Chapter 27

Ó istenem, el sem hiszem, hogy végül ezt is megírtam. Sokat szenvedtem vele, mert rengeteget kell tanulnom, de végül csak összejött :) Remélem maradtak még emberek, akik olvassák és legalább egy-két kommentet kapok majd... Az nagyon jól esne, és lehet ösztönözne a folytatásra is :/ Na de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, és ne felejtsétek el: Komiii!!! :))

puszi: Yume

~You'll be mine again~

Valami csiklandozta az arcát. Fújt egyet még félálomban, hogy eltűnjön a zavaró érzés, de aztán kis idő múlva ismét visszatért. Kuncogva fújt egyet újra, majd lassan kinyitotta a szemét. A dolog, ami az orrát csiklandozta, nem volt más mint Heechul haja, aminek a felét már alig tartotta a hajgumi össze. Taemin meleg mosollyal az arcán simított végig a puha sötét tincseken, majd a másik békés arcán. Heechul látszólag kényelmesen érezte magát, és az arcán semmilyen jele nem volt annak, hogy zavarná, hogy éppen egy kórházi ágy szélén elnyúlva, a meglőtt karján alszik. A kisebb csodálkozott is, hogy Heechulnak látszólag már nem is fáj a sebhelye. Óvatosan, nehogy felkeltse az idősebbet, feljebb tornázta magát, egészen ülő helyzetbe, és épp kezével folytatta Heechul hajának a simogatását. Elmélázva figyelte a másik vonásait, meg-megrebbenő szempilláit, vagy éppenséggel valami érthetetlen dolgot motyogó, telt ajkait. Most, hogy így az idősebbet figyelte, eszébe jutottak dolgok. Olyan dolgok, amiknek a felelevenítésével még várni akart legalább addig, amíg kikerül a kórházból. Visszagondolt a Mattel töltött borzalmas időszakra, és próbált gyorsan átugrani a fájdalmas, vagy számára undorító részeken, egésze addig, amíg el nem ért Heechulig. Addig a részig, amikor a másik érte jött. Még most is érezte a félelmet, a rettegést, amit akkor érzett, amikor Matt alatt feküdt tehetetlenül, egyik kezével az ágytámlához bilincselve, és már csak csendben zokogva tűrte a bántalmazást, és erőszakot, amikor is megjött az ő megmentője. Látta maga előtt Heechul elvetemült arckifejezését, ahogy Mattet üti, amíg amaz el nem ájul. Látta az idősebb védelmező tekintetét, érezte a melegséget, amikor amaz a karjába húzva, megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. És végül látta, hogy Heechul Mattet a földre lökve, megmenti őt a halálos lövéstől. Heechul volt az ő megmentője. Az ember, aki mindenkinél jobban vigyázott rá, szerette, és képes volt utána menni, még úgy is, hogy tudta Mattnél fegyver van. Igen, Taemin ezt is tudta. Kibum elmondta neki. Elmondott neki mindent. Mindent, ami az elrablása után történt. És azt is, hogy Heechul mekkora pánikban volt. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor egy ápolónő belépett a terembe, így kicsit megugrott, amikor amaz megszólalt mellette.

- Minden rendben? – a nő hangja halk volt, és megnyugtató, Taemin szívmonitora mégis megugrott, hiszen nem számított senkire, és hogy így hirtelen valaki megszólalt mellette, nem tett jót az idegeinek. – Elnézést, nem akartalak megijeszteni – mosolyogott rá kedvesen a már harmincas éveiben járható hölgy. – Azért jöttem, hogy lefertőtlenítsem a sebeidet – emelt fel egy kis üveget és vattapamacsokat, majd Heechulra nézett, és meleg mosoly terült szét az arcán.

- Nagyon kifáradhatott szegény. Tudod a nővér, aki kezelte, elmesélte, hogy állandóan meglógott, és nem akart elmenni a közeledből, pedig az ő sérülése is elég komoly volt. De nem úgy tűnt mint akit érdekel. Mindig rólad kérdezett, és egyből ideges lett, ha nem mondtak neki semmit. Ilyenkor maga indult el hozzád, nem kicsit készítve ki ezzel az őt kezelő dolgozókat – kuncogott halkan a nővér, mire Taeminnek is kis mosoly jelent meg a szája szélén, és folytatta Heechul hajának fésülgetését. A mozdulat nem kerülte el a nővér figyelmét sem, és mindent tudó mosollyal figyelte a két fiatalt.

