Chapter 28

~Don't be afraid, I will protect you!~

- Yah, hyung, add vissza! – szaladt Taemin az előtte rohanó, röhögő Heechul után, aki a kezében egy kis flakon banános tejet szorongatott.

- Nem adom! Többet törődsz ezzel a vacakkal, mint velem – mondta durcásan az idősebb, de nem állt meg a rohanásban.

- Hogy mondhatsz ilyet arról az isteni italról? – kérdezte Taemin felháborodva, majd lelassított, amíg végül teljesen meg nem állt. Igaz, hogy már megengedték, hogy járkáljon, de azért a futkározás a kórteremben, nem tett jót a sebeinek, sem a bordáinak. Ráadásul a szervezete teljesen le volt gyengülve, és még nem erősödött fel annyira, hogy sokáig talpon maradjon. Heechul ahogy észrevette, hogy Taemin elfáradt, nem törődve vele, hogy elveszti a „csatát” a kisebbhez sietett.

- Taemin-ah, minden rendben? – kérdezte aggodalmasan, és letérdelt a most már az ágyon ülő Taemin elé.

- Persze, csak elfáradtam – mosolygott amaz rá halványan, majd egy óvatlan pillanatban elcsente Heechul kezéből az imádott banános tejet, és gyorsan ivott belőle egy kortyot.

- Ezt nem hiszem el! Tudtad mi a gyengepontom és kihasználtad? – kérdezte álfelháborodottan az idősebb, mire Taemin arcán megjelent egy igen csak bűnbánó arckifejezés. Két keze között szorongatva a flakont, szőke tincsei alól nézett fel, nagy kiskutyaszemekkel Heechulra.

- Ne haragudj, hyung – biggyesztette le a száját a kisebb, és még a szempilláit is megrebegtette.

- Ó istenem, csak a cukiságot ne! Nem bírom!~ - nyávogott Heechul, és a kezét a szívére téve, végignyúlt a padlón. Taemin erre kuncogni kezdett, majd jóízűen nevetni, amikor az idősebb drámai sóhajjal a másik oldalára fordult.

- Hyung, túlzol – pirult el a kisebb. Sosem tudta, hogy reagáljon a bókokra, így mindig pirulás lett belőle.

- Nem, Taeminnie, nem látod magad ilyenkor, komolyan – ült fel hirtelen Heechul, majd ugyanazzal a lendülettel huppant le Taemin mellé az ágyra, és fonta körbe a karjait a másik vékony derekán. Amaz csak megadóan simult bele a meleg ölelésbe, és újabb nagy kortyot nyelve a banános tejből, elégedett sóhaj hagyta el a száját. Nagyon jól érezte magát ebben a percben. Csak Heechul közelében érezte biztonságba magát.

§*§*§*§

A rendőröket kiiktatni könnyebb volt, mint hitte. Nem gondolta volna, hogy manapság a jó magaviselet és a hallgatás ahhoz vezet, hogy  zsaruk ennyire együgyűek és ostobák legyenek. Két rendőrt küldeni valakihez, aki úgy rabolt el egy ismert énekest, hogy a rendőrség még csak nem is sejtette? Ha nem jön a képbe Heechul, meg sem találták volna Taemint. A Super Junioros nevének felelevenítésére ökölbe szorult a keze. Az a ribanc fizetni fog – fogadta meg magában, majd újabb utcába kanyarodott be. Sietnie kellett. Nem kell sok idő, mire valaki rátalál a zsarukra, akiket egy kihalt mélygarázsba vonszolt be. És ha megtalálják őket, rájönnek, hogy megszökött, és valószínűleg őröket küldenek majd Taeminhez. Akkor viszont már esélye sem lesz. Tényleg sietnie kellett. Fogalma sem volt, hogy hozhatná úgy ki onnan, hogy senkinek se tűnjön fel, és Taemin se keltsen feltűnést. Na meg persze ott volt Heechul. Matt biztos volt benne, hogy ő is ott lesz. Akárhogyan is gondolkodott, nem talált megfelelő megoldást. Végül arra jutott, hogy ha most nem is viszi el Taemint, de látnia kell. Az erőt ad majd egy újabb terv elkészítéséhez, és amikor majd pár hónap múlva minden lecsendesedik, és az ő keresését is beszüntetik, majd akkor viszi véghez. Még két utcányi séta, és bujkálás után – kicsit feltűnő jelenség valaki egy rabruhában – elért a kórházhoz. Lenézett a ruháira, és idegesen szorította össze az állkapcsát. Így csak nem mehetett be egy kórházba. Már a bejáratnál elkapnák. Erre, mintha minden neki kedvezne, a sikátor előtt, ahol rejtőzött, egy nagyjából vele egy idős srác sétált el, fülhallgatókkal a fülében. Tökéletes – gondolta, majd egy gonosz vigyorral és egy gyors mozdulattal, behúzta a szerencsétlen fiút a sikátorba. Mielőtt amaz kiálthatott volna, egy ütéssel a tarkójára, Matt elkábította, majd levette a kabátját, és a pólóját. Gondolkozott rajta, hogy a nadrágot is levegye e, de úgy döntött azt inkább hagyja. Az amúgy sem volt feltűnő, és szerencsétlen így is hülyén fogja érezni magát, ha magához tér. Újonnan szerzett ruháiban lépett ki az utcára. Nagyon remélte, hogy senki nem ismeri fel. De miért is ismernék? A tv-ben nem említették a nevét, és az arcát sem mutatták. Az SM mindent eltusolt. A rajongók most is úgy hiszik, hogy a SHINee kis maknaeja influenzás és ezért kell nélkülözni őt a bandából. Könnyedén jutott be a kórházba, senki sem nézett rá furcsán, vagy gyanakodva. Minden jól haladt. Már csak azt kéne megtudnia, Taemin hányas szobában van. Ez volt a nehezbbik része. Ha érdeklődni kezdene, máris gyanús lenne, de ha nem akkor viszont fel kéne kutatnia az egész kórházat. Alig ért el a recepcióig, amikor egy ismerős alakot látott meg kiszállni a liftből. Bár az illető nem tudta ki is ő valójában, Matt mégis inkább elfordult, és a falon lévő plakátot kezdte el tanulmányozni.

