem fogok semmit sem csinálni a telefonért! Semmilyen mocskos fantáziádat nem fogom valóra váltani, ha erre vársz! – szűkítette össze macskaszemeit és úgy méregette a most már mosolygó Davet.

 - Ó, ha tudnád mennyi fantáziám volt már rólad, kiscica – nevetett fel az idősebb, de ebben most semmi gúnyos nem volt – De ebben nincs semmilyen trükk. Dan elmondta nekem a tervet, amikor megtudtam, hogy Matt mindannyiunknak hazudott. Segítek kijutni innen – komolyodott meg és nézett egy pillanatra mélyen Key szemébe. A kisebb tett egy óvatos lépést Dave felé, majd még egyet, miközben végig az idősebb szemébe nézett. Amikor elért Dave-hez, óvatosan nyújtotta ki a kezét a telefonért, amit a másik szintén óvatosan csúsztatott a kezébe, finoman végigsimítva közben Key kezén. Kibum még mindig kicsit gyanakodva méregette Davet, hátha ez csak egy elterelés és amíg ő a telefonnal babrál, a másik nyugodtan rámászhat, de legnagyobb csodálkozására, Dave amint odaadta a telefont, hátrébb lépett.

 - Hol vannak a többiek? – kérdezte Key, mire Dave vigyorogva mutatott egy fémajtóra.

 - Bezártam őket oda. Egész könnyű volt, csak azt kellett nekik mondani, hogy Matt nem jön vissza és hogy mind a ketten ott bent vagytok. Egyből ugrottak én meg rájuk zártam az ajtót – rántott vállat. Keynek kis félmosoly jelent meg a szája szélén, de gyorsan eltüntette, amint Dave ránézett. Csakhogy az idősebb figyelmét nem kerülte el a kis mosolykezdemény, és valamiért a mozdulatra kissé felmelegedett a mellkasa. Aztán Key a figyelmét a telefonjának szentelte, és egy perc múlva már a füléhez emelve várta, hogy a hívott fél felvegye  azt.

§§§§§

Jonghyun fejjel lefelé feküdt az ágyon, egyik karja és a feje lelógott arról, míg a másikon Heechul feküdt, akinek a feje szintén lelógott az ágyról. Mindkettejük szeme alatt karikák villogtak, és már ránézésből meg lehetett mondani, hogy nem is ettek jóformán semmit sem az elmúlt napokban. A két fiú szinte teljesen elzárkózott a csapattársaiktól. Hol Heechul házában ültek, hol a SHINee dorm-ban, azon belül pedig Jonghyun és Key közös szobájában. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Szinte a nap minden percében azon kattogott az agyuk, hogy segíthetnének Taeminen és Keyen, csakhogy mindig ugyan oda jutottak. Fogalmuk sem volt, hol kezdjék a keresést. Egyszer-kétszer elindultak, csak úgy vaktában keresgélni, de semmi haszna nem volt. Mindig az lett a vége, hogy a rajongók elkezdték üldözni őket.

 - Hyung...? – szólalt meg jó fél órányi hallgatás után Jonghyun és fejét Heechul felé fordította. Az idősebb szemei kissé pirosak voltak a sok sírástól és a még friss könnyek az arcára voltak száradva. De Jonghyun sem nézett kis másképpen. A gondolat, hogy soha többé nem látja viszont Keyt és Taemint, olyan érzést keltett benne, mintha valaki egy jó nagy kést szűrt volna a szívébe és még jól meg is csavarta volna.

- Hm? – jött a gyenge felelet.

- Szerinted látjuk még őket valaha? – a fiatalabb hangja szinte csak suttogás volt, Heechul mégis megértette.

 - Persze, hogy látjuk! Ne is gondolj másra! Taemin és Kibum okosak és vigyáznak magukra, nem lesz semmi baj... – viszont a mondat végére Heechul hangja elhalkult, mivel újra a szeme előtt volt Taemin összetört teste, és a kép, ahogyan a mentősök újraélesztik.

 - Tudom, hyung, csak annyira hiányoznak nekem.... Kibum... én... nem tudom, de hyung... – Jonghyun szemébe könnyek gyűltek, ahogy maga elé képzelte Keyt, ahogyan előtte áll, szőke tincsei a szemébe lógnak és melegen mosolyog le rá. – Én azt hiszem, szerelmes vagyok Keybe... – suttogta egészen halkan, mire Heechul felé fordította a fejét és halványan rámosolygott.

 - Ezt már tudjuk Jonghyun –ah. A kezdetektől látszott rajtatok, hogy ez több mint barátság. Ahogy ránéztél és ő rád nézett. Most csak kijelentetted a nyilvánvalót. – nézett Jonghyun már könnyes szemeibe.

 - De hyung, még csak el sem tudtam neki mondani, mennyire szeretem... és mi van, ha már-

 - El fogod tudni mondani neki!  - vágott közbe Heechul, a tekintete kemény volt. – Nem- - a mondandóját telefoncsörgés szakította félbe.

 - Azt hiszem ez a tiéd – mondta aztán Jonghyunnak, de az már addigra a telefonja felé rohant és azt hitte, megáll a szíve amikor meglátta a kijelzőn villogó nevet, egy kis szívecskével mellette. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézett Heechulra, aki csak tanácstalanul figyelte a fiatalabbat.

 - K-kibum? – suttogta a telefonba, mire Heechul olyan gyorsan pattant fel, hogy érezte beleroppan a háta. De ez most a legkevésbé sem érdekelte. Egy pillantás alatt Jonghyun mellett volt.

§§§§§

 - Jjong – lehelte Key a telefonba és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy meghallotta Jonghyun hangját.

 - Key hogy vagy? Jól vagy? Nem bántottak? Hol vagytok? Ott van Taemin? Ő is jól van? Kérlek, mond, hogy nincs semmi bajod! – hadarta az idősebb, mire Keynek meleg mosoly jelent meg az arcán és könnyekkel a szemében nevetett fel kicsit.

 - Hyung, nyugi, ne hadarj! Jól vagyok, semmi bajom és Taemin is remélhetőleg jól van – nézett egy pillanatra Davere, aki eddig csendben figyelte, ahogyan Kibum arca megtelik örömmel és melegséggel, ahogy a vonal másik végén lévő csapattársával beszélt.

