Chapter 21

~I love you~

Heechul nagy sóhajjal fordult meg a kórházi ágyán, ahová az előbb az orvosa parancsolta vissza. Őszintén szólva nem értette, miért kell még mindig itt lennie, amikor már egyáltalán nem érezte szükségét. Már a karja sem fájt, igaz kicsit zsibbadt néha, meg csípett, ha az ápolónők fertőtlenítették, de amúgy nem volt semmi baja. Az orvosa mégis itt tartotta, Heechul sejtése szerint a menedzser és a csapattársai tanácsára. És ráadásul, csakhogy fokozzuk a panaszkodást, hiába szökött ki mindig, valaki állandóan a nyomában volt, és visszazavarta a kórterembe, vagy éppenséggel kitessékelte Taemin szobájából, ahová állandóan belógott valahogy. Igen, Taemin. Az ő kis Minnieje. Újabb hatalmas sóhajjal fordult a hátára és kezdte el bámulni a mennyezetet. Tegnap, amikor sikeresen meglépett az ápolók elől, egyből Taemin kórtermébe sietett. Csak hogy a bejáratnál ismét elkapták az úgynevezett üldözői, de amikor már éppen elküldte volna az őt ápoló, kissé idősebb hölgyet melegebb éghajlatok felé, olyasmi történt, amitől majdnem kisebb infarktust kapott. A Taemin szívverését jelző monitor begőzölt, és csak kisebb ijedelmek után derült ki, hogy az ő hangjától. És a tény, hogy Taemin felismerte a hangját, sőt még reagált is rá, megmelengette a szívét. Igaz, amikor meglátta Taemin sápadt arcán végigcsordulni azt a könnycseppet, valami nagyon fájni kezdett a mellkasában, a szíve környékén. Fájt látni, hogy Taemin még álmában, vagyis inkább eszméletlenül is sír. A történtek után, Taemin agya valószínűleg pihenőt fújt, mert akárhogy is próbálkoztak, már nem kaptak reakciót a kisebb felől. De az orvos szerint ez természetes, és azt mondta, hogy most már elég nagy rá az esély, hogy Taemin fel fog ébredni. Ez a hír mindenki arcára kis mosolyt, és megkönnyebbülést csalt. Ezután Heechul már hiába hadakozott, csak visszarángatták a saját kórtermébe, - ami vagy négy kórteremnyire volt Taeminétől – és az ágyba nyomták, mondván pihennie kell. Azóta eltelt egy nap, és eddig kétszer próbálkozott a meglógással, de valaki mindig észrevette. Egy morranással ült fel az ágyában, és áthúzva a fején a felfogató kötést, ami a karját tartotta, levette azt. Így már csak a kötések maradtak a kezén, de legalább nem lógott a nyakában. Így is úgy érezte, nem tudja mozgatni a kezét, úgy zsibbad. Lassan kinyújtotta, majd felszisszent, amikor a varratok húzódni kezdtek. Hogy fájhat ez még mindig ennyire rohadtul, amikor már eltelt egy hét is a műtét óta? Morgolódva nyújtotta ki a kezét maga mellé, majd egy kis ugrással leszállt az ágyról. Az ajtóhoz osont, és kikémlelt rajta. Sehol senki, fantasztikus – vigyorodott el, majd óvatosan kisurrant, és már vette is az irányt a megszokott kórterem felé, amikor egy hang megállította.

- Fiatalúr, álljon csak meg! Pihennie kell! – hallotta meg az idős hölgy kiáltását, mire felnyögött, és a válla felett hátranézve látta, hogy a nővér már indult is felé.

- Na azt már nem – mormogta magában majd, rohanni kezdett, végig a folyosón.

- Héj, Mr. Kim, álljon meg, és menjen vissza a kórterembe! – hallotta a nő kiáltását, de eszében sem volt megállni, a folyosó végére érve, élesen vette be a kanyart, és elbújt az egyik kint felejtett hordágy mögé. Hallotta a nővér futó lépteinek hangját, majd amikor mellé ért, igyekezetet még jobban meghúzni magát, és csendben maradni. Amikor már látta, hogy messze a folyosó végén jár, egy hatalmas, elégedett vigyorral az arcán lépett ki a búvóhelyéről, és sietősléptekkel ment vissza Taemin kórterméhez, majd besurrant az ajtón.

