Chapter 23

~Safety~

Fél órával később, Heechul mártír képpel állt fel Taemin ágya mellől, és engedte el annak a kezét.

- Mi a baj, hyung? – nézett fel rá a kisebb hatalmas, tágra nyílt szemekkel. Nem tudta, miért lett Heechul hangulata hirtelen ilyen rossz, és hogy miért állt fel mellőle az idősebb, amikor olyan jó érezték magukat. Key időközben letelepedett Taemin ágya szélére, és úgy beszélgettek. Heechul csak nagyot sóhajtott, majd lehajtotta a fejét.

- Be kell tartanom az ígéretemet, vagy az a boszorkány akaratom ellenére fog visszaráncigálni a kórterembe – motyogta, és a boszorkány szót pedig hangosan kiemelte. Erre mind Taemin mind Kibum hangosan nevetni kezdtek, és Heechul úgy gondolta, már megérte megint hülyét csinálnia magából, hiszen így láthatta Taemint nevetni. Mert igaz, hogy a kisebb azt mutatta, nincs semmi baja, de Heechul egy-egy megmozdulásából, arckifejezéséből látta, hogy valami nincs rendben. Látta, hogy akárhányszor Key megérinti Taemint, az elhúzódna, vagy megrándul az érintés alatt, és kis idő múlva lazul csak el, amikor észreveszi, hogy az csak Key, és nem valaki más, akiről Heechul tudta, hogy most rácsok mögött van. Azt is tudta, hogy bár őt már kihallgatták a rendőrök, és mindent elmondott nekik szó szerint, Taemint még nem. És nagyon félt, hogy reagál majd a másik, ha újra fel kell, hogy idézze azokat a szörnyű pillanatokat, és részletesen el kell mesélnie mindent. Félt tőle milyen lesz Taemin reakciója, vagy hogy mennyire fog kiborulni. De tudta, hogy ezen át kell esnie. Így most kicsit megkönnyebbülve nézte a másik mosolygós arcát, ami most felé fordult, és finom kis kezek simítottak végig az arcán.

- Semmi baj, Chullie, menj csak. – mondta Taemin, bár a hangján hallatszott, hogy inkább ragaszkodna a másik itt tartózkodásához. – Kibum még úgyis itt lesz egy ideig, és Dr. Jung azt mondta, hamarosan átvisznek egy másik kórterembe, ahol már nincs ennyi gép – mutatott a sarokban most kikapcsolt állapotban álló gépekre.

- Hányas kórterembe visznek át? – kérdezte Heechul tekintetét a gépekről Taemin, még mindig kissé sebes arcára vezetve.

- Umm… azt hiszem a 214-es…vagy 224-es… - gondolkodott a kisebb miközben a mutatóujját a szájához emelte, és kicsit felfújta az arcát. Heechul úgy érezte, menten elalél a másik aranyosságától.

- Aigooo~ Taemin-ah megölsz – nyávogott Heechul nem túl férfiasan, majd nem tudva ellenállni a kísértésnek, Taemin arcába hajolva, sértetlen kezébe fogta a másik arcát. Az csak nagy szemekkel, kérdőn nézett rá.

- Nem tudod, milyen hatással vagy az emberekre – nyomott cuppanós puszit az enyhén szétnyílt, rózsaszínű ajkakra. Taemin erre csak elpirult, és szégyenlősen fordította a fejét Key felé, majd vissza Heechulhoz.

- Ne légy ennyire közvetlen… társaságunk van – motyogta fülig vörösödve, mire Heechul csak felkacagott, és még egy cuppanós puszit nyomott a másik szájára, aki erre felháborodottan kiáltott fel.

- Heechul! – az említett, csak jót kuncogva slisszolt ki az ajtón, éppen csak kikerülve a felé dobott párnát. Még hallotta Taemin morgolódását, és Kibum kuncogását, mielőtt visszaballagott volna a saját kórtermébe.

