Chapter 39

§ Can I trust you? §

~fél órával korábban~

Key még akkor is küzdött a másik férfi erős szorítása ellen, amikor már régen kijöttek a szobából. Megfogadta, hogy akkor sem hagyja magát, ha minden ereje rámegy és még jól meg is verik. Amúgy sem volt egy nyugodt természetű ember, csak azokhoz volt türelme, akiket szeretett. Egyébként nem nagyon érdekelte, ha megbántja egyes emberek érzéseit, hacsak nem egy hozzá közel álló személy volt az. Így most is csak küzdött és vergődött Dave kezei között, nem engedve, hogy a másik hozzáérjen. Bár ami még őt is meglepte, hogy a férfi nem is próbált erőszakoskodni vele.

 - Engedj el! Nem engedem, hogy bármit is csinálj velem, hallod?!  - kiáltott hangosan, de a hangja megremegett. Akármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, ő is félt, sőt rettegett az erőszaktól.

 - Eressz el, te állat! – legnagyobb csodálkozására, Dave meg is tette. Óvatosan elengedte a kezeit – még csak nem is erőszakosan -, mire Key egyből elugrott tőle és menedéket keresett, csakhogy sehol sem talált. A szoba üres volt. Legalábbis egy kanapén, egy polcon és egy kistévén kívül semmi nem volt benne... és senki. Key összeszűkített szemekkel nézett az előtte álló, türelmesen várakozó  kigyúrt férfira.

 - Ez valamilyen csapda? Hol a többi idióta? – a kérdésre Dave csak felsóhajtott, majd közelebb lépett Kibumhoz, aki erre egyből hátrálni kezdett.

 - Nem foglak bántani, Kibum – erre a mondatra Key megállt a hátrálásban és meglepetten nézett Davere. A másik nem le kiscicázta, hanem a nevén hívta. Dave láthatta a döbbenetet Key arcán, mert felsóhajtott és elhátrált a kanapéig feltartott kezekkel, majd egy kis polchoz érve levett róla valamit. Key egyből felismerte a saját mobilját. A megdöbbenés az arcán csak nőtt, amikor Dave felé nyújtotta a kis készüléket.

 - Vedd el. A tiéd. Dan azt mondta, tudjátok a tervet és hogy kit kell hívnotok, hogy értetek jöjjön. – Key még mindig csak állt egy helyben és az agya gyorsan és ütemesen kattogott.

 - Milyen trükk ez? Nem fogok semmit sem csinálni a telefonért! Semmilyen mocskos fantáziádat nem fogom valóra váltani, ha erre vársz! – szűkítette össze macskaszemeit és úgy méregette a most már mosolygó Davet.

 - Ó, ha tudnád mennyi fantáziám volt már rólad, kiscica – nevetett fel az idősebb, de ebben most semmi gúnyos nem volt – De ebben nincs semmilyen trükk. Dan elmondta nekem a tervet, amikor megtudtam, hogy Matt mindannyiunknak hazudott. Segítek kijutni innen – komolyodott meg és nézett egy pillanatra mélyen Key szemébe. A kisebb tett egy óvatos lépést Dave felé, majd még egyet, miközben végig az idősebb szemébe nézett. Amikor elért Dave-hez, óvatosan nyújtotta ki a kezét a telefonért, amit a másik szintén óvatosan csúsztatott a kezébe, finoman végigsimítva közben Key kezén. Kibum még mindig kicsit gyanakodva méregette Davet, hátha ez csak egy elterelés és amíg ő a telefonnal babrál, a másik nyugodtan rámászhat, de legnagyobb csodálkozására, Dave amint odaadta a telefont, hátrébb lépett.

 - Hol vannak a többiek? – kérdezte Key, mire Dave vigyorogva mutatott egy fémajtóra.