 - Hol vagytok Key? Szólok a rendőröknek és-

 - Nem! Jonghyun nem szólhattok a rendőröknek! Mattnek mindenhol beépített emberei vannak! – vágott közbe gyorsan Key, majd Dave felé fordulva bólintott, amikor az csuklójára mutatott, jelezve, hogy siessen, nincs sok idejük.

 - De Kibummie...

 - Figyelj Jjong! Elmondok neked egy címet, ide kell jönnöd értünk és mivel valószínűleg most Heechul hyung is ott van és minden szavamat hallja – következtetett Key – Ezért ő is jöhet. A lényeg, hogy senki sem tudhatja, hogy eljöttetek, legfőképpen a rendőrök nem, érted?

 - Igen, Key. Persze, indulunk, és ott leszünk amilyen gyorsan csak lehet... istenem, de hiányzott már a hangod, Kibummie... – Key hallotta Jonghyun hangján hogy sír, így ő sem tudta megállítani a könnyeit.

 - Ne sírj már te nagy mamlasz, mert akkor én is fogok! – nyafogott nagyon is Kibumosan, mire halotta, hogy Jonghyun felnevet.

 - Mond a címet Key! – halotta meg Heechul türelmetlen hangját valahonnan a háttérből, mire csak megforgatta a szemét.

 - Ünneprontó... – motyogta, de aztán gyorsan lediktálta a címet, amit közben Dave leírt egy kis papírra és a kezébe nyomta.

 - Nemsokára látlak – mondta Key, aztán letette a telefont, amikor mind a ketten meghallották Dan hangját, ahogy Davet hívja.

 - Gyere – nyújtotta a kezét Kibum felé. A kisebb egy ideig gyanakodva figyelte a felé nyújtott kezet majd kinyújtva a sajátját engedte, hogy Dave maga mellé húzza. Az idősebben kellemes érzés futott át, ahogy a sajátjába zárta Key jóval kisebb és fehérebb kezeit. Attól félt, ha kicsit erősebben szorítja meg, még összetörik. Amikor elérték az ajtót, és kinyitva azt, Taemint Dan mellett, az idősebb oldalához simulva, míg Mattet velük szemben egy jókora monoklival a szeme alatt találták, Key nem tudta megállni, egy kis mosoly kúszott az arcára.

Sok idő elteltével, de itt az új fejezet, még ha nem is annyira hosszú. Gondoltam leírom a dolgokat Key oldaláról is, mi történik, amíg Dan bent leszereli Mattet :)

A késésért csak egy mentségem van, de az szerintem mindenki szerint elég sokat mondó: Iskola...-_- 

Borzasztó. Mikor lesz már szünet? TT__TT jaaaa és ne feledkezzünk meg a SHINee új lemezéről *_________* egyszerűen fantasztikus, és Jjong haja *q*... és az új vidi (amit szerintem be is linkelek xD) óóóó <3

na jó, befejeztem xDD nem szabad túlzásokba esni :)) Azért remélem az olvasóim még kitartanak és akik szoktak kommentelnek, mert azokat imádom olvasni, főleg a reakciókat :D

Pusziiii: Yume <3

Dream Girl videó *_* <3

Chapter 38

~ Sudden decision~

Dave még akkor is a gondolataiba merülve ült a kanapén, amikor a többiek – kivéve Dant, akit Matt elküldött valahova,- visszaértek. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy annyi év után, ismét képes volt érezni. Annyi éven keresztül igyekezett egyre rosszabb és gonoszabb tetteket elkövetni, csakhogy ne kelljen éreznie a fájdalmat. Annak a fájdalmát, hogy elveszítesz valakit. Ezért is lett ilyen. Elfojtotta minden érzését, érzelmét, ami még normál emberhez kötötte és megpróbált kegyetlen lenni. Ezért is rabolt, csalt, lopott és erőszakoskodott immáron nyolc éve. És most ez a két kölyök, csak úgy megtörni látszik ezt. Még most is látta maga előtt azokat a rémült, de mégis mindenre elszánt macskaszemeket, ahogy a kisebbet védik, Olyan szintű féltés csillogott Key szemeiben, amit már nagyon régen látott.

- Hé Dave, haver! Itt vagy? – érzett meg egy nem kis erejű csapást a vállán és felnézve Rickkel találta szembe magát. Nem tetszett neki ez a hapsi. Na jó a többi sem, Dantől meg kirázta a hideg, de ez a Rick fickó már túl sok volt még neki is. Nem elég, hogy jóval idősebb mindannyijuknál, de még egy perverz is. Komolyan, a múltkor esküdni mert volna rá, hogy rámozdult Danre. DANRE! Arra, akitől neki felállt a szőr a hátán. Igaz be kell vallja, azok a szőke fürtök nem voltak elhanyagolhatóak, és testalkatilag is kisebb volt náluk, de ennek ellenére Dan igen is kigyúrt volt. Legalábbis Taeminhez és Keyhez képest biztos. De ő még akkor sem tudta volna elképzelni, hogy rámozduljon a szőkére, soha! De Rick megtette. Igaz, majdnem a fél keze bánta – gondolt a módra, ahogy Dan kicsavarta az idősebb férfi kezét, de olyan szögbe, ami már rendellenes volt.

- Mit akarsz? – morrant az idősebb férfira, aki erre csodálkozva meredt rá.

- Mi bajod van? Csak nem morcos vagy amiért nem fektetted még meg a kis szöszkét?  - vigyorodott el kajánul – Figyu haver, most se Dan se a főnök  nincs itt, az ajtóhoz pedig van kulcsunk – váltott át a vigyora sunyiba – Mi lenne ha meglátogatnánk a kis vendégeinket egy félórácskára, na? Tied lehet a szöszi, én úgyis a kis barnát akarom. Olyan kis ártatlannak néz ki, hogy már attól beindulok, ha rágondolok, miket tehetnék vele – hunyta le a szemeit. Dave erre csak elfintorodott, és kissé undorodva húzódott el a férfitől. Egy napja még simán belement volna ebbe, szó nélkül. Sőt lehet még ő kezdeményezte volna, de most csak arra tudott gondolni, hogy nem tudja megtenni. Nem tudja bántani őket, főleg, hogy tudja a kis barnahajú beteg. És a gondolatra, hogy az akarata ellenére tesz dolgokat Keyel, amíg Rick szó szerint megerőszakolja Taemint, kiázta a hideg és undorítónak érezte magát. Pedig már nyolc éve nem érezte azt, hogy helytelenül tesz valamit. Arra a gondolatra meg, hogy Rick az ő kis szőke cicáját molesztálja, felment benne a pumpa és ökölbe szorította a kezét.