- Szerinted, nem lenne jobb neki a kanapén aludni? – kérdezte végül a nő – Neki is kényelmesebb, és én is le tudom kezelni a sebeidet, és a gipszet is le kéne már venni a kezedről, hogy felrakhassam a gyógykötést.

- R-rendben – válaszolt Taemin kissé rekedt hangon, majd mosolyogva figyelte, ahogy a nővér éppen annyira próbálja felébreszteni Heechult, hogy az átbotorkáljon a kanapéig.

- M-mi? K-ki? Hol… Taemin… én…  - Heechul össze visszabeszélt, félig lehunyt szemekkel, de még így is állandóan Taemin nevét motyogta.

- Taemin…jól van?...Taemin…Lee Taemin… - a nővér eltámogatta a kanapéig, ahol Heechul azonnal végignyúlt, de a motyogást nem hagyta abba egészen addig, amíg a nővérke meg nem nyugtatta.

- Nincs semmi baja Taeminnek, aludjon egy kicsit. Ő is pihen most, tegye maga is azt – mondta megnyugtató hangon, mire Heechul gyengén bólogatott, majd már csak a szuszogását lehetett hallani, ahogy a kanapén kiterülve aludt. A nővér aztán visszatért Taeminhez és óvatosan lekezelte a sebeit, majd kikapcsolta a szívmonitort és levette Taeminről az érzékelőket is. A lélegeztető maszkot ott hagyta mellette, ha netalántán kellene neki, vagy ha rosszul lenne. Aztán néhány percre kiment, hogy aztán egy kis tálcával térjen vissza, rajta pár felszereléssel. Fél órával később, Taemin már egy gyógykötéssel a kezén ült a kórházi ágyban, és halkan nézte a tv-t, amit a nővérke kapcsolt be neki. Heechul még mindig nyugodtan szunyókált a kanapén, és ezalatt a fél óra alatt, már a lehető összes pozícióban aludt. Most éppen a hasán feküdt, a fél keze lelógott, és a fél arca a kanapéba volt nyomva. Látszólag jól elvolt. Taemin többet figyelte Heechul alvási pózait, mint a tv-t, és néha jókat kuncogott a másikon. Később bejöttek a szülei, hogy megnézzék, hogy van, és ők is jót derültek a kanapén fetrengő Heehulon. Az anyukája hozott neki házi készítésű kimchit, és a kedvenc süteményét, na meg persze banános tejet, ami a kedvence. Most éppen azt szürcsölgetve nézte a tv-ben az egyik régi fellépésüket. Majd az utána következő tipikus koreai szerelmes sorozatot. Annyira belemerült a szerelmesek vitájába, és beleélte magát, hogy észre sem vette az ajtóban álló, most rajta mosolygó Jonghyunt.

- Annyira gyerek vagy még Taemin-ah~~ - szólalt meg végül kötekedő hangon, mire Taemin kicsit megugrott és nagy szemeket meresztve, szívószállal a szájában fordult a belépő Jonghyun felé.

- Hyung!~ - derült fel egyből, ahogy meglátta a csapat második nagy bohócát, Jonghyunt.

- Hogy vagy Taeminnie? – kérdezte az idősebb, miközben Taemin mellé telepedve összeborzolta annak a haját. Az arca alig láthatóan megrándult, ahogy kis csapattársa arcára és nyakára nézve meglátta a zúzódásokat, de megpróbálta ezt nem kimutatni. Látta már Taemin sérüléseit, de eddig még nem tudott egyszer sem úgy ránézni a kisebbre, hogy ne érzett volna sajnálatot iránta, és hogy ne akarta volna minden percben megölelgetni és biztosítani róla, hogy most már nem bánthatja senki sem.