 - Esküszöm Jjong, rosszabb vagy, mint egy 3 éves. Mondtam, hogy ne próbáld meg magad megcsinálni azt a ráment, mert csak felgyújtod a konyhát – a sopánkodó idol pedig nem volt más, mint a SHINee örökös dívája Key. Matt jót mosolygott a másik szavain. Igazából mindig is bírta Keyt. Persze Taemin volt az imádottja, de Taemin mellett érdekesnek találta Key jellemét is. A gondoskodó anyuka, vagy drámai díva. Tetszett neki a másik határozott fellépése és anyáskodó viselkedése. Na meg persze ne feledkezzünk meg azokról a macskaszerű szemekről sem. Azok teljesen el tudták bűvölni. Lopva sandított oldalra. Key a lift előtt állt.

 - Aigoo~ fent hagytam Taeminnél a tárcámat – nyafogott – Ez is a te meg a rámened hibája – torkollta le a vonalmási végén lévőt, majd visszafordulva a lifthez megnyomta a hívó gombot. –

Nem, Heechul hyung most nincs itt. Azt mondta, meglátogatja a többieket – erre a mondatra Matt is felkapta a fejét, majd lassan elmosolyodott. - Majd visszahívlak, és ne gyújts fel semmit, amíg haza nem érek! – ezzel letette a telefont és egy hatalmas sóhajjal várta a liftet. Matt gondolkodott egy ideig, majd úgy döntött beszáll ő is a liftbe. Egy:Key amúgy sem ismeri. Kettő: nagyon szeretett volna egy kis ideig egy légtérbe lenni a fiatalabbal. Három: semmi gyanakvásra okot adó dolog nem volt rajta. Ezekkel a gondolatokkal állt Key mellé, aki még mindig a telefonját nyomkodta. Amint észrevette, valaki mellé állt, óvatosan, a szeme sarkából lesett fel Mattra, aki jó egy fejjel lehetett magasabb nála. Amikor a tekintetük összeakadt, Matt csak kedvesen elmosolyodott, amit Key halványan ugyan de viszonzott, majd újra a telefonját kezdte el nyomkodni. Amikor a lift megérkezett, mind a ketten beszálltak. Itt az én esélyem – gondolta Matt, majd Key felé fordult.

- Hányadikra? – kérdezte úriember módjára.

- Öhm, a másodikra – motyogta a fiatalabb, mire Matt megnyomta a kettes gombot.

- Ön hányadikra megy? – kérdezte Key, amikor látta, hogy az idősebb nem nyomott meg több gombot.

- Én is oda tartok – mosolyodott ismét el Matt. Így közelebbről megnézve, Key egészen szép volt, sőt. Magas arccsontja, kiemelte macskaszerű szemeit, amik enyhén tussal voltak kihúzva. Az öltözködése stílusos, mégis egyedi. Mattnek nagyon is tetszett. Key kicsit rosszul érezte magát a másik bámulásától. Amúgy is, ahogy meglátta ezt a férfit, valahogy rossz érzés fogta el. Nem tudta volna megmagyarázni, de kirázta tőle a hideg. És ahogy a magasabb most méregette, szinte bámulta, nagyon zavarta. Alig várta, hogy megérkezzenek a másodikra, és kiszállhasson a liftből. Amikor felérkeztek az emeletre, villámsebességgel hagyta el a liftet, egy gyors „viszlátot” hagyva csak maga után. Matt csak gúnyos vigyorral nézett utána, majd ő is kilépett a liftből. Úgy látszik Keynek jók az érzékelői – gondolta magában, majd tisztes távolságból követte a másikat, majd megállt a sarkon és megnézte, melyik kórterembe megy vissza Key. 224. Kiváló.

 - Már vártam, mikor jössz vissza, Key-umma – hallotta meg Taemin csilingelő kacagását, amitől a szíve megindult. De hiányzott neki ez a hang. Ő még nem nagyon hallotta nevetni Taemint. Legalábbis amikor vele volt nem nevetett.

 - Ez is annak a hülye dinónak a hibája – pufogott Key. Matt közelebb ment egy kicsit, hogy jobban halljon, ugyanis Key nem zárta be az ajtót.

 - Ne bántsd, ő csak jót akart. Főzni akart neked, hát nem édeees~? – Taemin hangja incselkedő volt, amitől Mattnek mosoly kúszott az arcára, és ismét elöntötte a vágy a kisebb iránt. Megint vele akart lenni. Azt akarta, hogy az övé legyen. El akarta vinni innen, most azonnal. De tudta, hogy ez lehetetlen.

 - Tudom, tudom, csak néha annyira fel bír húzni… na, de én rohanok, mielőtt felgyújtsa az egész dormot – nevetett fel Key.

 - Rendben hyung, amúgy is aludni akartam. A nővér szerint túl sokat járkálok, és többet kellene pihennem – válaszolt Taemin.

 - Akkor irány az ágy Minnie, és mire felébredsz, lehet már Heechul hyung is visszajön – kuncogott Key, majd már csak egy cuppanó hang hallatszott.

 - Remélem – hallotta még Taemin álmos hangját, majd gyorsan visszahúzódott a sarok mögé. Végignézte, ahogy Key mosollyal az arcán, elhagyja a kórtermet, majd a liftbe szállva a kórházat is. Várt fél órát, mivel a nővérek állandóan ki-be jártak Taeminhez. Hol az egyik, hol a másik hagyott ott valamit, vagy ellenőrizte le a kisebbet. De fél óra elteltével, mindenki lecsendesedett, és már nem járkáltak. Ekkor Matt óvatosan Taemin kórterméhez osont, és belesett a kis ablakon. A másik békésen aludt az ágyon, kis mosollyal a szája szélén. A tv be volt kapcsolva, és halkan szólt belőle a Super Junior egyik régebbi száma. Matt rájött, hogy valószínűleg emiatt mosolyog Taemin. Erre ideges lett. Halkan kinyitotta az ajtót, és beosont a terembe, majd be is zárta maga után. A kis ablak előtt lehúzta a sötétítőt, így senki sem láthatott be. A kórterem valahogy olyan Taemines volt. Az éjjeliszekrényen banános tejes dobozok, mellette Taemin – valószínűleg új, mivel a régi még mindig valahol a lakásában volt- telefonja feküdt. A kanapén egy sporttáska, valószínűleg Taemin – vagy Heechul – ruháival. Matt akárhányszor a Super Juniorosra gondolt, felment az agyvize, így inkább megrázta a fejét, és az ágyhoz sétált. Taemin teljesen belegabalyodott a takaróba, és egy plüss kutyát szorongatott magához. Az arca békés volt, sima, és a kis mosoly még mindig a szája szélén volt. Látszólag a saját ruháiban volt. Egy Micky egeres pólóba és egy királykék pizsamaalsóban aludt. Matt a látványra melegen elmosolyodott. Milyen gyönyörű – gondolta, majd óvatosan végigsimított a kisebb arcélén. Taemin, - mint aki megérezte, valami nincs rendben – megrándult, és elhúzódott Matt keze alól. Az idősebbet erre elfutotta a düh, és már ragadta volna meg Taemin állát, hogy erővel kényszerítse vissza az érintésébe, amikor észrevette a kisebb nyakán húzódó vágást, és lilás foltokat. A bűntudat háromszoros erővel mart a lelkébe.