- Fúú – engedett ki egy jó adag levegőt, majd az ágyon fekvő kis alakhoz sétált. Most komolyan, mintha börtönben lennék – gondolta magában, majd Taeminhez lépett. A lélegeztető maszkot már levették róla, így szabadon lélegezhetett, és már nem is volt annyira sápadt, mint pár nappal korábban. Valahogy most volt egy kis színe.

- Szia, Minnie – hajolt le, és lágy csókot lehelt az enyhén elnyílt, rózsaszín ajkakra, mire hallotta a szívmonitor szapora pityegését.

- Á, szóval ismét hallasz engem – kúszott elégedett vigyor az idősebb arcára, majd végigsimított a fiatalabb arcélén. A hatás nem maradt el, a szívmonitor begőzölt, mire Heechul felkuncogott.

- Most már tudom, mi játszódik le benned, ha hozzád érek, lebuktál Taemin-ah – suttogta a kisebb fülébe. Még mondani akart valamit, de ekkor lépteket hallott kívülről és az őt kezelő nővér bosszús sopánkodását.

- Esküszöm, nem érdekel, hogy híresség e vagy sem, én megfojtom az a kölyköt, csak találjam meg – morgolódott az idős hölgy, mire Heechul riadtan nézett az ajtóirányába.

- A francba, meg fog találni – mormogta az orra alatt, majd, mint aki megvilágosodott, egy vigyor kúszott az arcára. – Hacsak… -  motyogta, majd Taeminhez fordult – Nem visznek el innen az tuti – nyomott puszit a kisebb szájára, majd hasra vágta magát, hogy aztán halkan fájdalmasan nyögjön fel a karja és a föld találkozásakor.

- Áucs – nyávogott, de azért nagy nehezen bekúszott az ágy alá. Éppen időben, mert ekkor kitárult a kórterem ajtaja.

- Itt sincs… pedig esküdni mertem volna rá, hogy az első útja idevezet – hallotta az idős ápolónő motyogását, majd látta, hogy amaz megfordul és kimegy a kórteremből – Hol a fenében lehet az a kölyök… - hallatszódott még a motyogás, majd végül teljes csend lett ismét.

- Hát ez hatalmas volt – nevetett fel Heechul, majd kínkeservesen kimászott az ágy alól. – Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű trükk, hogy bemászok az ágy alá, bejöhet. – motyogta magában, majd egy széket húzva Taemin ágya mellé, leült rá, és a másik kis kezét az övébe húzta.

- Hogy vagy Taemin-ah? – kérdezte – Remélem, nem fáj semmid. – simogatta meg a sápadt kezet. – Miattam ne aggódj, jól vagyok. Hisz ismersz, rossz pénz nem vész el. Nem könnyű engem kiiktatni – nevetgélt, majd a mosoly szélesebb lett az arcán, amikor meglátta, hogy Taemin szája sarka is felfelé kanyarodik.

- Bárcsak felébrednél – sóhajtott hatalmasat Heechul, majd lehunyta a szemét, ami a másik pillanatban már hatalmasra tágulva pattant ki, amikor egy kis szorítást érzett a kezén.

- Taemin-ah? – suttogta, mire egy újabb gyenge szorítás volt a válasz. – Jézusom… - motyogott Heechul, majd közelebb hajolt a másik arcához. – Taemin, hallasz engem? Ébredj fel, kérlek, mondj valamit!  - könyörgött Heechul, de semmi. És a kezén érzett szorítás is teljesen elgyengült, majd Taemin kis keze ismét elernyedt az övében. Heechul érezte, hogy ismét könnyek szúrják szemét, ahogy a másik mozdulatlan arcát nézte, ami még a halványuló zúzódásokon keresztül is gyönyörű volt.

