Chapter 36

~Second Umma~

- Na, Dan, haver, csak egy fél órát kérek a kis szőkével, nem többet – kérlelte a tetovált férfi a fiatal fiút, amíg az szendvicseket csinált.

- Dave, ugye nem kell még egyszer megismételnem magam? – morogta sötéten Dan, miközben az ételt egy tálcára pakolta, majd a hűtőhöz ment, hogy kivegyen belőle egy doboz innivalót.

- De annyira szeretném megkapni... régóta nem vonzott ennyire senki sem. Ígérem, nem bántom... legalábbis nagyon. – vigyorodott el a kigyúrt férfi – Amúgy meg, miért látod el őket ennyire jól? – mutatott a szendvicsekre és az üdítőre – A túszok nem csak vizet meg kenyeret kapnak? – röhögött fel, de hamar elhallgatott, amikor Dan egy gyors mozdulattal a pultnak kente és a pólója nyakánál fogva húzta közelebb.

- Egy: szállj már le a szőke témáról! A nem, az nem! Kettő: Azért kapnak ilyen ellátást, mert Matt azt mondta és ő a főnök. Ha valami nem tetszik, nyugodtan fordulj csak hozzá. Biztosan örülne a nyavalygásodnak, na meg persze a hírnek, hogy molesztáltad az egyik foglyot – vigyorodott el gonoszan, mire Dave csak elsápadt és már éppen meg akart volna szólalni, de Dan közbevágott. – És három: ha csak meglátlak valamelyikük közelében, nem leszek rest egyből golyót repíteni valamelyik testrészedbe! Világos voltam? – rázta meg a nála nagyobb, mégis most megrettenten álló fickót, aki erre csak szaporán bólogatott. – Helyes – mosolyodott el édesen Dan és paskolta meg a férfi arcát, majd a tálcával és az üdítővel bevonult Taeminék szobájába. Dave még egy ideig csak állt ott sápadtan, maga elé bámulva. Hiába volt nála kisebb és fiatalabb Dan, valahogy a frászt tudta ráhozni minden szavával vagy cselekedetével. De ő annyira akarta azt a kis szőkét. Szinte még mindig érezte az illatát és azt, ahogy a karjaiban feküdt, amikor idehozták őket. Látta maga előtt, azt a harcias tekintetet és a macskaszemeket. Meg akarta kaparintani, de ugyanakkor halálra rémítette ez a Dan fickó is. Nem tudta mi legyen. Még mindig kicsit szédelegve ment végül a kanapéhoz, ahol lehuppant másik három társa mellé.

§§§§§

- Azt hiszem a mai menü szendvics és üdítő, de- Dan megállt a mozdulat közben, amikor a két fiúra pillantott. Taemin az ágyban feküdt, a takaró a nyakáig volt húzva, amíg Key mellette ült és az arcát simogatta. Dan egy pillanat alatt tette le a tálcát az asztalra és hozzájuk sietett.

- Mi a baj? – kérdezte nem kicsit pánikolva, amikor meglátta Taemin sápadt arcát és becsukott szemeit.

- Az hiszem megbetegedett. Nem volt jól ezért lefeküdt és később amikor megnéztem már láza volt – nézett Danre aggodalmasan. A szőke fiú gyorsan Taemin homlokára tette a kezét, hogy maga győződjön meg a hőmérsékletéről. Ahogy hozzáért a homlokához, Taemin először összerándult, majd beledörgölőzött a másik hűvös érintésébe.

- Tényleg lázas – sóhajtott fel aggodalmasan Dan, amíg a másik arcát simogatta – Megyek megnézem van e valamilyen gyógyszer itt és hozok neki extra takarót – állt fel lassan, majd Keyre nézett – Amúgy Dave nagyon a megszállottad lett. Egyfolytában azzal nyaggat, hogy had kapjon meg egy fél órára – utánozta Dave hangját, mire Key arcán gyenge mosoly jelent meg.

-És megadod neki amit kér? – kérdezte halkan. Dan csak közelebb lépett, majd a kezét Kibum vállára tette.

- Never! – mosolygott le a kis szőkére, mire annak is mosoly jelent meg az arcán.

- Köszönöm – mondta lágyan. Dan még egyszer megszorította a vállát, majd elment gyógyszert keresni. Nem sok idő telt el, mire visszatért, kezében egy nagy, bolyhos takaróval, egy tálca meleg levessel és gyógyszerekkel.

