Chapter 2

Ééés, igen, itt a második fejezet, ami már nem kerül(t) fel  merengőre. Hála istennek a gépemnek nem volt komolyabb baja, így az összes adatom megmaradt :) Ma átolvastam, kijavítottam és fel is teszem a második fejit :) remélem tetszeni fog (már azoknak akik olvassák egyáltalán). A komiknak nagyon örülnék :)

Chapter 2

~Hurt ~

A liftből kiszállva, Heechul nagy léptekkel hagyta el az épületet, és megállva előtte, nagyokat szippantott a kinti, kissé csípősen hideg levegőből. Le kellett nyugtatnia magát, különben botrány lett volna belőle. Sosem érzett még egyszerre, ennyi haragot. Nem tudta mi ütött belé, amikor kirohant a próbateremből, de azt az egyet tudta, hogy most nem tudna Minhoval beszélni az biztos. Annyi ellenszenvet érzett most a férfi iránt, amennyit ember iránt ritkán érez. Nem is tudta igazán mi idegesítette fel ennyire, hiszen az égvilágon semmi köze Taeminhez, és az ő magánéletéhez. Mégis úgy érezte abban a szent pillanatban képes lenne megfojtani Minhot azért, mert úgy ért hozzá a fiúhoz. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a napsugarak lágyan cirógassák az arcát. Valahogy ez segített neki lenyugodni. Még két mély levegő után úgy döntötte, visszamegy, és egy „rosszul lettem” magyarázattal menti ki magát a kérdésözön alól, amivel a bandatársai feltehetőleg már készülnek fogadni őt. Megfordult, és azzal a szándékkal, hogy be akar menni, nagy lendülettel nyitotta ki az ajtót. Csakhogy arra nem számított, hogy valaki éppen ki akar azon az ajtón jönni, így amikor kinyitotta azt, valaki szó szerint kiesett rajta, és ha ő nem elég gyors, akkor az a valaki valószínűleg a földön végzi, egy elég csúnya fejsérüléssel. Ahogy elkapta a nála érezhetően könnyebb és kisebb alakot, erősen megtartotta a derekánál fogva, amíg az a vállába kapaszkodott. Igazi filmbeli jelenet volt, már csak egy rendező kellett volna – elmélkedett magában Heechul, és még kicsit el is mosolyodott a helyzeten, egészen addig, amíg észre nem vette, kit is tart éppen a karjai közt. Mint a kígyó az egeret, úgy bűvölte el őt is az a mélybarna szempár. Meleg érzés öntötte el a testét, ahogy érezte a tenyere alatt a finom bőrt, és kezei között a vékony kis testet, ami most szó szerint tőle függött.

 - Elnézést – motyogta Taemin és óvatosan pislantott fel megmentőjére, majd abban a szent pillanatban fagyott is meg. Pont ő? Ekkora véletlenek léteznek? Nem tudta mire gondolhatott éppen a másik, de az arcán egy lágy, szinte már álmodozó kifejezés ült, amikor rá nézett. – Heechul… - motyogta felismerve a másik fiút, mire az, mint aki álomból ébredt, kicsit megrázta a fejét, és olyan hirtelen engedte el Taemint, hogy az majdnem újra elesett.

- Öm… umm… legközelebb vigyázz jobban, amikor kijössz – mormogta az idősebb és mellette elvágtatva, beviharzott az épületbe.

- Héj… - eszmélt fel Taemin és a másik után eredt, majd amikor beérte azt, megfogta a karját megállásra késztetve ezzel. – Téged kerestelek… - kezdte, de a másik durván közbevágott.

- Hurrá, megtaláltál – mondta kissé flegmán, amitől Taemin meghökkent. A másik azelőtt sosem beszélt így vele. Megpróbált úgy tenni mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondott.

- Mindenki aggódott, amikor csak úgy kirohantál a teremből, így gondoltam megkereslek és… - mondta tovább, de a másik megint durván közbevágott.