- Felejtsd el, Rick! – préselte ki a fogai között, mire az említett még meglepettebben nézett rá.

- Hogy mi? – kérdezte döbbenten.

- Azt mondtam, felejtsd el! Meg akarsz halni? Ma jön vissza Matt és ha meglátja, vagy megtudja mit tettél, egyből kinyír! Ennyire hülye vagy?

- Hé, addigra már végeznénk...

- Te komolyan ennyire hülye vagy? A kiskölyök beteg, láza van! Még akkor is megdugnád, ha tudod, hogy nincs magánál, vagy nem tud magáról a láztól? – állt fel felháborodva.

- Naná – jött a rövid válasz, és Dave érezte, hogy a gyomra bukfencet hány.

- Te tényleg beteg vagy! – köpte a szavakat, majd felpattanva a kanapéról otthagyta az idősebb férfit.

- Most mér’? – kiáltott amaz utána, de Dave nem figyelt oda. Azért Taeminék szobájának a kulcsát útközben felkapta és a zsebébe süllyesztette, biztos ami biztos alapon. Nem bízott itt senkiben sem és valamiért rettegett a gondolattól, hogy a többiek bánthatják az ajtó mögött lévő két fiút.

§§§§§

Amikor Dan visszaért a raktárhoz, meglepődve vette észre, hogy Taeminék ajtajának a kulcsa nincs az asztalon. Egyből jeges félelem mart a gyomrába, ahogy arra gondolt, hogy Dave vagy Rick éppen most erőszakolja meg Taemin és Keyt. A maró félelem mellett nem kismennyiségű harag kezdett forrni a mellkasában, ami aztán azonnal elillant, ahogy észrevette, hogy mind a négy pasi a szobában van. Három a kanapén ülve nézett valami műsort, amiből egy szót sem érettek, de csináltak maguknak szinkront, persze tele káromkodásokkal. Viszont Dan meglepődött azon, hogy Dave nincs velük, hanem a sarokban ül az egyik régi fotelban, teljesen a gondolataiba van mélyedve és néha-néha gyilkos pillantásokat lövell Rick irányába, aki ebből semmit sem érzékel. Nem tudta mi történhetett, de a tetkós férfi viselkedése nagyon is furcsa volt. Amikor  ma reggel Matt felhívta, hogy menjen el egy csomagért, attól félt, hogy amíg távol lesz a többiek kihasználják a lehetőséget és bántják Taeminéket. A kulcsot nem vihette magával, Matt megtiltotta, hogy bárki is elvigye azt. Ezért is fenyegette meg Davet, ha egy ujjal is hozzáér Keyhez vagy Taeminhez, személyesen lövi le. De most, így visszatérve látta, hogy szinte semmi sem változott. Kivéve a kulcs.

- Héj! – kiáltott fel, magára vonva így mind a négy férfi figyelmét, akik ki rettegéssel, ki pervezen – az a hülye pedofil Rick – ki pedig kíváncsisággal mérte végig. Dan ledobta a csomagot az asztalra, majd figyelmét visszafordította a négy még mindig figyelő fickóra.

- Hol a kulcs? – kérdezte halkan, mégis mind a négy férfi ereiben megfagyott a vér a hangnemtől, és hárman, szinte egyszerre mutattak Dave-re, aki erre kissé ijedten nézett Danre.

- Beszélhetnénk egy percet? – kérdezte meg Dave halkan, mire Dan arcára őszinte meglepettség ült ki a hangnemre.

- Rendben – válaszolt lassan a szőke fiú szemöldök ráncolva. Dave feltápászkodott a helyéről és Dan pedig követte a férfit egészen ki a raktár elé.

- Mit akarsz Dave? És hol a kulcs? – tért egyből a lényegre Dan. A másik csak zsebre tette a kezét, kicsit összehúzta a vállát és még véletlenül se nézett Danre.

- Pontosan mit akar Matt tenni Taeminnel és Keyel? – kérdezte hirtelen Dave, mire Dan szemöldöke a homlokáig szaladt meglepettségében. Az idősebb férfi nem kis barnának vagy kiscicának hívta a SHINee-s fiúkat, hanem a nevükön és ez gyanakvásra késztette Dant.

- Mi? Miért érdekel ez téged hirtelen? – Dave úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin.

- Ugye nem akarja bántani őket? – erre a kérdésre aztán már egy kis elfojtott hang is feltört a szőke fiú torkából. Hát ezzel a mamlasszal meg mi történt? – gondolta magában.

- Ugye nem csináltál semmi hülyeséget, Dave? – kérdezte gyanakodva Dan, mire az idősebb most először nézett a szemébe, és Dan valamiért megijedt attól amit benne látott. Félelem, aggodalom, szenvedés, megbánás, talán egy kis düh. Mi a frász folyik itt?

- É-én, ma bementem hozzájuk – suttogta halkan – Vittem nekik ételt, ahogy kérted... és T-Taemin félmeztelen volt... és olyan gyönyörű... – Dan szemében felcsillant a düh, és egy szempillantás alatt kente fel az előtte álló, nála jóval magasabb férfit a falra.

- Mit tettél vele? – sziszegte az arcába és szorított a fogáson.

- S-semmit, esküszöm. A-akartam, de Key leütött egy tálcával, aztán a kis barna összeesett a kimerültségtől és a láztól és ő pedig a saját testével védte... nem érdekelte az sem ha bántom, csak Taemint ne bántsam... aztán valami elpattant bennem és azt éreztem segítenem kell nekik... így segítettem... segítettem és ez megijeszt... miért segítettem...? – a férfi olyan gyorsan beszélt, hogy Dannek nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, és hogy aztán meglepetten engedje el a férfit.