- Yah, hyung! Már így se merem elképzelni, hogy nézhetek ki, ne ronts a helyzeten! – mormogott Taemin látszólag nem észrevéve a sajnálkozó pillantást, majd a még mindig a kanapén alvó Heechul felé fordult, hogy meggyőződjön róla, nem ébresztették-e fel. Jonghyun is követte a kisebb tekintetét, és amikor meglátta a kanapén most hanyatt fekvő, nyitott szájjal enyhén horkoló Heechult, majdnem hangosan felröhögött. Csak Taemin éles pillantása fogta vissza a kifakadástól. Így nehezen ugyan, de visszafogta a kikívánkozó röhögő görcsöt, és csendben leült a fiatalabb mellé az ágyra, majd rá fordítva a tekintetét elemezgetni kezdte a kisebbet, aki éppen Heechult figyelte, kis mosollyal az arcán. Jonghyun örült, hogy mosolyogni látja, még ha az a mosoly fáradt is. Ugyanis látta Taemin tekintetén, hogy fáradt. Lehet nem fizikálisan, de mentálisan biztosan. Látta a kisebb szemében a félelmet és tartózkodást, ha valaki hozzáért, vagy hirtelen és hangosan szólalt meg. És most is, ahogy ránézett, látta, hogy akármennyire is mutatja magát erősnek a többiek és Heechul miatt, bármelyik percben összetörhet, magába zuhanhat. Ennek ellenére most, hogy a tekintetét Heechul és Taemin között járatta, észrevette, hogy Taemin akkor erős, ha az idősebb mellette van. Ilyenkor van valami a szemeiben, a tekintetében, ami arra utal, hogy Heechul képes lenne újra összerakni őt. Meggyógyítani a szeretettel, amit ad a kisebbnek. Valahányszor Heechul feltűnt, Taemin arca federült és élet költözött a szemeibe.

 - Hyung, bámulsz – hallotta meg a maknae morcos hangját, ami kirántotta a gondolataiból, és észrevette, hogy még mindig Taemint bámulja meredten.

 - Oh.. bocsi – mosolyodott el bugyután, majd hirtelen a fejére csapott. – Jaj, el is felejtettem! - mondta, majd a zsebébe nyúlva előhúzott egy mobiltelefont és Taemin felé nyújtotta.

 - Ezt Kibummie küldi, mivel a tiéd… ugye…umm.. nincs meg – Jonghyun zavartan vakargatta a tarkóját, majd átnyújtotta a kis készüléket a fiatalabbnak – És azt mondta, minden áron el akar érni téged, ha nem lehet itt. – Taemin arcán a szavak hallatára meleg mosoly terült szét.

 - Key umma már csak ilyen – nevetett fel halkan, mire Jonghyun arca is felderült. Jó volt Taemint mosolyogni látni. – Köszönöm hyung – vette el a telefont, majd mint egy kíváncsi kisgyerek nyomkodni kezdte. Ahogy gondolta, majdnem az összes fontos telefonszám benne volt, és Key Heechul neve mellé még egy kis szívecskét is rakott. Ezen Taemin ismét jót mosolygott. De amikor meglátta, hogy a nevek mellé milyen képek vannak téve, már eléggé vissza kellet fognia magát, hogy ne nevessen fel hangosan. Jonghyun, mivel kíváncsi volt, minek örül ennyire Taemin, mellé ülve ő is a képernyőre nézett, hogy aztán hangosan felnevetve csapja a kezét a szájára. Ugyanis a képernyőn egy eléggé előnytelen kép volt Onewról, amint éppen egy csirkecombot próbál a szájába tömni, miközben a mellette ülő Minho tányérjáról lopja a következőt. Taemin is jóízűen kacarászott, amíg egy álmos hang félbe nem szakította.

 - Mi ennyire vicces? Én is tudni akarom… - érkezett egy durcás és még kissé kómás hang a kanapé irányából. Mind Taemin mind Jonghyun odakapták a fejüket. Heechul éppen próbált kisebb-nagyobb sikerrel feltápászkodni a kanapéról, majd amikor sikerült neki, feléjük vette az irányt. Taemin ágyához érve, egy nagy ásítással telepedett le a kisebb mellé, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, na meg mintha Jonghyun ott sem lenne, cuppanós puszit nyomott Taemin még mindig kissé mosolygós ajkaira. Erre Jonghyun álla a padlón koppant, Taemin pedig élete eddigi legszebb pirulását produkálta.

 - Jó reggelt, napsugaram – suttogta Taemin fülébe, aki erre még jobban elpirult  - Vagy inkább délutánt – tette hozzá, amikor az órára nézett.

 - Hogy aludtál, hyung? – kérdezte Taemin még mindig piros arccal. Heechul fülig érő vigyorral ölelte magához a kisebbet, aki szó nélkül bújt a karjai közé, és még csak meg sem rezzent. Nem érzett rá semmilyen kényszer, hogy elhúzódjon.

 - Remekül, bár azt álmodtam, hogy Sungmin megint ellopta a hajvasalómat… ami lehet hogy igaz is – húzta össze a szemöldökét gyanakvóan, mire Taemin csak kuncogott és jobban belefészkelte magát az idősebb ölelésébe. Az csak melegen mosolygott le rá. Jonghyun oldalról nézte a két fiatalt, egy jól szórakozó kismosollyal az arcán.

