Chapter 17

~Save me!~

- Elnézést, azt hiszem, házszámot tévesztettem – monda Heechul az éppen az arcába bámuló idős hölgynek. Az csak mosolyogva bólintott, és már zárta is be az ajtót. Heechul óriási sóhajjal vetődött le a ház előtti lépcsőre. Már lassan egy órája járkál házról házra, mint egy idióta, de semmi. Még csak gyanús alakkal sem találkozott. Egyel sem. A házak, amikbe becsengetett, vagy idős emberek lakta, vagy családok lakta házak voltak. Átnézett az utca másik oldalára, ahol csak emeletes házak voltak, és ismét nagyot sóhajtott. Úgy döntött, előbb a kertes házakat ellenőrzi, mert nagyobb volt az esélye, hogy az a rohadék egy olyanba vitte Taemint, mint egy tömbházba, ahol rengeteg az ember, és nagyobb a lebukás veszélye. Megdörzsölte a szemét, ami mindig le akart ragadni a fáradtságtól, és elindult a következő házhoz. Fél métert sem ment még, amikor zenélni kezdett a mobilja. Felnyögött, és az égre emelte a tekintetét. Ha megint Leeteuk lesz az, és azzal zaklatja, hogy mik a hírek, akkor eldobja a telefont a francba. De amint meglátta a kijelzőn Kibum nevét, egyből a füléhez emelte a telefont, a legrosszabbtól, félve.

- I-igen? – szólt bele, bár a hangja kissé megremegett közben.

- Hyung – hallott meg egy zokogástól el-elcsukló hangot, mire a pánik teljesen ellepte.

- Úristen Kibum, mi a baj? Mond, hogy nem…ugye nem? Taemin… - nem tudta kimondani a szavakat, nem tudott értelmesen gondolkodni. Az elméjét teljesen ellepte a pánik fojtogató érzése.

- Hyung, én nem t-tudtam mit tenni…- zokogott fel a fiatalabb – Könyörgött, hogy segítsek, és én n-n-nem tu-tudtam…nem… - Heechul alig értette, mit mond a másik, mégis a szavak hallatán, az összes szín kiment az arcából, és leült az út szélére, nehogy összesen.

- Mi történt Key? – kérdezte, de a hangja alig volt több némi suttogásnál.

- Az előbb hívott T- Taemin… - kezdte a másik mire Heechul felpattant.

- Mi? Hívott? Hogyan? – nem értette miért sír Kibum, ha Taemin felhívta.

- Elrabolta… valaki elrabolta, és azt mondta… h-hogy levitte a picébe…de-de felszökött, és így tudott telefonálni… istenem, annyira félt, és én nem tudtam mit tenni – zokogott fel ismét Key – Csak hallgattam, ahogy az a valaki kiabál vele, aztán valami csattant és megszakadt a vonal…- Heechul nem tudott válaszolni, csak sápadtan, elfehéredő ujjakkal szorította a telefonját.

- Mit.. mit mondott még Kibum? Nem mondta merre van? Vagy, hogy hol?

- De… azt mondta, hogy egy kerítéssel körülvett házban van, és hogy vele szemben egy nagy kivetítő van egy tömbház tetején… és-és sport ment benne, igen sport – szipogott. Heechul körbenézett. Az utcában összesen négy darab emeletes ház tetején ment reklám, abból háromban volt sport. Velük szemben csak kertes házak voltak. Így a házak száma lecsökkent háromra.

- Figyelj ide Kibum! – szólalt meg hírtelen. – Nagy a valószínűsége, hogy tudom, hol van Taemin, de még nem vagyok biztos benne. Mindjárt kiderül. Három ház van körülöttem, amiben lehet. Mindjárt elküldök neked egy utca nevet sms-ben. Szólj a rendőrségnek!- mondta, és a hangjában már messze nem volt ott az a megszokott, Heechulos viccelődés.

- M-micsoda? Vá-várj! Taemin azt mondta, fegyvere is van. Egy pisztolya! Mi lesz ha… - kezdett hadarni Key, de Heechul közbevágott.

- Akkor meg végképpen sietnem kell! És Kibum… - kezdte, és lehalkította a hangját.

- I-igen?

- Ha… ha bármi történne velem, mond meg a többieknek, hogy köszönök mindent…és hogy sajnálom… - suttogta, majd választ sem várva letette a telefont, és már rohant is az első lehetséges házhoz.

*-*-*-*

Arra ébredt, hogy szúr a nyaka, és fáj a feje. Lassan nyitotta ki a szemeit, majd pislogott kettőt, hogy kitisztuljon a látása.