- Hogy segítettél?

- Visszavittem Taemint az ágyba aztán láttam ahogy Key betakarja, gondoskodik róla, mintha a fia, vagy az öccse lenne és amikor énekelt neki... istenem, mi van velem? – fogta meg a fejét Dave. Dan csak halványan elmosolyodott.

- Megértelek... nem lehet nekik sokáig ellenállni, hidd el... – halkan mondta ki a szavakat, Dave mégis meghallotta.

- Mi?

- Az ember könnyen megkedveli őket, mert imádnivalóak. Nincs olyan dolog amit nem lehet szeretni bennük, és az olyan ember aki meg akarja rontani őket, vagy bántani, az nem érdemes arra, hogy embernek nevezze magát... – Dave csendben hallgatta Dant és közben állandóan Key arca lebegett a szeme előtt. És arra gondolt, hogy még sosem látta mosolyogni. Milyen szép lehet a mosolya...

- Miért tette Matt ezt velük?  - suttogta.

- Mert megőrült... már nem tudja mi a valóság és mi nem... nem tudja a határait, Dave. – nézett rá komolyan Dan.

- D-de... akkor mi lesz Keyel? Taeminnel? Mit akar velük tenni?

- Elvinni őket innen... ki Amerikába...

- N-ne... ezt nem teheti! Ők ide tartoznak! Amikor elhoztuk őket, szó sem volt arról, hogy kicsempészi őket az országból! Azt mondta maximum pár hétig lesznek itt, aztán elengedi őket, hogy csak szórakozni akar!

- Hazudott, Dave! Mindenkinek! – emelte fel a hangját Dan is. Dave pillantása megkeményedett, a szemében harag lángja lobbant.

- Nekem senki sem hazudhat! Ki kell vinni őket innen! – Dan úgy érezte már semmi sem lepheti meg ezek után és Dave most mégis megcáfolni látszik ezt.

- Sosem gondoltam, hogy valaha ezt pont a TE szádból hallom majd! – engedett meg egy gyenge vigyort Dan, amit Dave is viszonzott.

- Az a két kölyök rádöbbentett valamire, amit már régen feledni akartam. – gondolt arra, hogy védte Key Taemint.

- És mire?

- Arra, hogy akárhogyan is próbáljuk tagadni, vannak érzéseink, még ha mélyen eltemetve is. És ehhez el kellett telnie nyolc évnek és számtalan bűncselekménynek, hogy rájöjjek – vallotta be őszintén. Egy ideig csendben voltak, majd végül Dan szólalt meg.

- Miért tetted el a kulcsot? – kérdezte kíváncsian. Dave keze ökölbe szorult.

- Mert az a pedofil köcsög nem bírja a farkát a gatyájába tartani egészen addig, amíg le nem vágom! – sziszegte a fogai között.

- Rick?

- Az. Azt a javaslatot vetette fel, mi lenne, ha egy kicsit „játszadoznánk” a foglyokkal. És hiába mondtam, hogy Taemin beteg és láza van, nem zavarta. Azt hittem ráhányok a képére – erre Dan csak elvigyorodott.

- Megváltoztál. – állapította meg.

- A kiscica rádöbbentett, hogy vannak még érzéseim.

- Kedveled Keyt – jött az újabb megállapítás.

- Naná, irtó dögös, harcias és védelmező. És azok a szemek, megölnek – képzelte maga elé Key macskaszemeit.

- Akkor segítesz kivinni őket innen? Ez nem csak egy csapda? – kérdezte Dan. Dave most először tűnt teljesen őszintének, amióta itt vannak.

- Mond a tervet! – nézett mélyen Dan szemébe, mire az csak bólintott.

- Gyere velem! – és ezzel a két fiú eltűnt a raktár mögött, ahol senki nem láthatja és hallhatja meg őket.

§§§§§

Key óvatos mozdulatokkal simította ki Taemin haját az arcából. Már lassan három óra is eltelt azzal a nagydarab fickóval való incidens óta, de Kibum agya álladóan csak azon kattogott, miért? Miért nem használta ki a lehetőséget? Miért nem bántotta őket? Miért segített Taeminnek? És a miértek csak gyűltek a fiatal énekes fejében. Azt sem hallotta, mikor ment ki a hapsi a szobából, olyan csendben tette. Valamiért ez gyanakvásra késztette Keyt. Csak nem készül valamire azért sunyizott ki? Gondolataiból kulcszörgés rántotta ki, mire rémülten fordult az ajtó felé. Ez már csak egy ember lehet. Matt. Így gondolkodhatott Taemin is, mert halkan nyöszörögni kezdett és még jobban belebújt Kibum oldalába. Az idősebb érezte, mennyire remeg kis csapattársa. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy a láztól, vagy a félelemtől. Valószínűleg mindkettőtől.

 - Erősnek kell lenned Minnie. – suttogta a kisebb fülébe halkan – Emlékezz mit mondott Dan. Nem lesz itt sokáig és akkor kijutunk innen – puszilt bele a barna tincsekbe. Taemin lassan bólintott és vett egy nagy levegőt, amikor az ajtó kinyílott.

- Ó, hát nem édesek, Dan? – hallotta meg Taemin a számára annyira rettegett hangot.

- De, nagyon – ez a hang ismerős volt és Taemin innen tudta, hogy Dan is itt van. És a tudat, hogy a szőke fiú is bent van a szobában, valamiért egy kicsit megnyugtatta. A kisebb lassan nyitotta ki a szemeit, mert még így is forgott vele a világ. De amit először meglátott, az a felé hajoló Matt arca volt, így ijedtében kis kiáltás hagyta el a száját és hátra ugrott. Key időközben nem mozdult mellőle, ami úgy látszik nem tetszett Mattnek, mert bosszús pillantást vetett Kibum Taemin köré fonódó karjára.

- Á, Kibum. Vagy nevezzelek inkább Keynek? – nézett szórakozottan a fiatalabbra, aki viszont olyan merő haraggal nézett vissza rá, hogy attól mások már megrettentek volna. De Mattet látszólag nem nagyon érdekelte.