- Hát kösz, de mint látod semmi bajom. Szóval, ha nem haragszol – mondta és kikerülve a kővé dermedt fiút beszállt a liftbe. Még látta Taemin szomorú, és csalódott tekintetét mielőtt a liftajtó bezáródott volna előtte. Tudta, hogy ez most nagyon durva volt, hiszen a kisebb fiú igazán aggódónak tűnt, és a tudat, hogy érte aggódott így, valahogy melengette a lelkét, mégis muszáj volt ezt tennie. Muszáj volt durvának lennie. Félt a saját érzéseitől, és úgy gondolta, ha a másik nem megy többet a közelébe, akkor elmúlnak ezek a zavaró gondolatok és képzelgések. Úgy gondolta, ha eléri, hogy a másik utálja, akkor megoldódnak a gondok. Hisz akit utálsz, annak nem mész a közelébe, hanem próbálsz minél távolabb maradni tőle. És Heechul úgy gondolta, így lesz a legjobb mindkettejüknek.

***

Visszaérve a próbaterembe a többiek egyből letámadták a kérdéseikkel, épp úgy, ahogyan gondolta. De a „rosszul lettem” mint mindig, most is bejött, és nem is volt akkora hazugság. Bár végig érezte magán Leeteuk kutató tekintetét. Hiába is, ő mindig látta, ha valakinek baja volt. Miután megnyugtatta a többieket, hogy semmi baja, elkezdték betanulni a lépéseket, amit nagy nehezen összeállítottak. Öt perc elteltével kinyílt a próbaterem ajtaja, és Taemin lépett be rajta. A tekintete egyből a Heechulét kereste, ám az még véletlenül sem nézett rá, hanem élénk csevegésbe fogott Sungmin-nal. Így végül kavargó érzésekkel, és gyomorral ment vissza a többiekhez, akik persze kikérdezték, miért maradt ki ennyi ideig. Letudta annyival, hogy az egyik sminkes lány állította meg, és vele beszélgetett ennyi ideig. Egész próbán nem volt önmaga. Rengeteget rontott, pedig ez rá volt a legkevésbé jellemző, hiszen ő mindig is a legjobbra hajtott, és borzasztóan félt a hibáktól. De most máson sem járt az agya, csak a próbaterem másik oldalán most a padon ülő, és a gondolataiba mélyedő Heechulon. Nem tudta elképzelni, mi rosszat tett, amivel kiérdemelte a másik ellenszenvét. Hiszen pár napja még semmi baja nem volt. Még beszélgettek is. Elgondolkodva figyelte az idősebbet, és meg sem hallotta, amit Minho mondott neki. Amikor Heechul felemelte a fejét, és a tekintete az övébe fúródott, mozdulni sem bírt. Úgy érezte földbe gyökerezett a lába. A másik tekintetében harag égett, és undor. Ez annyira a szívébe mart, hogy elfordította a fejét, és lassan odasétált a padhoz, hogy leüljön rá. Úgy érezte, a lábai rövid időn belül felmondják a szolgálatot. Mi rosszat tett, amivel ennyi haragot és ellenszenvet érdemelt ki a másiktól? Soha, senki nem utálta még őt. Legalábbis ennyire nyilvánvalóan nem. Nem értett semmit sem. A térdére támaszkodott, és két kézzel túrt bele a hajába, majd megmarkolta azt, és behunyta a szemét. Nem láthatta, hogy a mozdulatát nyomon követik. Heechul szomorúan figyelte a másik fiút, aki láthatólag a kiborulás szélén volt. Éppen magában dühöngött, hogy lehet akkora barom, hogy így eltaszítja magától a másikat, és undorodott a saját lényétől, amikor felnézve a másikra, találkozott a tekintetük, és a kisebb gyorsan elfordította a fejét, majd a sarokba telepedve összekuporodott. Nem tudta, mitől zuhant így össze hirtelen, de nagy volt a kísértés hogy odamenjen és megölelve a másikat, megvigasztalja. De nem tette. Ehelyett felállt, és elbúcsúzva a többiektől, az öltözőbe sétált. Átöltözött, és a kulcsait felvéve a kijárat felé vette az irányt. Már nyitotta volna a bejárati ajtót, amikor az kivágódott, és tökéletesen orrba vágta, de úgy, hogy egy nyekkenéssel a földön landolt. Érezte, hogy elindul az orra vére, így gyorsan odatartotta a ruhaujját. A fehér anyag hamar átázott, bepiszkítva azt sötétlően vörös vérfoltokkal.