Ismét a pinceszobában volt, és a helyiséget félhomály uralta.  Érezte, hogy könnyek kezdik szúrni a szemét, ahogy észrevette a kezén lógó bilincset, amivel az ágy támlájához láncolták a bal kezét. Megkötötték. Mint egy közönséges állatot. A könnyek most már ténylegesen is végigfolytak az arcán. Összeszorította a szemeit, és próbálta őket erővel visszafojtani. Amikor már azt érezte, hogy nem sírja el magát, ha kinyitja a szemét, körülnézett a szobában. Minden ugyanolyan volt, annyi különbséggel, hogy az éjjeli szekrényen volt egy pohár víz, és egy szendvics. Ó, szóval eszébe jutott, hogy én élő vagyok, és nem egy bábu – gondolta, és keserű mosolyra húzta az ajkait. Megmozdította a kezét, hogy elérje a poharat, de ekkor éktelen fájdalom nyilallott a jobb csuklójába. Ijedten húzta vissza a kezét, de aztán beugrott neki minden. Ahogy Matt ráncigálja, a kés a nyakánál, a bilincs kattanása, a szúró fájdalom, amikor a penge a bőrébe mart, majd Matt érintései a testén, aztán végül az esés, és a reccsenés amit a karja és föld találkozásakor hallott. Nyögve dőlt hátra.  Komolyan, mi jöhet még? – sóhajtott fel gondolatban. De mivel nagyon szomjas volt, így megpróbálta még egyszer a víz elérését. Ismét sikertelenül. Iszonyatosan fájt a csuklója. Ismét megpróbálta elérni a poharat, csak most a megbilincselt kezével. Majdnem győztesen kiáltott fel, amikor az ujjai rákulcsolódtak a kis műanyag pohárra. Mohón emelte a szájához, és itta ki az utolsó cseppig. Eddig nem is vette észre, mennyire is volt szomjas. Miután megitta az éltető folyadékot, a poharat csak ledobta a földre, majd a bilinccsel kezdett babrálni. Valahogy ki kellett jutnia innen. Nem tudta, mióta szöszölt már a zárral, de azt sem vette észre, hogy Matt ismét belépett a helyiségbe, és kedvtelve figyelte az ő ügyködését. Érdekesnek találta látni Taemin eltökélt arckifejezését, és ettől csak még jobban belehabarodott. Éhes szemekkel mérte végig az ágyon félig ülő, félig fekvő alakot, és mérhetetlen vágyat érzett rá, hogy megérintse, megcsókolja, hogy az övé legyen. Végül is, miért is ne? – gondolta magában, majd megindult Taemin felé.

- Hiába erőlködsz, acél biztos, mert egy zsarutól nyúltam le. Történetesen az apámtól – mondta Matt egyre szélesedő vigyorral, ahogy meglátta Taemin arcán a félelmet. De annak a helyét hamar átvette a sokk.

- De…de azt mondtad, az apád meghalt – dadogta Taemin, miközben teljesen felpasszírozta magát az ágy támlájára.

- Hazudtam, édes – mosolygott Matt negédesen Taemin csalódott és megbántott arcába. – Na jó, annyira azért nem. Az apám számomra halott. Amúgy a New Yorki rendőrkapitányság főnöke. – Taemin érezte, hogy az álla a földön koppan Matt szavainak hallatán.

- Ó, de édes vagy – mosolyodott el Matt Taemin nagy, tágra nyílt barna szemeit, és kissé elnyílt száját látva. A vágy, hogy megérintse, most még nagyobb lett, így kinyújtotta a kezét, és végigsimított a puha, porcelánfehér arcon. Taemin az érintkezéstől hátraugrott, és tovább is hátrált volna, ha a bilincs, na meg Matt kezei nem állítják meg.

- Remélem, most nem leszel olyan felelőtlen és buta, mint a múltkor – suttogta a reszkető fiú fülébe - Tudod, nagyon megijesztettél, amikor leestél a lépcsőn. Még szerencse, hogy nem voltunk magasan, és nem lett komolyabb bajod – folytatta az idősebb, és közben mélyen belélegezte Taemin illatát. A kisebbet ettől kirázta a hideg, és nem foglalkozva a csukójába nyilalló fájdalommal, megpróbálta eltolni magától Mattet.

- Na na, hát mit mondtam neked az előbb? – kuncogott amaz, és megragadta a vékony kis csuklót, mire Taemin fájdalmasan kiáltott fel. Matt egyből elengedte, és kicsit hátrébb húzódott.