 - Sajnálom, Taemin – simogatta meg a zúzódást, ami már jórészt nem is látszott. – Én tényleg nem akartalak bántani, esküszöm – suttogta az alvó alaknak, aki álmában összeráncolta a szemöldökét, mintha gondolkodna. Matt erre kuncogni kezdett.

- Édes vagy – mosolygott – Ha tehetném, már most magammal vinnélek, de ez lehetetlen – folytatta Taemin arcának, majd ajkainak simogatását. – De később újra együtt leszünk, ígérem – hajolt közelebb a fiatalabb füléhez és úgy suttogott bele – Te csakis az enyém vagy – ezzel száját a kisebbére nyomta. Taemin szemei sokkosan nyíltak tágra. Próbálta eltolni magától az idősebbet, eredménytelenül. Hát mégsem csak álom volt – gondolta rémülten, és már készen volt sikítani, de Matt a szájára fonódó keze, megállította benne.

 - Csss… semmi baj, édes, ne félj! Nem bántalak – simogatta szeretetteljesen Taemin arcát. A kisebbnek könnyek gyűltek a szemébe, amik lassan végigfolytak most halálsápadt arcán. – Még egyszer nem követem el ugyan azt a hibát. Hiszen nézd, hová juttattalak – puszilta le a kicsorduló könnyeket.

 - Mnmgtm.. – próbált Taemin segítségért kiáltani, de hiába. Erősen összeszorította a szemeit, hátha így eltűnik ez az egész rémálom.

 - Nyugi, ne zaklasd fel magad, nem akarom, hogy visszaess – nyugtatta az idősebb, amikor a kisebb légzése szabálytalanná vált. Matt hangja halk volt, és gyengéd, Taemin mégis menekülni akart. De mégsem bírt megmozdulni. A teste lefagyott. Miért nincs itt Heechul? Tudta, hogyha nem nyugszik le, megint gépekre kötik, és ezt nem akarta. Meg kellett nyugodnia. Egy kórházban volt. Matt nem vihette ki innen csak úgy. Ráadásul Heechul bármelyik percben visszajöhet, vagy bejöhet egy nővér. Taemin ezzel próbálta lenyugtatni magát.

 - Ez az, jó fiú – mosolyodott el Matt, amikor észrevette a Taemin légzésén végbemenő változást. – Látod, nem kell tőlem félned, nem bántalak többé Taemin – puszilta meg a kisebb homlokát. Taemin még mindig nem nyitotta ki a szemét, csak várta, hogy végre vége legyen. Matt keze lassan végigsimított Taemin arcán, majd megállapodott a nyakán. Ennél a résznél Taemin szemei kipattantak, és menekülni próbált. Eszébe jutott, amikor Matt majdnem megfojtotta. Tekergőzött, és a kezét rángatta.

 - Nnnn… nnnn… - próbált kiabálni, de persze hasztalan.

 - Taemin-ah, nyugodj meg! – fogta le a kapálózó karokat Matt, de Taemin csak küzdött. Bár a teste elég gyorsan fáradt, ő mégis küzdött. – Nem bántalak, ígérem, csak nyugodj meg! – Taemin már megállíthatatlanul sírt. Félt, hogy Matt megint meg akarja majd fojtani.

 - Sajnálom, amit tettem – ezekre a szavakra Taemin megállt a kapálózásba, és nagy könnyes szemekkel nézett fel Mattre.  – Nem akartalak bántani, megölni meg mégúgy se, de már nem láttam más megoldást, csak a halált.  – Taemin még a sírást is abbahagyta annyira meglepődött. – De most nem fogom elkövetni újra ezt a hibát. Most nem tehetek semmit, túl feltűnő lenne, de látjuk még egymást, kicsi Minnie – simogatta meg a reszkető fiú arcát – Te hozzám tartozol, és-

 - Jól van, értettem Leeteuk hyung, legközelebb nem leszek ilyen – hallották meg mind a ketten Heechul rekedtes hangját, ahogy Leeteukkal veszekszik telefonon. Taemin megkönnyebbülten sóhajtott fel, amíg Matt csak káromkodott a bajsza alatt.

- A francba, mennem kell! – gyors puszit nyomott Taemin homlokára, majd elengedve őt, az ajtóhoz rohant.

 - Hyung! Heechul hyung, vigyázz! Segítség! – Taemin ahogy Matt keze már nem gátolta meg semmiben, ordibálni kezdett. Heechul éppen be akart rontani a kórterembe, amikor annak az ajtaja kivágódott, és szépen orrba verte, így a földön kötött ki. Valaki fölé térdelt, és a pólója nyakánál fogva felhúzta.

 - Még nincs vége ribanc – sziszegte egy ismerős hang, majd olyan erővel vágták a földhöz, hogy csillagokat kezdett el látni.

 - Hyung! Jól vagy, hyung? – hallotta Taemin reszkető hangját, ahogy a kisebb mellé térdelt. A fiatalabb arcát könnyek áztatták, és annyira remegett, hogy félő volt, akármelyik percben elájulhat. Heechul egyből a karjaiba húzta, kérdés nélkül.

 - Visszajött Hyung. Ő volt az – zokogta az idősebb mellkasába Taemin.