§§§§

Heechul már a saját ruháiba öltözve, egy kis sporttáskával maga mellett ült a kórházi ágyán. A nővér, aki eddig vele foglalkozott, fél órával ezelőtt azt mondta, tíz perc múlva jön és hozza az aláírandó papírokat, a kiengedéséhez. De ennek már FÉL órája, és nem TÍZ perce. Morgolódva szállt le az ágyról, és masszírozta meg a karját. A seb szépen gyógyult, és már mozgatni is tudta, bár még húzódott a heg. A varratokat már kiszedték, és a kötések helyet már csak egy nagyobbacska sebtapasz volt rajta. Most ahogy ránézett a karjára, hirtelen eszébe jutott, amikor ott lent a pincébe, Taemin Mattre vetette magát, hogy megvédje őt. Majd a kisebb könyörgése a másik felé, hogy ne bántsa Heechult. A szeme előtt volt Taemin sebes, könnyektől áztatott, halálra várt arca, amikor a pisztoly elsült. Szinte most is érezte az égető fájdalmat, ahogy a lövedék a húsába mart, átszakítva a bőrét. Aztán látta maga előtt Taemin kétségbeesett arcát, ahogy a vérzést próbálja elállítani. És végül a másik élettelen testét, amibe újra és újra levegőt fújnak. Heechul megrázta a fejét, hogy a borzasztó képek eltűnjenek. A szemét könnyek szúrták, és érezte, hogy megállíthatatlanul folynak végig az arcán, amikor a szeme előtt megjelent a kép, ahogy Taemin eszméletlenül fekszik, már egy kórházi ágyban. A száján lélegeztető maszk, a kezében infúzió, az ujjára csíptetve a szívverését jelző szerkezet. Az arca sápadt, zúzódásokkal teli, hófehér, vékony nyakán lilás csík húzódik, a fojtogatástól, a bekötözött vágás mellett. Heechul akármennyire szorította össze a szemét, csak ezt a képet látta maga előtt. Látta Taemin csapattársai elrettent, fájdalomtól eltorzult arcát, amikor először meglátták a kisebbet ott fekve, mozdulatlanul. Hallotta Key szívet tépő zokogását, látta, hogy bújik szinte teljesen bele Jonghyun mellkasába, és amaz pedig könnyekkel a szemében próbálja vigasztalni. Észre sem vette, hogy már nem csak a könnyei folynak, hanem halkan sír. A levegő gyorsan áramlott ki és be a tüdejéből, és hirtelen egy pillanatig azt sem tudta hol van. Csak a szörnyű képeket látta maga előtt. Látnom kell, hogy jól van! – ugrott le hirtelen az ágyról, és nem törődött sem a nővérrel, aki még mindig nem ért vissza, sem a táskájával, amit ott hagyott az ágyon, még azzal sem foglalkozott, hogy a kórház folyosóján nem lehet szaladni. Ő lélekszakadva rohant fel a második emeletre, kettesével szedve a lépcsőket, majd először a 214-eskórterem felé vette az irányt. Benyitva, egy idős úrral nézett farkasszemet, aki ugyanolyan meglepetten nézett vissza rá, majd észrevéve a fiatalabb fiú zaklatott és könnyes tekintetét, közelebb ment hozzá.

- Minden rendben? – kérdezte óvatosan, de Heechul nem foglalkozott sokat vele.

- Elnézést, azt hiszem, elnéztem a kórtermet – motyogta, majd szélsebesen száguldott a 224-es terem felé. Odaérve, megkönnyebbülten fújta ki az eddig bent tartott levegőt, amikor meghallotta belülről Taemin nevetését, és Key mérges hangját, ami valószínűleg nem Taeminnek szólt. Nem várt sokat, kitárta az ajtót, de olyan hévvel, hogy az majdnem a falnak ütközött. Mind Taemin, mind Key nagy szemekkel nézték, ahogy egy zaklatott, zavaros tekintetű Heechul ront be a kórterembe, majd Taeminhez masírozva, szorosan magához húzza.

- Hy-Hyung? – Taemin teljesen össze volt zavarodva. Nem értette, mi lehet a baj, és mi történhetett, ami így kiborította Heechult.

- Istenem, de jó, hogy jól vagy – suttogta az idősebb, Taemin puha tincseibe, majd kicsit szorított az ölelésen. Elképesztően jó érzés volt így a karjaiban tartani a másikat. Érezte a szapora szívverést, ahogy Taemin mellkasa az övének nyomódott, a nyakánál érezte a meleg levegőt, ahogy a fiatalabb a nyakába szuszogott, és érezte Taemin kis kezeit, ahogy a hátára siklanak, és megsimogassák.

- Már miért ne lennék? – kérdezte Taemin zavartan – Történt valami? – Heechul csak rekedtesen felnevetett, majd kicsit elhúzódott, és megsimogatta a kisebb puha arcát.

- Nem, semmi sem történt, csak nem bírtam már ott ülni a kórterembe, és várni arra nőszemélyre… azt mondta tíz perc és jön a papírokkal, de ennek már fél órája – váltott át a szokásos „hercegnő” stílusba, amitől Taemin felkuncogott.

- Kiengedtek? – kérdezte kis mosollyal az arcán.

- Elméletileg igen – mosolyodott el Heechul is.

- Akkor gondolom, már haza is mehetsz. Jó neked – Taemin próbálta elrejteni a szomorúságát. Nem akarta elmondani a másiknak, de nagyon nem akarta, hogy elmenjen. Amíg itt volt, minden nap beszökött hozzá, és egy kis vidámságot csempészett a napjába.

- Aha, csakhogy nem áll szándékomban hazamenni – közölte egyszerűen Heechul, mire még az eddig a szoba másik felében, telefonon beszélő Kibum is felkapta a fejét.