- Nagyon cuki – mutatott Key a bolyhos, halványrózsaszín takaróra, mire Dan csak elhúzta a száját.

- Nagyon vicces – kacagott fel erőltetetten, majd halkan motyogva hozzátette – Amúgy meg ez a sajátom. – erre Kibumból kiszakadt a nevetés, de gyorsan a szájára tette a kezét és Taeminre pillantott. A kisebb szemei lassan nyíltak ki, majd fáradtan nézett előbb Keyre, majd Danre.

- Mi olyan vicces? – kérdezte gyenge hangon és Dan egyből hozzá sietett. A tálcát a levessel és a gyógyszerekkel letette a földre, míg a takarót Taeminre terítette.

- Kibum nagyon érdekesnek találta a takaróm színét – fejtette ki Dan egy szemforgatással, mire Keyből újra kitört a nevetés, Taemin pedig halványan elmosolyodott.

- Nagyon rendes tőled hyung, hogy a saját takaródat adod kölcsön – fúrta az arcát a puha anyagba a kisebb, de Dan csak nagy szemekkel nézett rá.

- Mi az? – bizonytalanodott el Taemin a másik értetlen arcát látva.

- A-azt mondtad hyung – nyögte ki nehezen, mire Taemin ismét csak elmosolyodott és bólintott.

- Úgy érzem, bízhatok benned – ismerte be halkan a fiatalabb – Remélem nem bánom meg.

- Nem! Ebben biztos lehetsz – fogta meg a kis, - most kicsit a kelleténél melegebb – kezeket Dan. – Kiviszlek innen titeket. Már dolgozom rajta, csak nehéz, amikor ez a négy idióta állandóan itt van és amúgy sem bízok Daveben. Nem merek elmenni innen, mert félek, Dave miket tenne Keyel. Teljesen belebolondult, Rick pedig olyan, mint egy öreg pedofil, biztos rád mászna. Nagyon beteg lehet, ha nálam is bepróbálkozott – erre a mondatra Dan látványosan undorodva rezzent össze. – Lényeg a lényeg – tért vissza a témához – Akármilyen rosszul is hangzik ez most, a betegséged most jól jött. Amíg beteg vagy, Matt nem visz ki az országból, sőt még ebből a szobából sem – nézett rájuk – Úgyhogy van egy tervem... de ez csak átmeneti.

- És mi lenne az? – kérdezte Key érdeklődve, miközben látva, hogy Taemin még mindig reszket, bebújt mellé a takaró alá a kisebb pedig hálásan bújt hozzá, miközben egyik kezével, még mindig Dan kezét fogta.

- Nemrég telefonált Matt és azt mondta, ma már visszajön – erre a mondatra Taemin szemei kitágultak és ha lehet az eddiginél is jobban reszketni kezdett. – Sss, ne félj Taemin, itt leszek és nem hagyom hogy bántson – simogatta meg a puha, barna tincseket. Taemin, bár nem nyugodott meg teljesen, de azért egy fokkal jobban érezte magát. – Szóval Matt ma visszajön. A lényeg az, hogy amikor belép a szobába, be kell vetned minden színészi képességedet és eljátszani a nagyon beteget – két érdeklődve csillogó szempár nézett fel rá – Tudom, hogy így is beteg vagy, de rá kellesz játszanod és meg kell próbálnod nem elhúzódni ha hozzád ér, vagy megrándulni. Az nagyon fel tudja húzni, ezt észrevettem. – Taemin lassan bólintott, hogy érti. – Tudom, hogy nem fog sokáig maradni még, ha nagyon akar sem, mert az apja utána jött ide, Koreába és Matt most mindent megtesz az ellen, hogy ne találja meg a búvóhelyét. Amikor megint elmegy, és ha jól játszol, akkor még előtte elküldi az idiótákat gyógyszerért meg bevásárolni, de erre még én is rá teszek egy lapáttal. Ha elmondom neki, Dave mit akart tenni Kibummal, biztos nem fog örülni – vigyorodott el – Szóval, ha elment és a négy barom sincs itt, egyikőtök telefonját be tudom csempészni, úgy hogy a hallban lévő kamera ne vegye fel. A rendőrséget nem hívhatjátok, mert Mattnek mindenhol beépített emberei vannak. Vagy az egyik csapattársatokat, vagy barátotokat kell hívnotok. Én megmondom az irányt, de rendőrök kizárva. Olyan embert hívjatok, akiről biztosan tudjátok, hogy nem hagyna cserben és azért nem bánja, ha verekedni kell, rendben? – kérdezte, mire mind a ketten csak bólogattak.