 - Csss… tudom, de nem lesz semmi baj, megvédelek. Eddig is megvédtelek, és ezután is meg foglak – suttogta a másik fülébe a nyugtató szavakat, és erősebbre fonta a karjait Taemin körül, majd ringatózni kezdtek. Még hallották a biztonsági őrök és a nővérek kiabálásait, ahogy Matt kimenekülve a kórházból, beleveszett a szöuli éjszakába…

Woa! :) Ahhoz képes most ez elég gyorsan megíródott és hosszabb is lett mint az előző. Személy szerint Matt jellemét utálom, de be kell valljam ez a Shirota Yuu nem rossz pasi...xĐ Jó itt a rossz fiút játssza ezért is nem a kedvencem :) Nagyon örültem az előző fejihez érkezett komiknak, köszönööm *___* remélem ehhez a fejihez is lesznek vélemények :)

puszi Yume

jaj igen, ez a videó valami fantasztikusan jó, imádom nagy kedvenc *___* ilyen jó szerkesztést már régen láttam *____* Himitsu figyelmébe ajánlom, mivel JongTae xD

Chapter 27

Ó istenem, el sem hiszem, hogy végül ezt is megírtam. Sokat szenvedtem vele, mert rengeteget kell tanulnom, de végül csak összejött :) Remélem maradtak még emberek, akik olvassák és legalább egy-két kommentet kapok majd... Az nagyon jól esne, és lehet ösztönözne a folytatásra is :/ Na de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és ne felejtsétek el: Komiii!!! :))

puszi: Yume

~You'll be mine again~

Valami csiklandozta az arcát. Fújt egyet még félálomban, hogy eltűnjön a zavaró érzés, de aztán kis idő múlva ismét visszatért. Kuncogva fújt egyet újra, majd lassan kinyitotta a szemét. A dolog, ami az orrát csiklandozta, nem volt más mint Heechul haja, aminek a felét már alig tartotta a hajgumi össze. Taemin meleg mosollyal az arcán simított végig a puha sötét tincseken, majd a másik békés arcán. Heechul látszólag kényelmesen érezte magát, és az arcán semmilyen jele nem volt annak, hogy zavarná, hogy éppen egy kórházi ágy szélén elnyúlva, a meglőtt karján alszik. A kisebb csodálkozott is, hogy Heechulnak látszólag már nem is fáj a sebhelye. Óvatosan, nehogy felkeltse az idősebbet, feljebb tornázta magát, egészen ülő helyzetbe, és épp kezével folytatta Heechul hajának a simogatását. Elmélázva figyelte a másik vonásait, meg-megrebbenő szempilláit, vagy éppenséggel valami érthetetlen dolgot motyogó, telt ajkait. Most, hogy így az idősebbet figyelte, eszébe jutottak dolgok. Olyan dolgok, amiknek a felelevenítésével még várni akart legalább addig, amíg kikerül a kórházból. Visszagondolt a Mattel töltött borzalmas időszakra, és próbált gyorsan átugrani a fájdalmas, vagy számára undorító részeken, egésze addig, amíg el nem ért Heechulig. Addig a részig, amikor a másik érte jött. Még most is érezte a félelmet, a rettegést, amit akkor érzett, amikor Matt alatt feküdt tehetetlenül, egyik kezével az ágytámlához bilincselve, és már csak csendben zokogva tűrte a bántalmazást, és erőszakot, amikor is megjött az ő megmentője. Látta maga előtt Heechul elvetemült arckifejezését, ahogy Mattet üti, amíg amaz el nem ájul. Látta az idősebb védelmező tekintetét, érezte a melegséget, amikor amaz a karjába húzva, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. És végül látta, hogy Heechul Mattet a földre lökve, megmenti őt a halálos lövéstől. Heechul volt az ő megmentője. Az ember, aki mindenkinél jobban vigyázott rá, szerette, és képes volt utána menni, még úgy is, hogy tudta Mattnél fegyver van. Igen, Taemin ezt is tudta. Kibum elmondta neki. Elmondott neki mindent. Mindent, ami az elrablása után történt. És azt is, hogy Heechul mekkora pánikban volt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor egy ápolónő belépett a terembe, így kicsit megugrott, amikor amaz megszólalt mellette.

- Minden rendben? – a nő hangja halk volt, és megnyugtató, Taemin szívmonitora mégis megugrott, hiszen nem számított senkire, és hogy így hirtelen valaki megszólalt mellette, nem tett jót az idegeinek. – Elnézést, nem akartalak megijeszteni – mosolyogott rá kedvesen a már harmincas éveiben járható hölgy. – Azért jöttem, hogy lefertőtlenítsem a sebeidet – emelt fel egy kis üveget és vattapamacsokat, majd Heechulra nézett, és meleg mosoly terült szét az arcán.

- Nagyon kifáradhatott szegény. Tudod a nővér, aki kezelte, elmesélte, hogy állandóan meglógott, és nem akart elmenni a közeledből, pedig az ő sérülése is elég komoly volt. De nem úgy tűnt mint akit érdekel. Mindig rólad kérdezett, és egyből ideges lett, ha nem mondtak neki semmit. Ilyenkor maga indult el hozzád, nem kicsit készítve ki ezzel az őt kezelő dolgozókat – kuncogott halkan a nővér, mire Taeminnek is kis mosoly jelent meg a szája szélén, és folytatta Heechul hajának fésülgetését. A mozdulat nem kerülte el a nővér figyelmét sem, és mindent tudó mosollyal figyelte a két fiatalt.

- Szerinted, nem lenne jobb neki a kanapén aludni? – kérdezte végül a nő – Neki is kényelmesebb, és én is le tudom kezelni a sebeidet, és a gipszet is le kéne már venni a kezedről, hogy felrakhassam a gyógykötést.

- R-rendben – válaszolt Taemin kissé rekedt hangon, majd mosolyogva figyelte, ahogy a nővér éppen annyira próbálja felébreszteni Heechult, hogy az átbotorkáljon a kanapéig.

- M-mi? K-ki? Hol… Taemin… én…  - Heechul össze visszabeszélt, félig lehunyt szemekkel, de még így is állandóan Taemin nevét motyogta.

- Taemin…jól van?...Taemin…Lee Taemin… - a nővér eltámogatta a kanapéig, ahol Heechul azonnal végignyúlt, de a motyogást nem hagyta abba egészen addig, amíg a nővérke meg nem nyugtatta.