- Uramisten, én nem akartam! Annyira sajnálom! – hadarta egy kétségbeesett, túlságosan is ismerős hang. Ahogy felnézett, nem hitt a szemének.

- Ilyen nincs… - morogta az orra alatt – Már megint te? – kérdezte, a kelleténél talán kicsit durvábban.

- Én… sa. sajnálom – dadogta Taemin már mellette térdelve, és egy zsebkendőt nyújtott át neki, amit az előbb halászott ki a táskájából. Morogva elvette azt a másiktól, és feltápászkodott, nem törődve a kisebb fiú segítségként felkínált kezével.

- Mondtam már, hogy figyelj oda jobban, nem!? – csattant fel. Talán megint túl durva volt, mert a másik láthatóan megrándult a szavaitól, és lehajtotta a fejét.

- Sajnálom… - suttogta. Heechul elfordította a fejét. Nem bírta tovább nézni a másik szomorú arcát, mert túl nagy volt a kísértés, hogy magához öleli, és úgy vigasztalja meg. Jobb lesz, ha még jobban megutáltatja vele magát.

- Ja, ezt már hallottam – mondta gúnyosan, majd otthagyta a másikat, aki még mindig a földön térdelt.

- Miért? – hallotta meg a kérdést, amikor már vagy három lépést távolodott.

- Mit miért? – fordult meg meglepetten. Nem gondolta, hogy ezek után még a másik valaha is hozzászól. – Miért figyelj jobban? Hát, gondolom azért, hogy ne vágj egyeseket pofán az ajtóval – mondta gúnyosan, de a másik csak megrázta a fejét, és szembefordult vele.

- Nem. Miért utálsz ennyire? Mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy ennyire utálj engem? – kérdezte a fiatalabb, de a végét már csak suttogta. Istenem, ne csináld már ezt – rimánkodott magában Heechul, miközben elfordította a fejét, hogy ne kelljen a másikra néznie.

- Én nem utállak Taemin. Konkrétan, semmi komolyabb bajom nincs veled. De tudod, kicsit irritál, hogy mindenki körbeugrál téged. Így Taemin, úgy Taemin. – vékonyította el a hangját a végére – Bocs, hogy én nem ugrállak körül. Vagy ez talán nem felel meg az elvárásaidnak? – tudta, hogy kegyetlen, amit művel, de úgy érezte így jobb lesz. Bár ez az elhatározás igencsak megingott, amikor meglátta az első könnycseppet lecsordulni a porcelánfehér arcon. Taemin sírt. És miatta. Borzasztó nagy seggfejnek érezte most magát.

- Sajnálom… én … nem… nem gondoltam… Én ezt nem vettem észre…én nem akartam hogy így legyen…nem tehetek róla…sajnálom – látszólag nem találta a szavakat. Nem tudta, mi rosszat tett. Heechul szívesen megmondta volna neki, hogy az égvilágon semmi rosszat nem tett, ez mind csak az ő hibája, hogy nem tud parancsolni az érzéseinek, hogy nem tudja távol tartani magát tőle, és így inkább eltaszítja magától, de e helyett csak állt ott, és nézte, hogy a kisebb arcán már patakokban folynak a könnyek, bepiszkítva ezzel a selymes kis pofit. Nem bírta ezt tovább nézni. Tett egy lépést a másik felé, de aztán megtorpant, és lehajtotta a fejét. Nem szabad, nem tehetem. – gondolta.

- Sajnálom… - suttogta végül, majd hátraarcot csinálva, elsietett a kocsijához. Taemin, szemében könnyekkel, de csodálkozva nézte végig, ahogy a másik kihajt a parkolóból. Már nem értette a másikat, de legfőképpen az utóbbi mondatát. Mégis mit sajnál? És miért volt annyira elgyötört az arckifejezése, ha tényleg nem kedveli őt? Nem értette…már nem értett semmit sem…

***

Arra ébred, hogy valakinek a keze ráragadt a csengőjére, és az istennek sem akarja feladni. Egy hisztis nyögéssel húzta a fejére a takarót, és megpróbálta kizárni az idegesítő ricsajt. De az illető odakinn, nagyon is be akart jönni, és nem húzott el. Most már egyfolytában nyomta a csengőt.