- Csak a barátaim hívnak Keynek és te még véletlenül sem vagy az! – szűrte ki mérgesen a szavakat a fogai között Key. Matt erre csak megrázta a fejét.

- Ejnye, de morcos ma valaki. Csak nem hiányzik a kiskutyád? Hiányzik Jongie? – vigyorodott el gúnyosan, majd könnyű szerrel kapta el Kibum felé repülő öklét és elkapva mindkét csuklóját, álló helyzetbe rántotta maga elé.

- Jonghyunt hagyd ki ebből! – kiáltotta Key mérgesen. Matt ismét csak jót kacagott a harcias díván és megsimogatta az arcát, de Key csak elrántotta a fejét és megpróbálta kirántani a kezét a szorításból, persze esélytelenül.

- Nagyon védelmező vagy, csak a modorod nagyon durva. Nem ez illik egy dívához, nem gondolod? – kérdezte jól szórakozva.

- Tényleg? Ó, elnézést, akkor ehhez mit szólsz? – kérdezte Key gúnyosan, majd nemes egyszerűséggel arcon köpte Mattet. Erre a mozdulatra még a Matt háta mögött álló Dan levegője is benn ragadt. Taemin pedig nagy, ijedt szemekkel nézte ahogy Matt arca elsötétül és már emeli a kezét, hogy megpofozza Keyt.

- Ne! Kérlek, ne bántsd! – hallotta Taemin a saját hangját, és lassan felküzdötte magát ülő helyzetbe, igaz minden forgott körülötte. Matt, ahogy ránézett a fiatalabbra, aki legyengülve, egy rövid ujjú pólóba, kócos barna tincsekkel, nagy, barna, mégis fáradt és kérlelő szemekkel nézett rá, minden haragja elszállt.

- Ó, nem Taeminnie – lökte Keyt Dan karjaiba, - aki még épphogy csak elkapta az elesni készülő dívát,- és térdelt le Taemin elé. – Nem fogom bántani, nem. Hiszen megígértem, hogy nem okozok neked többé fájdalmat, igaz? – fogta meg a kisebb reszkető kezeit. Taemin halálra volt rémülve, mégis megpróbált higgadt maradni. Matt viselkedése nagyon megijesztette. Olyannak tűnt, mint aki teljesen megbolondult. Az egyik pillanatban még képes lenne megütni Keyt, a másikban pedig arra esküdözik, hogy sosem bántaná.

- Viszont valahogy tanulnia kell – mosolyodott el – Dave! – kiáltott fel hirtelen, mire az ajtóban meg is jelent az említett személy.

- Igen főnök? – kérdezte a nagydarab pasi, mire Matt felállt, megfogta Keyt, kirántotta Dan kezei közül és szó szerint hozzávágta Dave-hez, aki meglepettségében kicsit hátrahőkölt.

- A tied. Tanítsd jó modorra, mert úgy látszik az nincs neki! – Matt gonoszan elvigyorodott Key rémült arckifejezésén, majd visszafordult Taeminhez, aki még mindig nem vette le a szemét a nagydarab fickóról.

- Igenis, főnök – mondta amaz és elkezdte kivezetni a szobából a most már hadakozó Keyt.

- Ne! Engedj el! Nem akarom, ne! – sikított, mire Taemin felpattant az ágyból, és nem törődve a szédüléssel és azzal, hogy mindenből kettőt látott, elindult Key felé.

- Kibum! Ne, Key-umma! – nyújtotta felé a kezét, de a következő pillanatban erős karok fonták körül. Az első reakciója a szabadulás volt, így már éppen kezdett volna kapálózni, de aztán ismerős hang suttogott a fülébe.

- Nem lesz baja, ígérem – Dan hangja valahogy lenyugtatta kissé, de a könnyeit még az sem tudta megállítani és amikor Matt kirántotta Dan karajai közül és magához szorította, zokogni támadt kedve.

- Ne aggódj, édesem. Dave csak eljátszadozik Kibummal, semmi komoly. – kuncogott a reszkető fiú fülébe majd bele is csókolt, aztán tovább haladt a kisebb nyakára. Taemin erre kapálózni kezdett. Nem tehette ezt vele senki, kivéve Heechult. Csak ő neki volt joga ahhoz, hogy hozzáérjen. És ahogy az idősebb fiú arca feltűnt a szemei előtt, még jobban küzdött.

- Eressz el! Sosem leszek a tiéd, érted!? Én Heechulhoz tartozom, Kim Heechulhoz! – ordította teljes tüdejéből, mire a szorítás erősödött körülötte, míg végül már fájdalmassá nem vált a bordái köré font kar szorításának ereje. Matt a másik kezével erősen belemarkolt a barna tincsekbe, mire Taemin felkiáltott fájdalmában.

- Ne merészeld kimondani előttem annak a ribancnak a nevét! Megértetted? – rántott egyet a tincseken, de Taemin csendben maradt. Csak a könnyei folydogáltak csendesen.

- Nem hallottam? – ordított Matt és erősebbre húzta a karja szorítását a kisebb bordái körül. Erre Taemin már nem bírta tovább, felkiáltott fájdalmában.

- Ez fáj! Ne! – aztán a következő pillanatban, már nem Matt karjaiban volt, hanem Danében, aki védelmezően vonta magához, Matt pedig a földön ült és az állát fogta.

- Mi a fasz?! Megbolondultál Dan? – kiáltott a szőkére, de az csak óvón ölelte a hozzá bújó, zokogó Taemint. Tudta, hogy nem ez volt a terv, - bár már módosítottak rajta egy kicsit-, de nem bírta nézni, ahogy Matt bántja Taemint. A fájdalmas kifejezésre Taemin arcán Dan úgy érezte, mintha valaki egy kést döfne a szívébe és még jól meg is csavarná azt. Így nem hagyhatta, hogy Matt bántsa a kisebbet. Inkább módosít a terven, megüti Mattet, bármit, csak Taeminnek ne essen baja. Matt szeme összeszűkült, ahogy Taemint nézte. A kisebb nem tűnt ijedtnek, ahogy Danhez bújt, sőt inkább úgy tűnt megnyugodott. És a pillantás, ahogy Dan nézett Taeminre. Na neee – gondolta Matt, majd hangosan felnevetett.