- Ezt hogy érted? – ráncolta össze a szemöldökét Taemin.

- Úgy hogy itt maradok veled, amíg ki nem engednek téged is. Nem megyek el nélküled innen – nézett a fiatalabb szemeibe komolyan. Látta, hogy Taemin szemeit ellepik a könnyek, így kicsit elbizonytalanodott.

- Na persze, ha téged ez nem zavar… mármint hogy elfoglalom a kanapédat – mutatott a szoba mási felében lévő bútordarabra Heechul. A válasz csak egy hüppögés volt, ami kellőképpen megijesztette Heechult, és már éppen kérdezte volna Taemint, milye fáj, de ekkor amaz a karjaiba vetette magát, és szorosan átölelte a nyakát.

- Tae-Taemin-ah? – makogta meglepetten.

- Köszönöm – motyogta amaz a nyakába.

- Mégis mit? – mosolyodott el Heechul, miközben simogatni kezdte a szőke tincseket.

- Hogy velem maradsz, hogy nem hagysz magamra… hogy szeretsz… - suttogta, mire Heechul csak mélyen belefúrta az arcát a kisebb puha hajába.

- Már hogyne szeretnélek, kis lökött? – puszilta meg Taemin homlokát, majd kényelmesen elhelyezkedett a másik ágyán, Taemin pedig – vigyázva Heechul sérült karjára - bevackolta magát mellé, és hozzábújva hunyta be a szemét, miközben magukra húzta a takarót.

- Pihenj csak, itt leszek, amikor felébredsz – mondta az idősebb.

- Megígéred? – kérdezte Taemin már félálomban.

- Igen, megígérem – mosolyodott el Heechul, majd váltottak Keyel egy mindentudó pillantást.

- Azt hiszem, én megyek, mert Jonghyun eltévedt valahol félúton a kórházba jövet, és most teljes pánikban van… pedig én mondtam neki, hogy csak simán hívjon egy taxit – sóhajtott fel drámaian Kibum, és egy szemforgatás kíséretében felállt a kanapéról. Heechul csak jót kuncogott ezen.

- Meg fogod találni? – kérdezte halkan a fiatalabbat. Key csak felsóhajtott.

- Remélem… bár csak követnem kell a panaszkodás hangjait – erre Heechul már nem bírta, halkan felnevetett, mire Taemin nagyot szusszantott álmában, és mosollyal az arcán fészkelte még közelebb magát az idősebbhez. Most Keyen volt a sor, hogy felkuncogjon.

- De édes~… néha kényszert érzek rá, hogy felfaljam – nézett az édesen szuszogó Taemin felé, aki most úgy nézett ki, mint egy kiskutya. Egy sérült, sebzett, árva kiskutya, akinek szeretetre van szüksége. De Kibum látta Heechul tekintetében, hogy a fiatalabb megkapja az a szeretetet.

- Ismerős az érzés – kuncogott Heechul is, szemét le sem véve a karjai közt szuszogó alakról, miközben folyamatosan simogatta a kisebb tincseit.

- Szerintem úgy egy óra múlva – ha nem több – visszajövök, remélhetőleg Jonghyunnal – mondta Key, majd az ajtóhoz ment, ahol még visszafordult – Tudod hyung, mióta veled van, sokkal boldogabbnak tűnik, úgyhogy azt hiszem, rendben van ez így – mondta Kibum egy kis mosollyal, de mielőtt Heechul még válaszolhatott volna, megszólalt a fiatalabb telefonja, amit amaz egy hatalmas sóhajjal vett fel.

 - Ne pánikolj, indulok már – szólt bele egyből köszönés helyett, majd intett Heechulnak és kivonult a kórteremből.

 - Szórakoztató csapattársaid vannak, Minnie – suttogta az alvó fiú fülébe. Az csak szusszantott egyet, majd belefúrta a fejét Heechul mellkasába, és úgy aludt tovább. Az idősebb még egy ideig figyelte a békésen alvó fiút, majd neki is leragadt a szeme. Még valahol a gondolatai szélén eszébe jutott, hogy ha a nővérke megtalálja, valószínűleg nyilvánosan gyilkolja meg, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Csak az volt a lényeg, hogy Taemint tartotta a karjaiban, és a kisebb jól volt, lélegzett, és most békésen, rémálom mentesen aludt. És más nem is számított.

Annyong :)  őszintén szólva, nekem nagyon tetszett ez a fejezet, és írni is szerettem. Nem tudom, valahogy most ilyen hangulatom volt :) remélem tetszett nektek, és komiztok páran. Mindig nagyon jól esnek a vélemények, meg a visszajelzések, hogy tetszik ahogy és amit írok :)  

puszi: Yume

Egyszerűen imádom ezt a számot, és Taemin benne valami fantasztikusan szexi~~~ a hangja meg szerintem nagyon sokat fejlődött :))) úgy imádooom~~~