- Oké, akkor ez a terv, egyenlőre – bólintott Dan is.

- Jó tervnek hangzik – jegyezte meg Taemin

- Annak – értett egyet Key is.

- Remélem az is lesz – sóhajtott fel Dan, majd felemelve a levest a tálcáról Taemin orra elé rakta.

- Itt az idő, hogy egyél valamit, hogy aztán adhassak neked gyógyszert – Taemin lassan felült és levette a tálat Dan kezéből, majd óvatosan kortyolni kezdte a langyos levest.

- Nagyon rendes vagy hozzánk, hyung – jegyezte meg két korty között a maknae, mire Dan csak lágyan elmosolyodott és kisimította Taemin arcából az egyik kissé izzadt, barna tincset.

- Nem ilyen életet érdemeltek – mondta halkan Dan jól megfigyelve Taemin arcának minden kis részét. Nem tudta, hogy lehet valaki fiú létére ennyire gyönyörű. Mert más szót nem talált rá ebben a pillanatban. Még így betegen, kissé reszketve és sápadtan is az volt. Gyönyörű. Lágy vonások, íves szemöldök, nagy, sötétbarna szemek és telt, rózsaszínű ajkak.  És azok a mélybarna szemek, most érdeklődve néztek az övébe és Dan úgy érezte elvész bennük.

- Köszönjük – mosolyodott el melegen Taemin, Dan szívét pedig melegség járta át ettől a mosolytól.

- Igazán nincs mit Taemin – viszonozta ő is a gesztust, majd hirtelen mind kettőjüknek feltűnt, hogy valahogy csönd van. Riadtan pillantottak Kibum felé, de amikor meglátták, hogy az csak békésen, Taemin oldalához bújva alszik a puha takaró alatt, mind ketten csak elmosolyodtak.

- Ilyenkor annyira ártatlannak néz ki, de amikor éber igazi vadmacska és egyben drámai díva is tud lenni – jegyezte meg Dan még mindig Key békés arcát nézve. Taemin a kijelentésre csak jót kuncogott.

- Ötünk közül, Kibum a leggondoskodóbb. Amikor még nagyon fiatal voltam, - alig tizenöt – ő vigyázott rám a legjobban. Persze a többiek is állandóan óvtak mindentől, – forgatta meg a szemeit egy pillanatra – de Key más volt. Olyan volt, mintha a második anyukám lett volna, ha már az igazi nem lehetett ott velem. Kirakta nekem a ruhákat, reggelit csinált és mindig volt nála banános tej, ha szomorú lennék.. – Taemin arcán szeretetteljes mosoly játszott amíg az idősebbről beszélt és közben annak szőkés tincseit simogatta – És a mai napig, ha egy baráti vagy inkább „anyai” ölelésre van szükségem ő ott van mellettem. Tudod – nézett hirtelen Danre, aki eddig csöndben hallgatta a kisebbet – Mielőtt elraboltak, még a koncert előtt nagyon rossz érzésem volt, de megpróbáltam elnyomni. Kibum észrevette és megígérte, hogy nem engedi hogy bajom essen, hogy megvéd, bármi áron – a kisebb szemeibe lassan könnyek gyűltek ahogy a tekintetét visszavezette Key békés arcára – És betartotta a szavát, még akkor is ha ez azt jelentette, hogy neki is szenvednie kell majd miattam –  mondat végére a könnyek szabad utat találtak maguknak és lassan végigfolytak  fiatalabb arcán. Dan szemei elkerekedtek és gyorsan Taemin mellé ült, majd szorosan átölelte. Sosem bírta a síró embereket, és ez kiskorától nem sokat változott.

- Css... nem lesz semmi baj. Én segítek nektek és ki fogtok jutni innen. Senki nem fog szenvedni – suttogta a kisebb fülébe és bár úgy érezte a mondandója második fele nem nagyon igaz, mert ha Matt rájön, hogy elárulta, ő igenis szenvedni fog, mégis úgy érezte ezek a szavak megnyugtatják majd Taemint.

- Remélem, hyung – szipogta a kis maknae a pólójába, majd szorosan megölelte.

- Biztos vagyok benne, Taemin-ah – puszilta meg Taemin feje tetejét, majd óvatosan visszanyomta a takarók alá és egy pohár víz segítségével beadta neki a lázcsillapítót. – És most aludj, Minnie. Pihenned kell. Legközelebb már csak Mattel jövök vissza. Ne felejtsd mit mondtam, rendben? – kérdezte halkan a most már álmosan pislogó fiút, aki erre csak szaporán bólogatott.