- Nincs semmi baja Taeminnek, aludjon egy kicsit. Ő is pihen most, tegye maga is azt – mondta megnyugtató hangon, mire Heechul gyengén bólogatott, majd már csak a szuszogását lehetett hallani, ahogy a kanapén kiterülve aludt. A nővér aztán visszatért Taeminhez és óvatosan lekezelte a sebeit, majd kikapcsolta a szívmonitort és levette Taeminről az érzékelőket is. A lélegeztető maszkot ott hagyta mellette, ha netalántán kellene neki, vagy ha rosszul lenne. Aztán néhány percre kiment, hogy aztán egy kis tálcával térjen vissza, rajta pár felszereléssel. Fél órával később, Taemin már egy gyógykötéssel a kezén ült a kórházi ágyban, és halkan nézte a tv-t, amit a nővérke kapcsolt be neki. Heechul még mindig nyugodtan szunyókált a kanapén, és ezalatt a fél óra alatt, már a lehető összes pozícióban aludt. Most éppen a hasán feküdt, a fél keze lelógott, és a fél arca a kanapéba volt nyomva. Látszólag jól elvolt. Taemin többet figyelte Heechul alvási pózait, mint a tv-t, és néha jókat kuncogott a másikon. Később bejöttek a szülei, hogy megnézzék, hogy van, és ők is jót derültek a kanapén fetrengő Heehulon. Az anyukája hozott neki házi készítésű kimchit, és a kedvenc süteményét, na meg persze banános tejet, ami a kedvence. Most éppen azt szürcsölgetve nézte a tv-ben az egyik régi fellépésüket. Majd az utána következő tipikus koreai szerelmes sorozatot. Annyira belemerült a szerelmesek vitájába, és beleélte magát, hogy észre sem vette az ajtóban álló, most rajta mosolygó Jonghyunt.

- Annyira gyerek vagy még Taemin-ah~~ - szólalt meg végül kötekedő hangon, mire Taemin kicsit megugrott és nagy szemeket meresztve, szívószállal a szájában fordult a belépő Jonghyun felé.

- Hyung!~ - derült fel egyből, ahogy meglátta a csapat második nagy bohócát, Jonghyunt.

- Hogy vagy Taeminnie? – kérdezte az idősebb, miközben Taemin mellé telepedve összeborzolta annak a haját. Az arca alig láthatóan megrándult, ahogy kis csapattársa arcára és nyakára nézve meglátta a zúzódásokat, de megpróbálta ezt nem kimutatni. Látta már Taemin sérüléseit, de eddig még nem tudott egyszer sem úgy ránézni a kisebbre, hogy ne érzett volna sajnálatot iránta, és hogy ne akarta volna minden percben megölelgetni és biztosítani róla, hogy most már nem bánthatja senki sem.

- Yah, hyung! Már így se merem elképzelni, hogy nézhetek ki, ne ronts a helyzeten! – mormogott Taemin látszólag nem észrevéve a sajnálkozó pillantást, majd a még mindig a kanapén alvó Heechul felé fordult, hogy meggyőződjön róla, nem ébresztették-e fel. Jonghyun is követte a kisebb tekintetét, és amikor meglátta a kanapén most hanyatt fekvő, nyitott szájjal enyhén horkoló Heechult, majdnem hangosan felröhögött. Csak Taemin éles pillantása fogta vissza a kifakadástól. Így nehezen ugyan, de visszafogta a kikívánkozó röhögő görcsöt, és csendben leült a fiatalabb mellé az ágyra, majd rá fordítva a tekintetét elemezgetni kezdte a kisebbet, aki éppen Heechult figyelte, kis mosollyal az arcán. Jonghyun örült, hogy mosolyogni látja, még ha az a mosoly fáradt is. Ugyanis látta Taemin tekintetén, hogy fáradt. Lehet nem fizikálisan, de mentálisan biztosan. Látta a kisebb szemében a félelmet és tartózkodást, ha valaki hozzáért, vagy hirtelen és hangosan szólalt meg. És most is, ahogy ránézett, látta, hogy akármennyire is mutatja magát erősnek a többiek és Heechul miatt, bármelyik percben összetörhet, magába zuhanhat. Ennek ellenére most, hogy a tekintetét Heechul és Taemin között járatta, észrevette, hogy Taemin akkor erős, ha az idősebb mellette van. Ilyenkor van valami a szemeiben, a tekintetében, ami arra utal, hogy Heechul képes lenne újra összerakni őt. Meggyógyítani a szeretettel, amit ad a kisebbnek. Valahányszor Heechul feltűnt, Taemin arca federült és élet költözött a szemeibe.

 - Hyung, bámulsz – hallotta meg a maknae morcos hangját, ami kirántotta a gondolataiból, és észrevette, hogy még mindig Taemint bámulja meredten.

 - Oh.. bocsi – mosolyodott el bugyután, majd hirtelen a fejére csapott. – Jaj, el is felejtettem! - mondta, majd a zsebébe nyúlva előhúzott egy mobiltelefont és Taemin felé nyújtotta.

 - Ezt Kibummie küldi, mivel a tiéd… ugye…umm.. nincs meg – Jonghyun zavartan vakargatta a tarkóját, majd átnyújtotta a kis készüléket a fiatalabbnak – És azt mondta, minden áron el akar érni téged, ha nem lehet itt. – Taemin arcán a szavak hallatára meleg mosoly terült szét.

 - Key umma már csak ilyen – nevetett fel halkan, mire Jonghyun arca is felderült. Jó volt Taemint mosolyogni látni. – Köszönöm hyung – vette el a telefont, majd mint egy kíváncsi kisgyerek nyomkodni kezdte. Ahogy gondolta, majdnem az összes fontos telefonszám benne volt, és Key Heechul neve mellé még egy kis szívecskét is rakott. Ezen Taemin ismét jót mosolygott. De amikor meglátta, hogy a nevek mellé milyen képek vannak téve, már eléggé vissza kellet fognia magát, hogy ne nevessen fel hangosan. Jonghyun, mivel kíváncsi volt, minek örül ennyire Taemin, mellé ülve ő is a képernyőre nézett, hogy aztán hangosan felnevetve csapja a kezét a szájára. Ugyanis a képernyőn egy eléggé előnytelen kép volt Onewról, amint éppen egy csirkecombot próbál a szájába tömni, miközben a mellette ülő Minho tányérjáról lopja a következőt. Taemin is jóízűen kacarászott, amíg egy álmos hang félbe nem szakította.

 - Mi ennyire vicces? Én is tudni akarom… - érkezett egy durcás és még kissé kómás hang a kanapé irányából. Mind Taemin mind Jonghyun odakapták a fejüket. Heechul éppen próbált kisebb-nagyobb sikerrel feltápászkodni a kanapéról, majd amikor sikerült neki, feléjük vette az irányt. Taemin ágyához érve, egy nagy ásítással telepedett le a kisebb mellé, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, na meg mintha Jonghyun ott sem lenne, cuppanós puszit nyomott Taemin még mindig kissé mosolygós ajkaira. Erre Jonghyun álla a padlón koppant, Taemin pedig élete eddigi legszebb pirulását produkálta.