- Haha, hát ez jó, haha – fogta a hasát miközben úgy nevetett, mint akinek teljesen elment az esze. – Szóval mindenkit közel engedsz magadhoz, csak engem nem, ugye, te kis ribanc? – nézett Taeminre, aki erre csak még jobban belefúrta a fejét Dan mellkasába. Matt tekintete elsötétült és egy ugrással felpattant.

- Na ez jó. Mindenkire számítottam, csak rád nem Dan. Hiszen rokonok vagyunk. Várjunk csak. Ti hogyhogy ilyen jóban vagytok, mert nekem nem úgy tűnik, hogy Taemin retteg tőled, nemde? – lépett közelebb. – Vagy, még mindig az én oldalamon állsz? – kérdezte Matt majd Danre nézett – Add ide Taemint, most! – kiáltott fel idegesen, amikor Dan nem mozdult.

- Nem – jött az egyszerű, mégis határozott válasz, és Dan még jobban magához húzta Taemint, aki biztonságot keresve bújt az oldalához.

- Dan, haver én nem akarok balhét, csak Taemint. Ne akard, hogy a saját rokonom gyilkosa legyek – még be se fejezte a mondatot, már nyúlt a kabátjához, hogy kihúzza a fegyvert, csakhogy Dan gyorsabb volt, és szabad kezével, már ki is húzta a pisztolyát az övéből és egyenesen  Matt fejének szegezte azt.

- Ez jó. – nevetett fel ismét Matt – És most mi lesz? Innen nem juttok ki, négy emberem van kint és Dave valószínűleg most erőszakolja valahol a kis szőkét – erre a mondatra Dan szája gúnyos mosolyra húzódott, amit Matt nem tudott hová tenni.

- Most mit vigyorogsz? Süket vagy? Sosem juttok ki innen! – tombolt Matt. Ordított és Dan már azon sem csodálkozott volna, ha toporzékolna.

- Először is, dobd el a fegyvert! – célzott a Matt zsebében lapuló fegyverre – És semmi trükk, vagy egyből golyót eresztek a fejedbe. Nem érdekel, hogy a rokonom vagy, sosem kedveltelek igazán – erre Matt csak flegmán elvigyorodott és Dan lába elé hajította a fegyvert.

- Csak nyugodtan vedd el. Úgysem juttok ki innen. Elhiszem, hogy jól verekszel, de négy emberrel még te sem bírsz el – erre Dan csak felhorkantott, majd Taemin füléhez hajolt.

 - Taemin-ah, felvennéd a fegyvert a földről? Én nem akarom levenni róla a szememet. – Taemin csak bólintott, majd úgy, hogy még véletlenül se nézzen Mattre, lassan lehajolt és felvette a pisztolyt a földről és Dan kezébe adta.

- Milyen engedelmes vagy Taemin. Nekem sosem fogadtál szót. Mit mondott neked Dan amitől ennyire kedveled, hm? Vagy talán már ráuntál a hercegedre és új után néztél? – Matt hangja gúnyos volt és megvető. Taemin lassan emelte fel a fejét és nézett az idősebb szemeibe.

- Ő sosem kényszeríttet semmire, sosem bántott, sosem ütött meg, amíg te állandóan azt tetted! Miattad majdnem meghaltam! Kómában voltam egy hétig! Azt hittem sosem kelek fel többé, te rohadék! -  a végére Taemin már ordított és csak Dan ölelő karjai állították meg attól, hogy nekirohanjon Mattnek, akit kicsit sokkoltak a fiatalabb szavai, mert most csendben állt. De így volt ezzel Dan is, aki eddig nem tudta, miket tett Matt Taeminnel, de sosem gondolta volna hogy ezt. Majdnem megölni? Kóma? Az ujja már nagyon viszketett a ravaszon és késztetést érzett rá, hogy ellője Matt valamelyik testrészét.

 - Te mocskos rohadék – suttogta halkan szemeit le sem véve Mattről.  – Csak azért nem verlek agyon, mert tudom, hogy a börtönben majd megteszik helyettem.

- Már mondtam neked Dan, nem juttok ki innen! – vigyorodott el megint Matt, de Dan válasza erre szintén csak egy vigyor volt.

- Ó, tényleg? – kérdezte szemöldök felhúzva. – Dave! – kiáltotta el magát, mire Matt és még Taemin is ugyan olyan tanácstalanul néztek rá, de Dan csak rámosolygott a kisebbre.

- Nem lesz semmi baj – mondta neki halkan és Taemin valamiért hitt neki. Aztán az ajtó kinyílott és Dave lépett be rajta, egy sértetlen és enyhén mosolygó Keyel az oldalán...

jóóóóó hosszú fejezet, csak mert ilyen rendes vagyok és elkapott az ihlet :) naaaaa? mit szóltok Dave barátunk megtéréséhez? Örültök neki vagy hagytátok volna inkább gonosz cukrosbácsinak aki terrorizálja a mi kis dívánkat? xĐĐ Amúgy nem tudom hogy vagytok vele, de így visszaolvasva Key karakterét, néha olyan jókat derülök rajta :DD amúgy is imádom, de ebben meg aztán :DD Szóóóval a komikat most is naaaaagyon várom és olyan jó olvasni őket. Mindig gyors folytatásra ösztökélnek :)

U.I.: ha nagyon későn jön a fejezet, az lehet azért van, mert mostanában teljesen belebolondultam a One Direction-be és hát tudjátok hogy van ez, rengeteg a fanfic xĐ

Chapter 37

~ What the....? Really? ~

Heechul és Jonghyun felváltva járkáltak körbe-körbe a szobában, amivel teljesen kikészítették csapattársaikat. Leeteuk és Siwon már nem egyszer rájuk szólt, hogy üljenek már le, Onew pedig étellel és édességgel próbálta elcsábítani őket, persze mindhiába. A két fiatalt most nem érdekelte semmi, csak Taemin és Key jártak a fejükben. Már lassan három nap telt el és a kezdeti idegeskedés majd sírás, megint idegeskedés, majd ijesztő a külvilágtól való elfordulás után, most jött el a tenni akarás időszaka. Minho fogadni mert volna rá, ha nagyon odafigyel a két fiúra, hallotta volna az agyuk kattogását, ahogy megoldást próbálnak találni. Eddig csendben figyelte őket, ahogy néha-néha egymásba ütköznek, halkan bocsánatot kérnek, majd ismét járkálnak. Időközönként egymásra néznek, gondolkodva, majd összedugva a fejüket susmorognak, aztán ismételten járkálni kezdenek. Így ment ez már legalább három órája és Minho nem tudott rájönni, hogy nem unták még meg. Végül az eddig csendben ülő Sungmin szólalt meg, aki eddig bírta a szertartás szerű körbejárást.