- Annyira szeretném, ha felébrednél Taemin-ah. Hogy halljam a hangodat, ahogy kimondod a nevemet, hogy lássam a mosolyodat, amikor boldog vagy, vagy ha valamilyen hülyeséget csinálok. Hogy lássam, amikor dühös vagy rám, és grimaszolsz, vagy duzzogsz. Látni akarom azokat a nagy, csoki barna szemeidet, amik teljesen elvarázsoltak -  suttogta, és érezte, hogy megindulnak a könnyei, és jobban megszorította Taemin kezét – Szeretném látni, ahogy újra táncolsz, és az érzelmeket a tekintetedben amikor táncolsz, az öröm csillogását a szemeidben, amikor a nevedet kiabáló közönségre nézel… - a hangja néha megbicsaklott, de folytatta, majd a fejét a másik takaróval borított hasára hajtotta, és belefúrta az arcát. – Nagyon hiányzol nekem, Taemin, nagyon – motyogta a lepedőkbe. – Én… ezt már régebben meg kellett volna mondanom neked, de nem mertem… gyáva voltam…féltem, hogy nem tudod elfogadni az érzéseimet, hiszen én fiú vagyok…de most már nem érdekel, kimondom. Taemin, én szeretlek. Annyira, de annyira szeretlek – fúrta mélyebbre a fejét, majd csendesen feküdt. Hihetetlen, hogy kimondtam – elmélkedett magában, és a mellkasa mintha könnyebb lett volna.

- Hee….chul… - hallott meg egy gyenge suttogást, mire olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy még a nyaka is beleroppant. Ránézett Taemin arcára, ami már nem volt mozdulatlan. A kisebb a homlokát ráncolta, miközben a szája halk szavakat formált.

- Taemin? – kérdezte, majd megsimogatta a puha arcbőrt.

- Heech…ul…én… - Taemin hangja gyenge és erőtlen volt, de mégis csak ott volt. A kisebb szemei lassan nyíltak ki, és párszor pislognia kellett, hogy ki tudja venni a felé hajoló Heechul arcának vonalát.

- Taemin… - lehelte Heechul és könnyekkel a szemében simított újra végig a másik arcán. – Felébredtél..

- Heechul…én is… szeretlek – suttogta Taemin, majd elmosolyodott, és lassan felemelve a kezét, végigsimított az idősebb arcán. Heechul kezét Taemin kezére vezette, majd a könnyein keresztül enyhén felnevetett.

- Ezt megkönnyebbülés hallani. Akkor nem csináltam magamból egy orbitális barmot – erre Taemin is halkan felkacagott, mire Heechul szívverése a duplájára ugrott. Mióta szerette volna már hallani ezt a hangot.

- Nem vagy barom…sosem voltál az – Taemin hangja kissé rekedtes volt, és gyenge, de legalább beszélt, és Heechul végre belenézhetett az oly szeretett csoki barna szemekbe.

- Annyira hiányoztál nekem, Taemin-ah – suttogta, és közelebb hajolva, óvatosan összeérintette az ajkaikat. Taemin lassan lehunyta a szemét, és így tett Heechul is. A csók most gyengéd volt, és édes. Amikor elváltak egymástól, Heechul még látta Taemin arcát. A másik lehunyt szemekkel mosolygott, mielőtt ismét kinyitotta volna a szemét.

- Örülök, hogy itt vagy… és hogy eljöttél értem – mondta halkan a kisebb, mire Heechul csak összeérintette az orrukat.

- Bárhová elmennék érted, mert szeretlek– suttogta, és óvatos ölelésbe vonta a kisebbet, mire Taemin arcára ragyogó mosoly kúszott.

- Én is érted… szeretlek – bújt közelebb Heechulhoz, és behunyva a szemét lélegezte be a másik illatát. Mennyire hiányzott már ez – gondolta, és visszagondolva örült, hogy küzdött a sötétség ellen, és sikerült kinyitnia a szemét.

Tudom, rövid lett, meg érzelgős egy kicsit, őszintén szólva nekem nem tetszik annyira, de remélem azért nem lett rossz, és hogy a sok kimaradás után, van aki még olvassa... A fejlécet ma csináltam, mert unatkoztam, és ki akartam próbálni ezt a képszerkesztőt. Hát nem tudom, nekem bejött :) Jó olvasást, és azért ha megdobtok pár komival az jólesne:)