 - Jó reggelt, napsugaram – suttogta Taemin fülébe, aki erre még jobban elpirult  - Vagy inkább délutánt – tette hozzá, amikor az órára nézett.

 - Hogy aludtál, hyung? – kérdezte Taemin még mindig piros arccal. Heechul fülig érő vigyorral ölelte magához a kisebbet, aki szó nélkül bújt a karjai közé, és még csak meg sem rezzent. Nem érzett rá semmilyen kényszer, hogy elhúzódjon.

 - Remekül, bár azt álmodtam, hogy Sungmin megint ellopta a hajvasalómat… ami lehet hogy igaz is – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan, mire Taemin csak kuncogott és jobban belefészkelte magát az idősebb ölelésébe. Az csak melegen mosolygott le rá. Jonghyun oldalról nézte a két fiatalt, egy jól szórakozó kismosollyal az arcán.

§*§*§*§

Egy kis szobában ült, egy alumínium széken, előtte pedig egy kis asztal foglalt helyet. A kezeit a székhez bilincselték, hogy még véletlenül se próbálkozzon szökéssel. Előtte, az asztal másik oldalán, egy a húszas évei végén járható, fiatal nő ült, kosztümben, szemüveggel és az arckifejezése távol állt a nyugodttól.

 - Valamit előbb-utóbb úgy is mondania kell! – látszólag kezdte elveszíteni a hideg vérét, mert a halántékán lüktető kis ér, már eléggé kidudorodott. De a vele szemben ülő férfi, csak gúnyosan elvigyorodott, és természetesen egy szót sem szólt. Már több mint egy hete volt itt, de azóta egy árva szót sem szólt, pedig minden nap kirángatták a neki szánt cellából, és ide hozták, hogy kihallgassák. De eddig egy szót sem tudtak kihúzni belőle. Kívülről vigyorgott, viszont belülről forrt a dühtől. Elvették tőle. Ezek a rohadékok elvették tőle a legjobb dolgot, amit egész élete során lopott. Azt, aki után epekedett. Aki után annyit kémkedett, és akivel annyit törődött. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ennyi szenvedés és tervezés után, az a rohadék Heechul csak jön, és felfordítja a tervét, elveszi tőle Taemint, és még rácsok mögé is juttatja. A gondolatra ökölbe szorult a keze. A nő, látván, hogy ma sem fog sikerrel járni a kihallgatást illetően, elhagyta a szobát. Matt csak üres szemekkel, vigyorral a képén nézett utána. Idióták – gondolta – Ezek azt hiszik engem ennyire könnyű elkapni. Magában már jót röhögött az összes együgyű zsarun. Ugyanis ők még nem tudták, de neki már meg volt a terve, hogyan jusson ki innen. Holnap lesz a második tárgyalása, ahol már Taemin vallomását is számításba veszik. Bár Taemin nem lehet ott – Matt nagy bánatára -, de a vallomást elvileg már így is felvették felvételre. Ahogy Matt hallotta, Taemin még mindig kórházban van, és ettől rosszul érezte magát. Ő nem ezt akarta. Nem akart ártani Taeminnek, hiszen mindenkinél jobban szereti őt. Ő csak azt akarta, hogy az övé legyen. Arról már nem tehetett, hogy Taemin nem volt valami engedelmes, és így meg kellett büntetnie. Szóval visszatérve a briliáns tervre, úgy tervezte, a tárgyalóteremből visszafelé vezető úton viszi véghez. Ugyanis akkor csak két rendőr lesz vele. És ezek a bolondok nem tudják, kivel van dolguk. Azt hiszik ártalmatlan, hogy semmit sem tud, mivel egy szót sem szólt, és mióta itt van, semmi gyanúsat vagy rosszat nem követett el. Senkinek sem adott okot a gyanakvásra, így megelégszenek csak két rendőrrel. Nem tudják, hogy akinek egy zsaru az apja, az sok mindent tud. Még azt is, hogy szereljen le két rendőrt. Simán meg tud lépni, és akkor már tiszta az út Taeminig. Ugyanis nem tervezte, hogy csak úgy feladja a kisebbet. Nem érdekli, kit kell megölnie hozzá, Taemin újra az övé lesz, és most már senki sem veszi el tőle. Bizony, már nem lesz ilyen óvatlan. Ha a kezében van Taemin, eltűnik innen, el Szöulból, el az országból, valahova, ahol csak ő és Taemin lesz. Ahol Taemin csak az övé lesz. És bár tudta, Taemin ellenkezni fog, de biztos volt benne, hogy majd idővel hozzászokik. Nem akarta újra bántani a kis maknaet, és megfogadta, hogy megpróbálja kontrolálni magát. Nincs több bántalmazás. Na persze csak azután, hogy eltűnteti Heechult és a többi zavaró tényezőt a képből. Undorítóan elégedett vigyorral az arcán hagyta, hogy az őr a cellájába vezesse, és levéve róla a bilincset, bezárja mögötte a cellaajtót. Csak várj, édesem, nemsokára újra együtt leszünk és már senki sem választhat el minket. – gondolta még, mielőtt álomba merült a kemény és piszkos ágyon.

P.S.: Ne utáljatok nagyon....xĐ

Chapter 26

~Rest~

Akárhogy is próbált, nem tudott pihenni. Ahogy lehunyta a szemét, rémképek gyötörték, vagy állandóan felriadt, amikor Taemin szívmonitora akár egy kicsit is hangosabban vagy gyorsabban kezdett pityegni. Egyszerűen nem ment neki a pihenés, így inkább csak ült és Taemin kezét simogatta. Nem tudta mennyi idő telhetett el, de kint már sötétedett, amikor is megszólalt a telefonja. Gyorsan kapott a zsebéhez és halászta ki, nehogy megzavarja Taemint. Bár tudta, hogy az most úgy sem hallja.

- Igen? – szólt bele, meg sem nézve ki a hívó fél. A hangja halk volt, és erőtlen, hiszen hiába volt fáradt, nem tudott elaludni.

- Heechul mi a baj? – hallotta meg a vonal túlsó végéről Kangin hangját. Na rá igazán nem számított. Kicsit meg is volt lepve, hogy nem Leeteuk hívta, hanem Kangin.

- Kangin? – kérdezte kicsit hitetlenkedve.

- Na jó, azért ennyire nem kell nekem örülni – morgolódott a másik a túlsó oldalon.