 - Bezártam őket oda. Egész könnyű volt, csak azt kellett nekik mondani, hogy Matt nem jön vissza és hogy mind a ketten ott bent vagytok. Egyből ugrottak én meg rájuk zártam az ajtót – rántott vállat. Keynek kis félmosoly jelent meg a szája szélén, de gyorsan eltüntette, amint Dave ránézett. Csakhogy az idősebb figyelmét nem kerülte el a kis mosolykezdemény, és valamiért a mozdulatra kissé felmelegedett a mellkasa. Aztán Key a figyelmét a telefonjának szentelte, és egy perc múlva már a füléhez emelve várta, hogy a hívott fél felvegye  azt.

§§§§§

Jonghyun fejjel lefelé feküdt az ágyon, egyik karja és a feje lelógott arról, míg a másikon Heechul feküdt, akinek a feje szintén lelógott az ágyról. Mindkettejük szeme alatt karikák villogtak, és már ránézésből meg lehetett mondani, hogy nem is ettek jóformán semmit sem az elmúlt napokban. A két fiú szinte teljesen elzárkózott a csapattársaiktól. Hol Heechul házában ültek, hol a SHINee dorm-ban, azon belül pedig Jonghyun és Key közös szobájában. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok lettek. Szinte a nap minden percében azon kattogott az agyuk, hogy segíthetnének Taeminen és Keyen, csakhogy mindig ugyan oda jutottak. Fogalmuk sem volt, hol kezdjék a keresést. Egyszer-kétszer elindultak, csak úgy vaktában keresgélni, de semmi haszna nem volt. Mindig az lett a vége, hogy a rajongók elkezdték üldözni őket.

 - Hyung...? – szólalt meg jó fél órányi hallgatás után Jonghyun és fejét Heechul felé fordította. Az idősebb szemei kissé pirosak voltak a sok sírástól és a még friss könnyek az arcára voltak száradva. De Jonghyun sem nézett kis másképpen. A gondolat, hogy soha többé nem látja viszont Keyt és Taemint, olyan érzést keltett benne, mintha valaki egy jó nagy kést szűrt volna a szívébe és még jól meg is csavarta volna.

- Hm? – jött a gyenge felelet.

- Szerinted látjuk még őket valaha? – a fiatalabb hangja szinte csak suttogás volt, Heechul mégis megértette.

 - Persze, hogy látjuk! Ne is gondolj másra! Taemin és Kibum okosak és vigyáznak magukra, nem lesz semmi baj... – viszont a mondat végére Heechul hangja elhalkult, mivel újra a szeme előtt volt Taemin összetört teste, és a kép, ahogyan a mentősök újraélesztik.

 - Tudom, hyung, csak annyira hiányoznak nekem.... Kibum... én... nem tudom, de hyung... – Jonghyun szemébe könnyek gyűltek, ahogy maga elé képzelte Keyt, ahogyan előtte áll, szőke tincsei a szemébe lógnak és melegen mosolyog le rá. – Én azt hiszem, szerelmes vagyok Keybe... – suttogta egészen halkan, mire Heechul felé fordította a fejét és halványan rámosolygott.

 - Ezt már tudjuk Jonghyun –ah. A kezdetektől látszott rajtatok, hogy ez több mint barátság. Ahogy ránéztél és ő rád nézett. Most csak kijelentetted a nyilvánvalót. – nézett Jonghyun már könnyes szemeibe.

 - De hyung, még csak el sem tudtam neki mondani, mennyire szeretem... és mi van, ha már-

 - El fogod tudni mondani neki!  - vágott közbe Heechul, a tekintete kemény volt. – Nem- - a mondandóját telefoncsörgés szakította félbe.

 - Azt hiszem ez a tiéd – mondta aztán Jonghyunnak, de az már addigra a telefonja felé rohant és azt hitte, megáll a szíve amikor meglátta a kijelzőn villogó nevet, egy kis szívecskével mellette. Nagy, tágra nyílt szemekkel nézett Heechulra, aki csak tanácstalanul figyelte a fiatalabbat.

 - K-kibum? – suttogta a telefonba, mire Heechul olyan gyorsan pattant fel, hogy érezte beleroppan a háta. De ez most a legkevésbé sem érdekelte. Egy pillantás alatt Jonghyun mellett volt.