 - Na jó, ebből elég! Kikészülök tőletek. Én elhiszem, hogy idegesek vagytok, tényleg el, de megőrülök ettől a szekta jellegű, motyogós, susmorgós járkálástól! – a két fiú egy pillanatra megállt, egymásra néztek, majd Sungminra, aztán újra egymásra, végül Jonghyun biccentett Heechulnak a fejével a hálószoba felé. Heechul egyből értette a célzást és egy szó nélkül követte a fiatalabbat a szobába. Az ajtó halkan záródott be mögöttük, így nem láthatták csapattársaik döbbent, dühös vagy éppenséggel fáradt tekintetét.

§§§§§

Taemin arra ébredt, hogy nagyon melege van és hogy teljesen leizzadt. Hála a jó égnek, Keynek volt annyi esze, hogy levette a pólóját, és úgy bújtatta a takaró alá, így nem izzadta össze azt. Lassan nyitotta ki a szemeit és nézett körbe, Semmi sem változott, még mindig ugyan ott volt, ahol eddig. A torka kapart és nehezen tudott nyelni. Maga mellé nézve Kibum békésen alvó arcával találta szembe magát. Az idősebb nem volt a takaró alatt, teljesen Taeminre terítette, és most enyhén reszketett, így a fiatalabb óvatosan ráterítette a puha anyagot, amíg ő maga kikecmergett az ágyból. Szédült és a gyomra is kavargott kicsit, így egy pillanatra behunyta a szemét, hogy ne lásson mindenből kettőt és hogy a kis karikák is eltűnjenek a szeme elől. Amikor végre már nem színes köröket látott, lassan felállt és a kisasztalhoz lépve elvette róla a pohár vizet, amit még Dan hagyott itt neki és egy húzásra kiitta a pohár tartalmát. Miután már nem érezte magát szomjasnak, lassan elsétált a kis mosdóig. Igazából nem volt igazi fürdőszoba, csak egy wc és egy mosdókagyló volt benne, egy kis tükörrel felette, de Taemin szerint még ez is haladás volt ahhoz képest, hogy egy raktárban voltak. Igen. Tudta, hol vannak. Dan mindent elmondott neki a tervtől kezdve a kivitelezésig és persze Matt – Dan szerint őrült – viselkedéséig. És bár persze nem tudott száz százalékosan megbízni a fiúban, mégis a lelke mélyén érezte, hogy nem fogja cserben hagyni. És nagyon remélte, hogy ez a megérzése most igaz. A mellékhelyiségbe érve, dolga elvvégeztével kis vizet locsolt az arcába, majd belenézve a kis kör alakú tükörbe, megszemlélte magát. Az arca kicsit kipirult volt, biztos megint ment fel a láza és most, hogy így észrevette, kicsit kezdett fázni is. A szemei fáradtak, az ajka cserepes volt és a haja is kissé kócosan tapadt a homlokára. De Taemint most a legkevésbé sem érdekelte a kinézete. Mivel póló nem volt rajta, így enyhén reszketve indult vissza az ágyhoz, hogy visszabújhasson a puha, bolyhos takaró alá. Félúton járt az ágy és a kisasztal között, amikor hallotta, hogy elfordul a kulcs a zárban. Egy pillanatra el is felejtette, hogy nem csak Dan jöhet be azon az ajtón, így már éppen köszöni akart neki, de amikor nem az ismerős szőke fürtöket látta belépni, egyből pánik lepte el az egész testét és ijedten hátrált el a falig. Dave, kezében egy tálcával, óvatosan lépett be a kis szobába, arra számítva, hogy a kis foglyok még alszanak, így eléggé meglepődött, amikor belépve egy eléggé ijedt és eléggé félmeztelen, hosszú, barna hajú fiúval találta szemben magát. Szemei éhesen járták végig a hófehér, enyhén izmos mellkast, a formás alakot, a vékony kis csípőt és derekat. Érezte, hogy ragadozó mosoly ül ki az arcára, ahogy belépett és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Taemin még mindig teljesen megrettenten igyekezett felpréselni magát a falra, ahogy magán érezte a férfi éhes tekintetét, ahogyan a testét méri végig és most mindennél jobban vágyott egy pólóra. Ugrásra készen figyelte Dave minden mozdulatát, ahogyan belép, bezárja az ajtót és leteszi a tálcát az asztalra, majd felé fordul, széles vigyorral az arcán.

  - Tudod, Dan azt mondta, ha csak egy ujjal is hozzátok érek, egyből köp Mattnek, aki egyből kinyír, de  – kezdte spontán, majd ismét végigfuttatta a tekintetét Taemin vékony alakján – Te sem könnyíted meg a helyzetet, cutie – suttogta az utolsó szót, majd közelebb lépett Taeminhez, aki erre csak még jobban a falhoz préselődött. Amikor az idősebb férfi elért hozzá, már érezte, hogy könnyek szúrják a szemét és a légzése is teljesen felgyorsult.

- Na, ne félj, sweetie. Nem foglak bántani, ígérem. Hiszen olyan kis angyali arcod van – simított végig a fiatalabb arcán, mire az csak elfordította a fejét és szorosan becsukta a szemeit. – És olyan gyönyörű vagy – csúszott le a keze Taemin meztelen karjain, majd áttért a csípőjére. A kisebb csak még erősebben szorította össze a szemeit és igyekezett nem hangosan elsírni magát – Már tudom miért van annyira oda érted Matt... – suttogta, majd közelebb hajolt és beleszagolt Taemin barna tincseibe, akit erre kirázott a hideg. – Tudod- - kezdte, de befejezni már nem volt alkalma, mert ekkor éles hangon felkiáltott, és térdre rogyva fogta meg a fejét. Key, aki eddig mögötte állt, az üres tálcával a kezében, most védőpajzsként állt a fiatalabb elé, aki hálásan fúrta a fejét az idősebb hátába.

