Chapter 25

~ Please help me hyung!~

- Na azt már nem! – csattant fel Heechul amivel nem csak a többieket, de még a nyomozót is igen meglepte – Nem megyek sehova, itt maradok vele!

- Megértem, hogy aggódik uram, de sajnos ezt a beszélgetést négyszemközt kell megejtenünk. Ön is tudhatja, hiszen már a kollégáim önt is kihallgatták – a középkorú férfi nyugodtan mondta végig a beszédét. Úgy tűnt nem igen zaklatta fel Heechul felcsattanása. Mintha hozzá lett volna szokva az ilyesfajta kirohanásokhoz. Ezzel szemben, Heechul már kevésbé volt nyugodt.

- Igen értem, de Taemin-

- Semmi baj, hyung – szakította félbe Taemin, halk hangon. – Menj csak, megleszek – szorította meg az idősebb kezét, és még egy kis mosolyt is kipréselt magából. Bár a kedve most távolt állt a mosolygástól.

- De hát Taemin-ah - kezdett bele az ellenkezésbe az idősebb.

- Hyung! Nyugi – ahogy Heechul Taemin szemeibe nézett kissé lenyugodott.

- Biztos Taemin-ah? – nézett rá a kisebbre aggodalmas szemekkel.

- Persze, semmi baj – ismételte meg Taemin, és próbált magabiztos maradni.

- Rendben, de itt leszek a kórterem előtt, ha szükséged lenne rám – mondta az idősebb és összeszűkített szemekkel méregette a nyomozót. Amint a kórterem ajtaja bezáródott mögöttünk, és Taemin egyedül maradt rendőrrel, úgy érezte, minden magabiztossága elszáll. Védtelennek és gyengének érezte magát Heechul nélkül. Mintha hiányozna az egyik fele, a bátorabbik fele.

- Mielőtt még bármit is kérdeznék, megkérném, hogy a kérdésekre érthetően válaszoljon, mert mindent rögzítek. – ült le a férfi a mellette lévő székre, mire Taemin ösztönösen mászott arrébb az ágyon. A csapattársai érintését elviselte, bár néha kényszert érzett rá, hogy elhúzódjon, mert olyankor mindig megjelent a szeme előtt Matt, ahogy az ágyhoz szegezi. Heechul érintései csak jó érzéssel töltötték el, és egyáltalán nem érzett rá kényszert, hogy elhúzódjon, vagy eltaszítsa a másikat. Viszont most, hogy ez az idegen férfi ilyen közel ült hozzá, rossz érzéssel töltötte el, és úgy érezte, minél messzebb kell tőle kerülnie. A nyomozó látta Taemin megmozdulását, így felé fordult.

- Ne féljen, én nem bántom. – mondta valamivel lágyabb hangon. Taemin nem válaszolt, csak mereven bámulta a takaróját. – Kezdhetjük? – kérdezte végül a férfi.

- I-igen – nyögte ki Taemin és érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.

- Az első kérdésem az lenne, hogy pontosan mióta ismerte Matt Raynolds-ot? – a név hallatán Taemin összerezzent, és megmarkolta a takaróját.

- N-nem rég óta, csak pár hete – a hangja gyenge volt és halk, és még saját maga szerint is szánalmasan csengett.

- Mikor találkozott vele először? – jött az újabb kérdés.

- A-amikor jótékonysági fotózáson voltunk a Super Juniorral. Véletlenül beleszaladtam. N-nem néztem hova lépek.

- És nem vett rajta észre semmi gyanúsat? – Taemin megpróbálta felidézni a pillanatot, de akárhányszor is játszotta újra a fejében a történteket, semmit sem talált gyanúsnak.

- Nem, nagyon rendesnek tűnt…

- Értem. Ezután, mikor találkozott vele újra?

- Az SM-ben. Azt mondta, hogy új technikust kerestek, és így jelentkezett a munkára. – idézte fel magában Matt szavait.

- Az egyik szemtanú látta magát és a gyanúsítottat együtt távozni az épületből. Igaz ez? – jött a következő kérdés. Taemin még jobban összeszorította az öklét a lepedő körül, és érezte, hogy a szívverése felgyorsul.

- I-igaz. Nagyon szomorúnak tűnt… ezért megkérdeztem, mi a baja…. de ettől csak még lehangoltabb lett… aztán úgy tűnt, mint aki el akarja mondani mi történt, csak akkor jött az egyik csapattársam, hogy kezdődik a fellépés, így el kellett mennem. De… de annyira elhagyatottnak tűnt… megsajnáltam… azt mondtam, találkozzunk a fellépés után, mire ő ajánlott egy kis kávézót… - Taemin szinte látta maga előtt az egész jelenetet újra.

- Ő ajánlotta a helyet?

- Igen – bólogatott Taemin – Azt mondta nem felkapott, és hogy itt nem fognak követni a rajongók… hogy nem vettem már akkor észre? – kérdezte Taemin magától, és érezte, hogy a szeme könnyes lesz.

- Mi történt ezután? – a nyomozó hangja már korán sem volt olyan erőteljes mint a legelején.