- Mi az? – nézett rá kissé komolyabban, és amikor észrevette a Taemin szemeiben összegyűlt könnyeket, csak lesimította őket a kézfejével.

- Ne sírj, nem fog fájni, ha nem ellenkezel – mosolygott a könnyes szemekbe nézve, majd vissza le a kisebb csuklójára. Óvatosan megmozdította, mire Taemin ismét fájdalmasan nyögött fel.

- Hm. Úgy látszik, megrepedt, amikor ráestél. Ez így kicsit bonyolítja a dolgokat, édesem – mondta elgondolkodó hangon.

- De nem baj, majd vigyázok rá – vigyorodott el ismét, és visszahajolt Taemin nyakára, aki megugrott, amikor megérezte a másik nyelvét végigszántani az ütőere mentén.

- N-ne! – próbált ismét elhúzódni, de Matt szorosan tartotta a derekánál fogva.

- Sss – motyogta a kisebb fülébe, és beleharapott a finom bőrbe. Taemin összerezzent, és már erősebben kezdett hadakozni.

- Eressz el! Ne! Én ezt nem akarom! – szinte már kiabált, de Mattet nem érdekelte, folytatta, amit elkezdett, és még erősebb szorításba vonva Taemin vékony csípőjét, becsúsztatta a kezét a másik pólója alá. Érezte, hogyan reszket Taemin az érintései alatt, és mennyire fél, de ez csak fokozta a vágyát iránta. Immáron két kézzel simított végig a másik csupasz bőrén, majd megragadta a fiatalabb pólóját, és nem törődve Taemin fájdalmas kiáltásával, ahogy az anyag kicsavarta a már így is fájó csuklóját, lerántotta róla a pólót, és eldobta valahova a háta mögé. Ekkor Taemin már megállíthatatlanul zokogott.

- Ne, ne, ne! Kérlek, ne csináld ezt! N-ne… - könyörgött, de a másik csak odahajolt az arcához.

- Ha ellenkezel, csak rosszabb lesz. És én nem akarlak bántani, úgyhogy lazítsd el magad, picim – törölte le Taemin újra és újra kicsorduló könnyeit, majd lehajolt a másik mellkasára. Taemin hiába rángatta a kezét, csak azt érte el, hogy a bilincs a csuklója vékony bőrébe mart, és fájdalom után érezte, hogy valami meleg végigfolyik e kezén.  A másik karját Matt a feje fölé szorította, hogy ne tudjon ellenkezni, nem foglalkozva Taemin fájdalmas kiáltásaival. A rajta fekvő férfitól pedig mozdulni sem tudott. Reménytelen volt a helyzete. De ekkor csengettek az ajtón, és Matt felkapta a fejét.

- Ez meg ki a franc lehet? – motyogta magában. Taemin abbahagyta a zokogást egy pillanatra, és szívében reménnyel várta a fejleményeket.

- Majd elmegy - legyintett Matt, és visszatért az alatta fekvő reszkető fiúhoz.  – Eleget játszadoztunk már, térjünk a lényegre – suttogta kéjesen vigyorogva, és kioldotta Taemin övét. A kisebb szeme kerekre tágult a mozdulatra, és rúgkapálni kezdett.

- Ne! Ne! Nem akarom! Hagyj békén! Ne!!! – olyan hangosan kiabált és sikított, hogy belefájdult a torka, de nem érdekelte. Ezt nem tehetik vele, nem! Ő nem így akarja az elsőt, és nem Mattel, főleg nem hogy erőszakoskodnak vele. És biztos volt benne, hogy fájni fog, nagyon is.

- Héj, nyugodj már le! – kiáltott rá Matt, és leszorította a rugdalózó lábakat, majd szétfeszítve a kisebb combjait közéjük férkőzött. Amikor Taemin nem hagyta abba az ellenkezést, visszakézből adott neki egy pofont.

- Áh! - kiáltott fel amaz fájdalmasan, és a zokogás ismét előtört belőle. Közben Matt már a nadrágját ügyeskedte le róla.

- Én nem akartam durva lenni, de te szinte könyörögsz érte - morogta kissé bosszúsan. Taeminnek már nem volt ereje ellenkezni, csak zokogva feküdt Matt alatt, aki még mindig a nadrágjával bajlódott, és várta a sorsát. Úgy látszik neki ez jutott. Hogy megerőszakolják, megverjék, erőszakoskodjanak vele.

- Ez a rohadt zipzár – morgott Matt. Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Taemin nem is érzékelte, csak egy kis idő után. Az egyik pillanatban Matt még rajta fekszik, és a nadrágját akarja lehúzni, a másikban pedig már a földön, és valaki éppen agyonveri.