- Épp ellenkezőleg, örülök, hogy felhívtál. Csak tudod, már éppen azt hittem Leeteuk hyung fog hívni, hogy letoljon, mert ma sem mentem be – magyarázott halkan, hogy ne zavarja a mellette fekvőt.

- Nem, megkért, hogy én toljalak le, de úgy érzem, van oka annak, hogy nem vagy itt, hyung – Kangin mindig bolondos, és vidám hangja most kivételesen komoly volt, és érdeklődő.

- Igen… figyelj Kangin-ah… megmondanád a többieknek, hogy sajnálom, de ma sem tudok bemeni… sőt valószínűleg holnap sem… - a hangja a mondat végére elhalkult,és megbánóan hajtotta le a fejét, bár ezt a vonal túlsó végén lévő csapattársa nem láthatta.

- Hyung, mi történt? Jól vagy, ugye? – kérdezte a fiatalabb aggódva.

- Persze, én jól vagyok… Taemin…ő nincs jól… - miközben nehezen ejtette ki a szavakat, tekintetét visszavezette az ágyon fekvő, mozdulatlan alakhoz, és szabad kezével, óvatosan megfogta annak kis kezét.

- Uram isten, Heechul mond hogy nem… - Kangin hangja enyhe pánikot tükrözött.

- Nem, semmi olyasmi! Nem esett vissza kómába, legalábbis azt mondják az orvosok… de mégis…olyan sápadt, és egész nap mozdulatlanul fekszik…én...én.. – Heechul hangja elakadt, ahogy a könnyei lassan megindultak. – Kangin-ah, én annyira félek… - suttogta a telefonba. – Annyira törékeny… félek, hogy sosem kel fel, hiába mondják az orvosok az ellenkezőjét. Minden pillanatban attól félek, összeroppan, és ezt nem csak testileg értettem. Én…én még sosem láttam olyannak… annyira riadt volt, és… és… - reszketve szívta be a levegőt.

- Mi történt hyung? – Kangin hangja egészen halk volt, mint aki felfogta Heechul szavainak súlyát.

- Ma bejött egy nyomozó, és kihallgatta Taemint. Nekünk ki kellett mennünk. El sem tudod képzelni, mit éreztem. Nem lehettem ott mellette, kizártak. Elzártak tőle. Esküszöm, ha valami komolyabb baja lesz, én megkeresem azt a rendőrt és megfojtom – a Heechul hangjában lévő komolyságtól, még Kangin is meghökkent. Az idősebb tényleg úgy hangzott, mint aki képes lenne komolyan megfojtani azt a nyomozót.

- Miért nem lehetett akkor jönni, amikor már jobban van? Vagy legalább ott lehettem volna mellette – a kezébe rejtette az arcát, miközben a könnyek csendesen folytak végig az arcán.

- Hyung, nem lesz semmi baj, hidd el! – próbálta Kangin nyugtatni az idősebbet. Sosem hallotta még ilyen összetörtnek a másikat és ez őt is megrémítette. A Super Junior örökös hercegnője, aki hisztizik, ha Sungmin lenyúlja a hajvasalóját, és képes órákat a fürdőszobában tölteni, most teljesen összetört, és zokogva beszél hozzá a telefonba.

- Én próbálom, Kangin-ah. Próbálom... – sóhajtott fel, és letörölte a könnyeket az arcáról.

- Azt hiszem jobb, ha most leteszem… jó éjszakát Kangin-ah, és mond meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket. – mondta, és megpróbált vidámabbnak hangzani.

- Rendben, átadom. Kitartás hyung! – köszönt el Kangin is. Heechul már nem tette vissza a telefont a zsebébe, csak simán lerakta a Taemin feje melletti kis komódra. Már éppen azon volt, hogy megint megpróbál pihenni egy kicsit, amikor Taemin szívmonitora erősen pityegni kezdett, és akisebb szemei lassan kinyíltak.

- Taemin-ah – hajolt közelebb a kis alakhoz

- Heechul… - lehelte Taemin, majd  lassan körülnézett. – Mi...történt..? – Heechul azt hitte, menten elsírja magát, amikor hallotta Taemin hangja ismét mennyire erőtlen. Aztán a kisebb megpróbálta felemelni a kezét, hogy levegye a szájáról a lélegeztető maszkot, de azok nem mozdultak, a szíjak miatt.

- Mi…? – a kisebb szemei megteltek félelemmel, és már erősebben próbálta meg kiszabadítani a kezeit.

- Csss… semmi baj, nyugodj meg… - hajolt oda hozzá Heechul, óvatosan megfogva a küzdő kezeket. A nyomozó érintésével ellentétben, Taemin most úgy tűnt megnyugodott kissé, de a szeme megteltek könnyekkel.

- Miért? – kérdezte sírós hangon, miközben a megkötözött kezeit nézte.

- Taemin-ah, nézz rám! – szólította meg a kisebbet, de az csak a szíjakat figyelte, elborzadt tekintettel, miközben a szemeiből egyre több könny csordult.

- Taemin-ah! – fogta két keze közé a kisebb arcát, mire az ráemelte könnyes szemeit.

- Heechul hyung, vedd le… - suttogta Taemin amivel kis párafoltok keletkeztek a lélegeztető maszkon.

- Taeminnie, nincs semmi baj! Nyugodj meg! – mondta Heechul, mert a fiatalabb légzése szabálytalan lett. – Én itt vagyok veled, senki sem fog bántani, megígérem! – a szavak amik elhagyták az idősebb száját, úgy látszott hatással voltak Taeminre, mert amaz lassan megnyugodott, és a légzése is visszaállt normálisba.

- Ez az, nyugalom – mondta lágyan Heechul, és halványan elmosolyodott, majd óvatosan levette a másik szájáról a lélegeztető maszkot.

- Szükséged van még erre? – kérdezte azért a biztonság kedvéért. Taemin csak megrázta a fejét. Miután letette a maszkot a kisebb mellé, óvatosan közelebb hajolt hozzá, és lágy puszit lehelt az ajkaira. Taemin szívverése megugrott, amit a monitor jelzett is. Heechul halkan kuncogva nyomott újabb puszit a puha ajkakra, mire Taemin arcán enyhe pír jelent meg.

- Látod? Minden rendben. – mosolygott le a kisebbre, akinek az arcán halvány mosoly jelent meg.

- Taemin-ah… - váltott Heechul hangja komolyabbra – Miért bántottad magadat? – kérdezte az idősebb és az arcán fájdalmas kifejezés ült. Taemin lesütötte a szemét.