- Ha még egyszer hozzáérsz, akár csak egy ujjal is, ezzel verem szét a fejed – köpte a szavakat a még mindig a földön térdelő férfinek, majd maga elé emelte a tálcát.

- Ó, hogy is feledkezhettem meg az én kis vadmacskámról – tápászkodott fel kuncogva Dave, majd talán még vadabb pillantással mérte végig az előtte álló, elszánt tekintetű Keyt. – Már el is felejtettem, milyen vadító vagy, ha mérges vagy, kiscicám – lépett közelebb lassan, mire Key a magasba emelte a tálcát, hogy lecsaphasson vele. Dave erre megtorpant és szórakozottan nézett le rá.

- Hű, te komolyan gondolod – kuncogott, majd egy határozott mozdulattal kicsavarta Key kezéből a tálcát, ami hangos csattanással ért földet valahol a háta mögött. De Key nem volt könnyű ellenfél, amint a tálca kirepült a kezéből, abban a pillanatban lendítette meg az öklét, ami pontosan Dave képébe talált, aki így egyensúlyát vesztve, ismét a padlón kötött ki.

- Wow, na erre nem számítottam. Egyre jobban beléd szeretek – simogatta meg az állát Dave és csodálkozva nézett fel Keyre, aki bár ugyanolyan ijedt volt mint Taemin és kissé reszketett is, mégis a fiatalabb előtt állt és a saját testével védte őt. De Dave azt is észrevette, hogy a kiscica mögött, Taemin meginog és az arca is nagyon pirosnak tűnt. Tudta, hogy ha akar valamit tenni Keyel, azt most kell megtennie, de viszont ha kis barnának bármi baja lesz, akkor akár fejbe is lőheti magát első kézből, hogy Mattnek már ne kelljen. Így morogva ugyan de felemelt kezekkel hátrébblépett.

- Nincs más vágyam, mint beledöngölni téged az ágyba, de attól félek a kis barátod mindjárt összeesik – mondta Keynek, aki erre azonnal Taemin felé fordult, még éppen időben ahhoz, hogy elkapja az erőtlenül a karjaiba zuhanó kis testet.

- Taeminnie! – ölelte magához óvón a kisebbet, mire Dave csak összeráncolt szemöldökkel nézte a furcsa párost. Ijesztő, de Key úgy kezelte a kisebb fiút, mintha a saját fia lenne.

- Kibummie... nem érzem jól magam – hallott Dave egy gyenge hangot. És bár ő sosem volt jószívű, vagy irgalmas és mindig megkapta, amit akart, ha kellett erőszakkal, most mégis valami megmozdult benne, ahogy Keyt nézte, ahogy a karjaiban tartja Taemint és a haját simogatja ki az arcából.

- Semmi baj, jobban leszel. Dan hagyott itt gyógyszert – a kigyúrt pasi szinte rá sem ismert a kis macskaszemű hangjára olyan lágy és gondoskodó volt – Gyere, menjünk vissza az ágyba, hogy be tudjalak takarni – erre Taemin csak gyengén megrázta a fejét.

- Nem bírok... – suttogta, mire Key megpróbálta felemelni a nála nem sokkal véknyabb és kisebb testet, de mivel ő maga sem volt jóval erősebb Taeminnél, nem járt sikerrel. Dave egy percig elnézte, ahogyan még próbálkozik, majd lassan felállt és hozzájuk sétált. Key egyből védelmezően Taemin felé hajolt és fenyegetően meredt Davere, bár a szeme sarkában könnyek csillogtak, amitől a tetovált férfinek valamiért összeszorult a szíve.

- Had segítsek – szólalt meg meglepően lágy hangon Dave, mire Key csak kérdőn és gyanakvón nézett rá.

- Miért akarnál te segíteni nekünk? – kérdezte vékonyka hangon. Látszólag neki sem kellet már sok ahhoz, hogy összetörjön.

- Ne keress okokat! – morrant fel Dave, majd lehajolva a karjaiba emelte a meglepően könnyű testet. Taemin összerezzent félelmében és szorosan összeszorította a szemeit. Key egyből felpattant és szorosan mellettük állt.

- Semmi baj Taemin, nem fog bántani, csak elvisz az ágyig – simogatta meg Taemin forró arcát kedvesen, mire az kicsit ellazult. Dave csendben elsétált az ágyig és meglepően óvatosan fektette le rá Taemint. Key egyből a kisebb mellett termett és leülve mellé az ölébe húzta a kisebb fejét, majd a nyakáig húzta a takarót. Taemin reszketve bújt meleg ölelésbe, miközben Key kis körökben simogatta hátát. Dave nem szólt semmit, csak egy ideig csendben figyelte a két fiút, ahogyan Key gondoskodik róla, a hátát simogatja, nyugtató szavakat suttog a fülébe, majd a kisebb kérésére, - mintha Dave ott sem lenne – énekelni kezd neki. És ott, akkor Daveben megmozdult valami. Olyan valami, ami azt hitte, már réges-régen kihalt belőle. Megbabonázva hallgatta, ahogyan Key énekel, majd egy szó nélkül, csendben elhagyta a szobát. Nem tudta, miért ver gyorsabban a szíve és fáj enyhén a mellkasa és ez megijesztette.

Soooo.... whaaat? Csak nem? Már Dave is? jajjjajjj ezek a SHINees fiúkák mindenkit elbűvölnek? Még ilyen kemény bűnözőket is mint Dave? hm... ez váratlan volt, még nekem is, mert csak úgy jött magától. Eredetileg Dave bántotta volna őket, vagyis először Taeminnel "játszadozott" volna... de már nem tudtam rávenni magamat arra, hogy bántsam az én kis sweetie-met :) túlságosan szeretem és hát van egy olyan érzésem, hogy az a megszökés sem lesz olyan egyszerű...

puszi: Yume <3