- Te utolsó, mocskos, rohadt szemétláda! Kinyírlak, érted!?– Taemin számára a hang nagyon ismerős volt, és majdnem felzokogott megkönnyebbülésében, amikor megmentőjében felismerte Heechult. Bár ilyennek még sosem látta. Az idősebb vonásait eltorzította a düh, ahogy Mattet püfölte. Az csak feküdt. Annyira meglepődött, hogy reagálni sem maradt ideje.

- Hogy mertél hozzáérni? Haa? Bántottad! Mocskos, beteg fasz! - minden egyes szavát egy újabb ütés követte, egészen addig, amíg Matt ki nem bukott.

*-*-*

Már csak egy ház maradt – gondolta Heechul, amikor felsétált az utolsó ház lépcsőjén és megnyomta a csengőt. A többi házzal ellentétben, itt nem nyílott ki egyből az ajtó, és nem üdvözölte vagy éppen nézett rá furcsán senki sem. Újra megnyomta a csengőt, de a válasz ismét csak a nagy semmi volt. Gyanakodva ráncolta össze a homlokát. Éppen oda akart menni az ablakhoz, hogy benézzen, amikor bentről kiáltást hallott. Nem volt hangos, és mintha mélyről jött volna, és távolról.  Elrabolta… valaki elrabolta, és azt mondta… h-hogy levitte a pincébe… - idéződtek fel benne Key szavai. A felismeréstől tágra nyílt a szeme, és az ajtóhoz rohant. Lenyomta a kilincset, de úgy, hogy a legkevesebb zajt csapja, és nem is zárta vissza.

- Ne! Ne! Nem akarom! Hagyj békén! Ne!!! – hallott meg egy rémülettől, és kétségbeeséstől elcsukló, számára túlságosan is ismerős hangot. A szíve azonnal sebesen kezdett verni, és úgy érezte az adrenalin szintje az eget verdesi már, ahogy a pinceajtóhoz lépett, ami nyitva volt. Matt valamit válaszolt Taeminnek, csak olyan messze voltak, hogy Heechul nem hallotta tisztán. Aztán amikor Taemin sikítani kezdett, majd fájdalmasan felkiáltott, Heechul agyát ellepte a vörös köd, és egy tornádó sebességével robogott le a lépcsőn. A látvány, ami ott a szeme elé tárult, borzasztó volt. Taemin egyik keze az ágytámlához volt bilincselve, a másikat Matt a feje fölé szorította, míg szabad kezével Taemint igyekezett megszabadítani a nadrágjától. A kisebb már csak csendesen zokogott, a könnyei vízesésként áztatták zúzódásokkal, és sebekkel borított, gyönyörű arcát. Heechul mellkasát összeszorította a fájdalom, és belesajdult a szíve a látványba. Hogy lehet valaki ennyire beteg? Hogy bánthat valaki egy ilyen angyali teremtést? Hogy bánthatja valaki az Ő Taeminjét? Soha sem ismert erő öntötte el a testét, miközben megragadta Matt pólóját a nyakánál, és lerántva Taemin törékeny testéről, teljes erejéből a földhöz vágta, majd ütlegelni kezdte. Már nem is tudta miket kiabált, csak azt, hogy meg akarta ölni az alatta fekvő, immáron eszméletlen férfit. De aztán egy reszketeg sóhaj, és szipogás kirántotta Heechul a vörös őrületből, és az ágyhoz fordulva, Taemin könnyektől áztatott, vértől maszatos arcával találta szembe magát. A gyilkos harag egy pillanat alatt változott megkönnyebbüléssé, és felhőtlen szeretetté, ahogy az ágyhoz lépve magához szorította Taemin reszkető testét, vigyázva a sérüléseire.

- Sss, most már nem lesz semmi baj! – suttogta a kisebb fülébe, aki újfent zokogni kezdett – Most már itt vagyok és megvédelek, ígérem! – Taemin belefúrta a fejét Heechul pólójába, és mélyen belélegezte a másik finom, megnyugtató illatát.

- Tényleg itt vagy – suttogta remegve, mire a szorítás csak erősödött körülötte.

- Igen, itt. És nem hagylak magadra – fúrja a fejét a szőke tincsek közé.

- A-annyira f-féltem Heechul – zokogta Taemin, erősen kapaszkodva az idősebb pólójába – a-azt hittem, me-megöl…- szipogott – vagy meg-meg…ő az előbb majdnem meg… - nem volt képes kimondani a szavakat, csak még jobban sírt.