- Akkor pihenj csak – nyomott puszit Taemin homlokára, majd halkan elhagyta a szobát.

Éééés újfejiii :D nem tudom ki mennyire örül neki, de én nagyon is annak, hogy sikerült befejeznem. Ugyanis két hete itthon ülök, mert beteg vagyok és kedvem sem volt élni, de legalább befejeztem a fejit :)) vélemények??? ki mit gondol Danről? na és Matt visszatéréséről? Szerintetek mi lenne ha rájönne, hogy Dan elárulja..? És tippek, hogy kit fognak felhívni?? bár szerintem max három lehetőség van, ha nem csak kettő xĐĐ jó olvasást, és mint mindig most is nagyon örülök a kommenteknek :)))

puszi: Yume <3

Chapter 35

~This can't happen again!~

 - Key-umma! –  ugrott fel Taemin, ahogy meglátta Kibumot Dannel belépni az ajtón. Key szemei kerekre tágultak.

 - Taeminnie! – szaladt oda a kissebhez és ölelte szorosan magához. – Istenem, már azt hittem sosem látlak viszont – suttogta a kisebb fülébe, mire az csak szorosabban ölelte csapattársát.

 - Úgy félek, umma – csuklott el Taemin hangja és Key úgy érezte, hogy megszakad a szíve.

 - Semmi baj nem lesz, Minnie. Kijutunk innen, hallod? – simogatta meg a hosszú, barna tincseket Kibum, majd lassan elhúzódott.

 - Key... az arcod – érintette meg a fiatalabb a Key szája szélén húzódó vágást, és elszörnyedve nézte, a mindig gyönyörű arcon lévő piros kézlenyomatot. Sajnos túlságosan is jól ismerte ezt a jelet. Elégszer pofozták már meg – vagyis pofozta meg Matt – ahhoz, hogy tudja.

 - Semmi baj, már nem is fáj – mosolygott rá gyengén a kisebbre – Amúgy is, ismersz. Nem hagytam magam – erre Taemin arcán is kis mosoly terült szét.

 - Igen, hallottuk – kuncogott halkan Taemin, majd a most a sarokban csendben figyelő Danre nézett, aki megérezve a kutató szemeket felállt és feléjük indult. Key automatikusan tolta maga mögé Taemint és mindenre elszántan nézett szembe az idősebbel. Majd döbbenten, kerekre tágult szemekkel nézte, ahogy Taemin kuncogva paskolja meg a vállát és a szintén mosolygó Danhez lép, majd megáll mellette.

 - De... Taemin-ah...- nyögte ki Key meglepetten. – Ő...

 - Hyung, ő velünk van. – nyugtatta meg a fiatalabb Kibumot, aki így közelebb merészkedett hozzájuk, majd megállt pontosan Dan előtt, gyanúsan méregetve.

 - Honnan tudod, hogy bízhatunk benne? – szűkítette össze macskaszemeit Key és úgy nézte a most szórakozottan őt figyelő fiút.

 - Nem tudom, csak érzem, hyung. Ő nem rossz ember. – mondta halkan Taemin mire Dan és Kibum is rá néztek. Dan meleg mosollyal, Key kételkedve.

 - Á, biztosan nem. Végül is csak segített az elrablásodban – horkantott fel gúnyosan Kibum

 - Ez bonyolult, Key, de a lényeg, hogy segít nekünk megszökni – Key még mindig gyanakodva nézegette Dant.

 - És mégis hogyan szólítsalak? Kapucnis fickónak? – Dan elvigyorodott a máik gúnyos hangját hallva. Kimondottan bejött neki ez a pimasz fiú meg az anyáskodó viselkedése.

 - A nevem Daniel Robertson, de csak Dannek szoktak hívni – nyújtott kezet kedves mosollyal Dan, amit Kibum óvatosan viszonzott.

 - Kim Kibum, de mindenki csak Keynek hív.

 - Örvendek, Key. Nos, hogy így túlvagyunk a bemutatkozáson, nem vagytok éhesek? Ne hozzak nektek valamit? – kérdezte Dan kedvesen.

 - Igazából én éhes vagyok. Utoljára a koncert előtt ettem... és az elég messze volt... – vallotta be Taemin szerényen, mire Dan azt hitte menten felfalja, olyan aranyosan piszkálta kezeivel a nadrágját, miközben nagy szemekkel nézett az idősebbre.