§*§*§*§

Egy kis szobában ült, egy alumínium széken, előtte pedig egy kis asztal foglalt helyet. A kezeit a székhez bilincselték, hogy még véletlenül se próbálkozzon szökéssel. Előtte, az asztal másik oldalán, egy a húszas évei végén járható, fiatal nő ült, kosztümben, szemüveggel és az arckifejezése távol állt a nyugodttól.

 - Valamit előbb-utóbb úgy is mondania kell! – látszólag kezdte elveszíteni a hideg vérét, mert a halántékán lüktető kis ér, már eléggé kidudorodott. De a vele szemben ülő férfi, csak gúnyosan elvigyorodott, és természetesen egy szót sem szólt. Már több mint egy hete volt itt, de azóta egy árva szót sem szólt, pedig minden nap kirángatták a neki szánt cellából, és ide hozták, hogy kihallgassák. De eddig egy szót sem tudtak kihúzni belőle. Kívülről vigyorgott, viszont belülről forrt a dühtől. Elvették tőle. Ezek a rohadékok elvették tőle a legjobb dolgot, amit egész élete során lopott. Azt, aki után epekedett. Aki után annyit kémkedett, és akivel annyit törődött. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ennyi szenvedés és tervezés után, az a rohadék Heechul csak jön, és felfordítja a tervét, elveszi tőle Taemint, és még rácsok mögé is juttatja. A gondolatra ökölbe szorult a keze. A nő, látván, hogy ma sem fog sikerrel járni a kihallgatást illetően, elhagyta a szobát. Matt csak üres szemekkel, vigyorral a képén nézett utána. Idióták – gondolta – Ezek azt hiszik engem ennyire könnyű elkapni. Magában már jót röhögött az összes együgyű zsarun. Ugyanis ők még nem tudták, de neki már meg volt a terve, hogyan jusson ki innen. Holnap lesz a második tárgyalása, ahol már Taemin vallomását is számításba veszik. Bár Taemin nem lehet ott – Matt nagy bánatára -, de a vallomást elvileg már így is felvették felvételre. Ahogy Matt hallotta, Taemin még mindig kórházban van, és ettől rosszul érezte magát. Ő nem ezt akarta. Nem akart ártani Taeminnek, hiszen mindenkinél jobban szereti őt. Ő csak azt akarta, hogy az övé legyen. Arról már nem tehetett, hogy Taemin nem volt valami engedelmes, és így meg kellett büntetnie. Szóval visszatérve a briliáns tervre, úgy tervezte, a tárgyalóteremből visszafelé vezető úton viszi véghez. Ugyanis akkor csak két rendőr lesz vele. És ezek a bolondok nem tudják, kivel van dolguk. Azt hiszik ártalmatlan, hogy semmit sem tud, mivel egy szót sem szólt, és mióta itt van, semmi gyanúsat vagy rosszat nem követett el. Senkinek sem adott okot a gyanakvásra, így megelégszenek csak két rendőrrel. Nem tudják, hogy akinek egy zsaru az apja, az sok mindent tud. Még azt is, hogy szereljen le két rendőrt. Simán meg tud lépni, és akkor már tiszta az út Taeminig. Ugyanis nem tervezte, hogy csak úgy feladja a kisebbet. Nem érdekli, kit kell megölnie hozzá, Taemin újra az övé lesz, és most már senki sem veszi el tőle. Bizony, már nem lesz ilyen óvatlan. Ha a kezében van Taemin, eltűnik innen, el Szöulból, el az országból, valahova, ahol csak ő és Taemin lesz. Ahol Taemin csak az övé lesz. És bár tudta, Taemin ellenkezni fog, de biztos volt benne, hogy majd idővel hozzászokik. Nem akarta újra bántani a kis maknaet, és megfogadta, hogy megpróbálja kontrolálni magát. Nincs több bántalmazás. Na persze csak azután, hogy eltűnteti Heechult és a többi zavaró tényezőt a képből. Undorítóan elégedett vigyorral az arcán hagyta, hogy az őr a cellájába vezesse, és levéve róla a bilincset, bezárja mögötte a cellaajtót. Csak várj, édesem, nemsokára újra együtt leszünk és már senki sem választhat el minket. – gondolta még, mielőtt álomba merült a kemény és piszkos ágyon.

P.S.: Ne utáljatok nagyon....xĐ