- Csss… semmi baj, semmi baj – kezdte el ringatni a kis alakot, aki még mindig megállíthatatlanul reszketett a karjai között. – menjünk haza jó?- kérdezte halkan a fiatalabbat, mire az csak lepillantott a megbilincselt kezére.

- Úristen – hűlt el Heechul látva Taemin véresre dörzsölt csuklóit – Mit tett még veled az a rohadt szemétláda? – a hangja halk volt, szinte csak suttogott. Taemin csak lehajtotta a fejét és szipogott. A következő, amit érzett, az valami hideg volt a csuklóján. Amikor odanézett, látta, hogy Heechul valamilyen krémet ken a vöröslő bőrre, és aköré.

- Mi… - kezdte, de Heechul megelőzte.

- Kézkrém. Mindig magammal hordom, mert Leeteuk szerint a száraz kéz a legrosszabb – mosolyodott el halványan – És ettől kicsúszik majd a kezed a bilincsből – mondta, miközben óvatosan, hogy ne érintse a felsértett bőrt, kicsúsztatta Taemin kezét a fémhurokból, majd óvatos puszit lehelt a felsértett bőrre. Taemin szemében a mozdulatra, újra könnyek gyűltek, csak most a fájdalom helyett, a megkönnyebbülés miatt, majd Heechul nyakába vetette magát, és erősen átkarolva annak nyakát, egy forró csókban forrasztotta össze az ajkaikat. Úgy hiányzott neki az idősebb, és azt hitte, már soha sem látja viszont. De Heechul itt volt, és őt ölelte, csókolta, és Taemin másra sem vágyott, csak hogy végre hazamehessen, és soha többé ne engedje el Heechult. De mielőtt bármit is tehettek volna, egy gúnyos hang megállította őket.

- Ó, milyen romantikus, a nagy összeborulás – hallották meg Matt gúnyos hangját. Róla mind a ketten meg is feledkeztek. Mialatt ők egymásnak örültek, Matt magához tért, és most előhúzva az övéből a pisztolyát, a két fiúra, pontosabban Heechulra célzott vele. – Bocs, hogy csak így belerondítok, de nem szép dolog így közbeavatkozni. Nem láttad, hogy éppen dolgunk volt Taeminnel? – a hangja gúnyosból váltott dühösre.

- Dolgotok? Mi? Hogy megerőszakold? – horkant fel gúnyosan Heechul, figyelembe sem véve, a neki szegeződő fegyvercsövet.

- Te kis patkány! – ordított fel Matt, és közelebb lépett a pároshoz. A mozdulattól Taemin hátrálni kezdett az ágyon, és húzta magával Heechult, mintha így meg tudná őt óvni. – Mindent elrontasz! Érted? Mindent! Ha te nem jössz be a képbe, akkor Taemin már rég az enyém lenne! Meg kellett volna döglened, amikor az a ketrec lezuhant! Rád kellett volna, hogy essen!  - Matt szinte tombolt, mint kinek elment az esze, miközben elérte a Heechul-Taemin párost.

- Á, szóval te voltál az – döbbent meg egy pillanatra Heechul, majd ismét gúnyos vigyor kúszott a képére – Hát bocs, de ez mellé ment!

- Heechul ne… - suttogta rémülten Taemin, amikor Matt őrjöngve felkiáltott.

- Te kis rohadt kurva! – és ezzel a fegyver markolatával fejbe vágta Heechult, aki a mozdulattól a földre esett.

- Ne! – kiáltott fel Taemin, és már mozdult volna, amikor Matt rá fordította a pisztolyt.

- Te csak maradj ott! Ezért még számolunk – sziszegte dühösen, mire Taemin megállt a mozdulat közben – De előbb… - fordult vissza Heechulhoz – Elintézem ezt a kis pondrót! És ez most nem fog mellé menni! – a jelenet rémisztően ismerős volt Taemin számára. Hasonlóan történtek a dolgok az álmában is. Ja, ne! Ne! Ne!Ne! Annak nem lett jó vége! Nem, ezt ne!- nézett rémülten az előtte lejátszódó jelenetre. Matt a fegyver csövét ismét Heechulra irányította, és már készen volt lőni. Nem, ezt nem fogom hagyni! – határozta el magát Taemin, és összeszedve minden erejét, azt tette, amit a szíve diktált…

Ééés, itt az új fejezet, aminek a felét majdnem végigbőgtem...T_T Nagyon jól estek a kommentek, el sem tudjátok képzelni mennyire, köszönöm szépen *____* És bocsánat a függővégért... megint..., de így izgalmasabb lesz a folytatása :)) Ja és ismét egy videó a kedvencek közül~~~