 - Ó – tette a szívére a kezét egy pillanatra, Key pedig ördögien elvigyorodott.

 - Ó, bizony. Szokj csak hozzá. Mi vele élünk egy fedél alatt. – mondta Dannek, aki még mindig ködös szemekkel nézett most Keyre.

 - Hogy csinálja ezt? – kérdezte.

 - Mit hogy csinál ki? – nézett rájuk ismét Taemin most kissé értetlen, de még mindig hatalmasra tágult szemekkel, mire most már mind a ketten felnyögtek, és Dan megint a szívére tette kezét.

 - Oh my God. This is killing meeee~ - ezzel Dan eltűnt az ajtó mögött, egy halkan kuncogó Keyt és egy még mindig értetlenül pislogó Taemint hagyva maga után.

§*§*§*§

- Nem! Nem! Ez nem történhet meg még egyszer, nem! – tépte Heechul két kézzel a haját, miközben fel-alá járkált a lakásán, időközönként belerúgva egy-egy tárgyba, ami így vagy darabokra tört, vagy a földön kötött ki. Már akkor tudta, hogy baj van amikor a bejárati ajtót kinyitva egy könnyektől csíkos arcú, őrjöngő Jonghyun várta, nyomában Minhóval és Onew-val. És amikor Heechul pánikba esve kérdezgetni kezdte, hol van Taemin, a legrosszabb választ kapta. Taemint elrabolták. Megint. És most Keyt is elvitték, ami miatt Jonghyun teljesen megkattant. Tudta, hogy a SHINee örökös dinójának bejön a kis díva, de azt nem, hogy ilyen mély érzelmek fűzik hozzá. És sem ő sem Jonghyun nem tehettek semmit. Tehetetlenek voltak. A rengőség most a felvételeket nézi, amiket a kamerák rögzítettek, de egyéb nyom nincs. Most még ő sem tudott hogyan elindulni. Nem volt meg a kezdő löket. Semmi. Csak annyit tudott, de azt biztosra, hogy Matt volt az.

- Hyung nyugodj meg! Ezzel nem mész semmire – próbálta csitítani csapattársát a nem rég érkezett Leeteuk.

- Mégis hogy nyugodhatnék meg, amikor az az elmebeteg ismét elvitte Taemint. Láttad mit tett vele a múltkor. És most nem vagyok ott vele. Nem tudom megvédeni. Pedig megígértem, hogy soha többé nem esik baja, hogy megvédem – eredtek meg az idősebb könnyei, ahogy egyre gyorsabban és egyre összefüggéstelenebb dolgokat kezdett hablatyolni – De én nem tudom most megvédeni, hiszen nem vagyok ott... és ő sincs itt... elvitte... elvitte tőlem és lehet már sosem látom viszont. Én nem tudok nélküle élni... már nem... hyung én nem, nem... hozd vissza hyung. Leeteuk hyung, kérlek, add vissza őt nekem... – Heechul már a szintén síró Leeteuk karjai között zokogott, majd végül a kimerültségtől és a sok levegőkapkodástól, eszméletét vesztve dőlt annak ölelő karjaiba.

- Sss, nem lesz semmi baj, meglátod. – suttogta csapattársa fülébe a Super Junior vezetője, majd óvatosan lefektette a kanapéra és betakarta egy pléddel.

- Szegény Heechul hyung – suttogta Minho a fotelből nézve a még álmában is motyogó, Taemint hívó fiút, majd tekintetét átvezette csapattársára, aki a sarokba kuporodva ült és nézett maga elé. Felszáradt könnyek csíkozták az arcát, és karikák táncoltak a szeme alatt. Tudta, hogy Jonghyun és Key kapcsolata mindig is mélyebb, erőteljesebb volt és hogy az a kettő mindig olyan nagy összhangban volt, hogy néha még ők is megirigyelték. És most a mindig vidám és nevető, mindenkivel kötekvő és mindenre panaszkodó, siránkozó Kim Jonghyun, megtörten, összekucorodva ül a szintén lelkileg darabokra tört Kim Heechul lakásában, arra várva, hogy valamilyen hírt kapjanak társaikról... talán szerelmeikről. Minho lassan felállt a kanapéról és megközelítette csapattársát, majd leült mellé a földre. Jonghyun még csak rá se nézett, az sem érdekelte volna, ha az egész Girls Generation ült volna mellé.