- Én.. nem…nem akartam, nem is vettem észre… csak… én… csak…

- Csss …semmi baj, semmi baj – simogatta meg a másik sápadt arcát. – Tudtam, hogy önként sosem bántanád magadat – cirógatta tovább Taemin még mindig kicsit sebes arcát.

- Én nem akartam ezt csinálni, esküszöm – nézett fel Heechul szemeibe, és pár könnycsepp végigcsordult az arcán.

- Tudom, Minnie, tudom – simította le a könnyeket az ujjával az idősebb.

- Tudod mit? Megyek és szólok, annak a… az orvosodnak, jó? – kérdezte Heechul, és vissza kellett fognia magát, hogy nehogy valami csúnyát mondjon. Ugyanis Taemin orvosa nem igazán lopta be magát a szívébe. Amikor úgy két órája bejött leellenőrizni, hogy van Taemin, már ott tartott, ha nem fogja be az az ember, ő megüti, és nem érdekli a tette következménye. De az orvos végül kiment, és ő pedig morgolódva ült vissza a helyére.

- Jó – válaszolt a kisebb halkan. – De siess vissza, hyung – kérte Taemin. Nem szerette, ha Heechul távol van tőle. Úgy nem érezte biztonságban magát.

- Két perc – ezzel Heechul szó szerint kiviharzott a kórteremből. Taemin csak mosolyogva nézett utána. És valóban. Még két perc sem telt el, de az idősebb már a kórterem bejáratánál állt lihegve, és egy szintén lihegő és igen ideges orvos karját szorongatta. Valószínűleg idáig rángatta szerencsétlent. A látványtól Taeminnek nevethetnékje támadt, de visszatartotta. Nem lett volna szép kinevetnie a saját kezelőorvosát.

- Látja? Felébredt. Jól van. Nem bánt senkit. Sőt önmagát sem, úgyhogy szedje le azt az izét róla, vagy most már én szedem le! – Heechul hangján hallatszott hogy közel jár egy jókora kiboruláshoz, így az orvos, bár szem forgatva, de Taeminhez lépett.

- Tudja, a barátja igazán erőszakos, ha önről van szó. Még megittam volna azt a kávét! – az utolsó mondatot már hangosabban mondta, és a szavait nem Taeminhez intézte, hanem a mellette álló Heechulhoz, akinek mintha erre gonosz kis mosoly kúszott volna az arcára.

- Elnézést kérek – bólintott aprót Taemin, de most már tényleg nehezére esett visszatartani a nevetést. Az orvos csak nagyot sóhajtott.

- Semmi gond, hagyjuk. Inkább azt mondja meg, hogy van? – kérdezte komolyabbra fogva a témát.

- Öhm… egészen jól, bár a mellkasom fáj egy kicsit, és fáradt vagyok – válaszolt Taemin.

- Értem. Mindjárt küldök be egy nővért, aki ad majd fájdalomcsillapítót a bordáira, és lefertőtleníti a sebeit. – mondta, majd a köpenye zsebéből előhúzott egy kis fecskendőt. – Ez pedig enyhe altató, amitől nyugodtan tud majd pihenni. – folytatta, majd a fecskendő tartalmát Taemin infúziójába adagolta.

- Mr. Kim pedig, ha gondolja, elmehet és-

- Nem! Nem megyek sehova! Itt maradok! – meg se engedte, hogy az orvos befejezze a mondatot, máris közbevágott.

- Értem, de önnek is pihenésre van-

- Majd alszok a kanapén – vágott ismét közbe Heechul, mire az orvosnak megrándult a szája széle. Látszott rajta, hogy nehezen viseli Heechul beszólásait. Taemint viszont igen is szórakoztatta a kettejük vitája.

- Értem, akkor én ezt most leveszem – mondta, majd kioldotta a szíjakat, amik Taemin csuklóit fogták le – Jaj igen, holnap leveszik a gipszet a kezéről, és csak egy gyógykötést tesznek rá.

- Rendben, köszönöm – eresztett meg egy gyenge mosolyt Taemin, amikor az orvosa távozott. Heechul egyből leült a kisebb mellé, és megfogta a kezét.

- Pihenned kell, Heechul. Nem maradhatsz mindig itt – mondta lágyan a kisebb miközben szabad kezével végigsimított az idősebb puha tincsein, amik most lazán egy hajgumival voltak összefogva.

- Dehogy is nem. Én jól vagyok, Taemin-ah. Ne aggódj miattam. Csak azzal törődj, hogy meggyógyulj. És igyekezz vele, mert nem tudtalak elvinni oda, ahova akartalak. De ez nem azt jelenti, hogy nem is foglak – mondta huncutul mosolyogva.

- Hova? – kérdezte Taemin felcsillanó szemekkel.

- A-a, ez titok. Gyógyulj meg, és megtudod – rázta meg a fejét Heechul, majd elnevette magát, amikor látta Taemin lebiggyesztett ajkait.

- Édeees~ - puszilta meg a grimaszoló ajkakat.

- Hyung! Én nem édes vagyok, hanem férfias! – mondta Taemin durcás hangon és kicsit kihúzta magát, mire Heechul akaratlanul is felnevetett.

- Taemin-ah, ennél édesebb már nem is lehetnél – simogatta meg a most durcázó pofit Heechul. Taemin sem tudta sokáig fenntartani a duzzogó arcot, hamar beleolvadt Heechul érintésébe, és behunyt szemmel élvezte azt. Aztán valószínűleg hatni kezdett az altató, mert Taemin egyre laposabbakat pislogott, míg végül egy hatalmas ásítással behunyta a szemeit, majd békés álomba zuhant. Mielőtt még elaludt volna, elmotyogott egy „Szeretlek, hyung”-ot, és az arcát Heechul tenyerébe fúrta. Az idősebb csak elgyengült mosollyal nézte a szunyókáló kisebbet.

- Én is szeretlek, Taeminnie – simogatta meg a másik arcát, mire az csak közelebb fészkelte magát hozzá. Végül Heechul óvatosan lehajtotta a fejét Taemin keze mellé, és behunyva a szemeit, nemsokára ő is elaludt.

Igaz kicsit késve, de itt az új fejezet, és remélem tetszeni fog. Egy kis löket a sulihozT___T

jaaaj, és igen, ők az új nagykedvencek, NU'EST *--* Ren olyan mint egy porcelánbaba <3