- Jól van, megyek már! – kiáltott mérgesen, és a takaróba burkolva magát, álmos fejjel, az ajtóhoz sétált. – Nem igaz, hogy az embernek egy perc nyugta sem lehet már… - motyogta az orra alatt, miközben kinyitotta az ajtót. Az illető, aki megszállottan nyomkodta a csengőjét, most választ sem várva, beinvitálta magát.

- Csak nyugodtan Teuki… - morogta, majd becsapva az ajtót, követte a másikat a házba.

- Heechul, mégis mi a franc van veled? – esett neki a másik, köszönés nélkül.

- Neked is szia – morogta az említett válaszként, de Leeteuk nem törődött vele.

- A telefonod ki van kapcsolva, és két napja nem is hallottunk felőled. Se egy e-mail, se egy sms, se egy… akármi – sorolta a másik, és elég dühösnek nézett ki. – Most is azt hittem, hiába tenyereltem a csengőre, úgysem hallod meg, ugyanis tegnap is voltam itt, de te nem nyitottál ajtót.

- Nem voltam itthon, és amúgy sem vagyok köteles senkinek sem elszámolással tartozni arról, hogy hova megyek, vagy mit csinálok, nem? – kérdezte, és ledobta az eddig magán tartott takarót.

- Nem, de talán tartozol annyival a barátaidnak, hogy valamilyen életjelet adsz magadról!– kiabált rá Leeteuk, immáron hangosan.

- Ez az én életem, és nem vagy az anyám, hogy mindenről beszámoljak neked! – most már ő is kiabált. Dühítette a másik túlzott aggodalma, és az hogy semmi magánélete nincs már.

- Jó, akkor elmegyek! De ne számíts rá, hogy ilyen viselkedéssel, maradnak még barátaid! – ordította a másik a képébe, és kiviharzott a házból, jó nagy robajjal csapva be maga után az ajtót. Amint az ajtó becsukódott, Heechul a földre rogyott, és a kezébe temette az arcát. Mégis mi a jó francot csinál? Elüldözi maga mellől azokat az embereket, akiket szeret, és akik törődnek vele? Már nem tudott kiigazodni magán. Újabb egy hét telt el azóta, hogy Taemin-nel olyan csúnyán elbánt. A kisebb azóta próbálta elkerülni őt, így menekülve az újabbnál újabb sértések elől. Nem akart esélyt adni az idősebbnek arra, hogy megint megsértse, vagy alkalma legyen kigúnyolni. Az igazat megvallva, Taemin azóta kerüli őt nagy ívben. Csak egyszer-kétszer kapta el a másik szomorú pillantását, de amint találkozott a tekintetük, a kisebb gyorsan elfordult. És Heechulnak, minden egyes alkalommal, amikor látnia kellett a másik szemében a megbántottságot, a fájdalmat, mintha egy kést szúrtak volna a szívébe. Nem tudta, miért érez így, hiszen szinte nem is ismeri a fiút, de mégis a szíve fájt a fiatalabbat ilyen szomorúnak látni. Pénteken, a próbán, már annyira eluralkodott rajta az érzés, hogy oda megy Taeminhez, és elmondja neki az igazat, majd nem törődve a másik ellenkezésével, megcsókolja, ott mindenki szeme láttára, hogy köszönés nélkül rohant el a próbáról, és azóta semmilyen életjelet nem adott magáról. És most, hogy a barátai aggódtak érte, és Leeteuk még képes volt ide is jönni, pedig rettentően utálja a taxikat, és most hogy a kocsija szervizben van, szinte biztos, hogy azzal jött, ő ilyen durván beszélt vele, és jóformán elküldte a francba. Rettentő lelkiismeret furdalása támadt, és úgy döntött, bocsánatot kell kérnie a másiktól. Nagy nehezen feltápászkodott, és bement a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát. Fél óra múlva, már egészen elviselhető állapotban volt. Legalábbis úgy ítélte meg. Miután lezuhanyozott, felvett egy fekete farmert, egy egyszerű fehér pólóval, rá pedig egy pulcsit. A hajával nem tudott mit kezdeni, ezért csak hátul összefogta, de így is elszabadult pár tincs. Felkapta a kocsi kulcsait, és a táskáját, majd bezárva az ajtót, elindult a cég épülete felé.