 - Hyung – tette óvatosan a kezét az idősebb térdére, mire az csak megrezzent. A dühöngésen, őrjöngésen, mindenki hibáztatásán és különböző bútordarabok megrongálásán már régen túl volt és most jött a csendes időszak, ami Minhót talán még jobban megrémisztette, mint az őrjöngő. Nagyon ritkán, sőt meg meri kockáztatni, hogy még soha nem látta ilyennek idősebb bandatársát.

 - Megtalálják őket, hyung. A rendőrség már nézi a felvételeket és majd abból kiderül kik voltak. Nem lesz semmi baj.  – simogatta meg a vállát óvatosan, mire Jonghyun csak felé fordította könnyektől maszatos arcát.

 - Miért Kibumot is? Nem elég, hogy Taemint ismét elvesztettük, most még őt is? – kérdezte megtört, rekedt hangon és a szemében újra gyűlni kezdtek a könnyek. – Minho, én nem tudom mi lesz velem, ha bajuk esik. Én nem bírom ki még egyszer.... hisz emlékezz csak Taeminre... olyan összetört és gyenge volt, ahogy azon a kórházi ágyon feküdt, gépekre kötve. Mi van ha Kibummal is ezt teszi? És Taemin? Mit tesz vele? Velük? Nem veheti el tőlem Keyt... nem... – borult csapattársa vállára az idősebb zokogva, míg Minho szintén könnyes szemekkel ölelte magához és nyugtatóan simogatta a hátát, miközben lágy szavakat suttogott a fülébe. Ő is tehetetlen volt. A szeme láttára tört össze két barátja is, Onew pedig kész ideg volt. Úgy érezte a csapat vezetőjeként neki kellett volna vigyázni a csapatára, de mégsem tette és most magát hibáztatja mindenért. Az említett vezető most a telefonját szorongatva lépett be a helyiségbe, majd tekintetével csapattársait kereste. Amint meglátta őket, hozzájuk sietett, majd a szíve is belefájdult, amikor észrevette a Minho karjaiban fekvő, már alvó alakot.

- Van valami hír, hyung? – kérdezte halkan Minho, nehogy felkeltse alvó csapattársát. Onew csak nagyot sóhajtott, majd halkan beszélni kezdett.

 - A rendőrség szerint ezt már egy jó ideje eltervezhették. A furgon, ami a felvételen látszik, rendőrségi és a fickó, aki elvezette Taemint, biztonsági őrnek volt öltözve. Valószínű, hogy többen voltak, hiszen valakinek vezetni is kellett a kocsit. És szinte biztosak benne, hogy a dolog mögött Matt áll. – halkult el a hangja a mondat végére.

 - Ezt eddig is sejtettük. – sóhajtott fel Minho – És Kibum? – nézett le a most nyugtalanul nyöszörgő Jonghyunra Minho.

 - A felvételen csak annyi látszik, hogy kijön az öltözőből, leellenőriz egy mosdót, majd elindul arra, amerre a pasi Taemint vitte és kész. Onnantól a kamera már nem vesz. Valószínűleg ezt tudhatták az elrablók is és ezért vitték olyan helyre Taemint, ahol nem látszanak.

 - Tehát semmi? Nem tudnak jóformán semmi hasznosat. – Onew csak szomorúan rázta meg a fejét.

 - Annyit tudnak tenni, hogy ismét körözést adtak ki Matt ellen  és három csapatot indítottak a keresésükre, de nyomok nélkül, mintha tűt keresnének a szénakazalba.

 - Mi lesz így velünk... velük, Onew hyung? – nézett a kanapén nyöszörgő Heechulra, majd le az ölében még álmában is könnyező Jonghyunra.

 - Fogalmam sincs, Minho-ah, fogalmam sincs – sóhajtott fel szomorúan a SHINee vezetője. Tanácstalan volt ő is. Ugyan olyan tanácstalan, mint bárki ebben a szobában. És csak remélhette, hogy Taemin és Kibum jól vannak és nem bántotta őket senki.

kicsit rövid lett és sajnos nem tudtam újév előtt hozni, és ezért bocsánatot is kérek! *szégyenli magát* de mentségemre szóljon, hogy itt volt a nyakamon a félév és a jegyeim nem voltak valami rózsásak, így kicsit fel kellett tornázni őket...-_-" na, de itt a feji és már dolgozom a következőn, remélem nincs harag és nem pártoltak el az olvasóim :P

puszi: Yume