§§§§§

 - Jjong – lehelte Key a telefonba és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy meghallotta Jonghyun hangját.

 - Key hogy vagy? Jól vagy? Nem bántottak? Hol vagytok? Ott van Taemin? Ő is jól van? Kérlek, mond, hogy nincs semmi bajod! – hadarta az idősebb, mire Keynek meleg mosoly jelent meg az arcán és könnyekkel a szemében nevetett fel kicsit.

 - Hyung, nyugi, ne hadarj! Jól vagyok, semmi bajom és Taemin is remélhetőleg jól van – nézett egy pillanatra Davere, aki eddig csendben figyelte, ahogyan Kibum arca megtelik örömmel és melegséggel, ahogy a vonal másik végén lévő csapattársával beszélt.

 - Hol vagytok Key? Szólok a rendőröknek és-

 - Nem! Jonghyun nem szólhattok a rendőröknek! Mattnek mindenhol beépített emberei vannak! – vágott közbe gyorsan Key, majd Dave felé fordulva bólintott, amikor az csuklójára mutatott, jelezve, hogy siessen, nincs sok idejük.

 - De Kibummie...

 - Figyelj Jjong! Elmondok neked egy címet, ide kell jönnöd értünk és mivel valószínűleg most Heechul hyung is ott van és minden szavamat hallja – következtetett Key – Ezért ő is jöhet. A lényeg, hogy senki sem tudhatja, hogy eljöttetek, legfőképpen a rendőrök nem, érted?

 - Igen, Key. Persze, indulunk, és ott leszünk amilyen gyorsan csak lehet... istenem, de hiányzott már a hangod, Kibummie... – Key hallotta Jonghyun hangján hogy sír, így ő sem tudta megállítani a könnyeit.

 - Ne sírj már te nagy mamlasz, mert akkor én is fogok! – nyafogott nagyon is Kibumosan, mire halotta, hogy Jonghyun felnevet.

 - Mond a címet Key! – halotta meg Heechul türelmetlen hangját valahonnan a háttérből, mire csak megforgatta a szemét.

 - Ünneprontó... – motyogta, de aztán gyorsan lediktálta a címet, amit közben Dave leírt egy kis papírra és a kezébe nyomta.

 - Nemsokára látlak – mondta Key, aztán letette a telefont, amikor mind a ketten meghallották Dan hangját, ahogy Davet hívja.

 - Gyere – nyújtotta a kezét Kibum felé. A kisebb egy ideig gyanakodva figyelte a felé nyújtott kezet majd kinyújtva a sajátját engedte, hogy Dave maga mellé húzza. Az idősebben kellemes érzés futott át, ahogy a sajátjába zárta Key jóval kisebb és fehérebb kezeit. Attól félt, ha kicsit erősebben szorítja meg, még összetörik. Amikor elérték az ajtót, és kinyitva azt, Taemint Dan mellett, az idősebb oldalához simulva, míg Mattet velük szemben egy jókora monoklival a szeme alatt találták, Key nem tudta megállni, egy kis mosoly kúszott az arcára.

Sok idő elteltével, de itt az új fejezet, még ha nem is annyira hosszú. Gondoltam leírom a dolgokat Key oldaláról is, mi történik, amíg Dan bent leszereli Mattet :)

A késésért csak egy mentségem van, de az szerintem mindenki szerint elég sokat mondó: Iskola...-_- 

Borzasztó. Mikor lesz már szünet? TT__TT jaaaa és ne feledkezzünk meg a SHINee új lemezéről *_________* egyszerűen fantasztikus, és Jjong haja *q*... és az új vidi (amit szerintem be is linkelek xD) óóóó <3

na jó, befejeztem xDD nem szabad túlzásokba esni :)) Azért remélem az olvasóim még kitartanak és akik szoktak kommentelnek, mert azokat imádom olvasni, főleg a reakciókat :D

Pusziiii: Yume <3

Dream Girl videó *_* <3