- Beszélgettünk… és olyan furcsákat mondott…

- Miket?

- Hogy nem kellene így megbíznom az emberekben… aztán meg, hogy nem mindenki jó… nem tudhattam, hogy ezt magára érti. Aztán valami megváltozott… a légkör… vagy nem tudom, de úgy éreztem el kell tűnöm a közeléből – érezte, hogy az első könnycsepp végigfolyik az arcán. Még véletlenül sem nézett a mellette ülő férfira, csak mereven a takaróba bugyolált lábait figyelte miközben beszélt. – De marasztalt…azt mondta, csak még egy ital, és mehetek…

- Mi történt ezután? – hajolt közelebb a férfi.

- Kibum, az egyik csapattársam felhívott telefonon, így félrevonultam beszélni vele… Amikor visszamentem, koccintottunk… aztán minden homályos lett…nem is emlékszem már semmire…minden zavaros lett…nem tudtam normálisan beszélni… és szédültem. A világ mintha megfordult volna velem… - mindent látott maga előtt. A homályos, elmosódott foltokat. Hallotta az elnyomott zajokat. Látta maga előtt Matt önelégült mosolyát… Ez volt az utolsó kép ami megragadt a fejében.

- Valószínűleg ekkor kevert valamit az italába. – állapította meg magának a férfi.

- Amikor legközelebb magamhoz tértem, már a pincéjében voltam. Az ajtó zárva volt… aztán bejött… de  először nem tudtam, hogy ő az… fehér maszkot viselt, és fekete kapucnit… bevallotta, hogy ő próbálta meg megölni Heechult azzal a ketreccel. Mikor meghallottam, mérges lettem, és megütöttem. Ekkor esett le róla az a maszk… és itt tudtam meg ki is ő valójában…- Taemin érezte, hogy a könnyei megállíthatatlanul folynak végig az arcán, és felhúzva a lábait, beletemette az arcát. A nyomozó várt pár percet, hogy Taemin összeszedje magát, mielőtt rátért volna a lényegre.

- Bántalmazta önt testileg? – kérdezte, mire csak egy gyenge bólintás volt a válasz.

- Kérem, érthetően mondja ki a szavakat! – figyelmeztette a férfi, mire Taemin összeszedve magát, kipréselt egy gyenge „igent”.

- Milyen módon?

- Először akkor ütött meg, amikor megpróbáltam megszökni – suttogta Taemin. Szinte még most is érezte a pofon erejét, amitől a földre zuhant. – Előtte feldühítettem…nagyon…a-akkor azt hittem, hogy meg fog ölni…volt nála egy pisztoly… de nem tette… elrohant…és elfelejtette bezárni az ajtót. Így kiszöktem… felhívtam Kibumot…nagyon féltem… - itt abbahagyta, mert úgy érezte, nem kap levegőt. Vett három nagy lélegzetet, mielőtt folytatta volna. – A-amikor megtalált, megütött…erősen… aztán még egyszer…és mégegyszer… aztán megbilincselt, és vissza akart vinni a picébe. Ellenkeztem, kiabáltam, kapálóztam… nem akartam visszamenni oda – érezte, hogy már egész testében remeg, de folytatta. Már nem tudta abbahagyni. – Ekkor elővett egy kést, és a nyakamhoz téve fenyegetett, hogy menjek előre…engedelmeskedtem, mert féltem, hogy tényleg képes lenne megölni… d-de véletlenül megbotlottam, és a kés megvágott a nyakamon – kezét lassan a nyakán lévő vágáshoz vezette. Szinte érezte az égető fájdalmat, ahogy a penge a nyaka érzékeny bőrébe mar. A nyomozó figyelmét sem kerülte el ez a mozdulat, és amikor látta a kisebb nyakán húzódó vágást, és a lilás véraláfutásokat, valamiért nagy méretű haragot érzett. Most már minden áron rácsok mögé akarta juttatni azt a rohadékot, ha nem is életfogytiglanra, de remélhetőleg vagy húsz évre, ha nem többre.

- Miután észrevette, mit tett, nagyon megijedt… vagyis úgy tűnt megijedt. Rázni kezdett, hogy, hogy lehettem ilyen felelőtlen, meg hogy meg is ölhetett volna… aztán... ő… ő… - Taemin nem tudta, képes lesz-e kimondani a történteket hangosan is. Még így visszagondolva is elég megalázónak, és undorítónak hatott.

- Mit tett magával?

- Meg… meg akart csókolni, de nem engedtem… aztán elkezdett fogdosni… bepánikoltam, és elhúzódtam, de megbotlottam, és leestem a lépcsőn – fogta meg a bordáit, amikre ráesett, majd óvatosan a csuklóját. Még most is a fülében csengett a reccsenés, amikor ráesett a karjára. Annyira fájt a keze, hogy észre sem vette a törött bordáit.

- Itt valószínűleg elájulhattam, mert amikor legközelebb felkeltem, már ismét a picében voltam...a.. az ágyhoz bilincselve – itt nem bírta tovább, halkan felzokogott, és újra a térdeibe temette az arcát. A bordái és a törött csuklója újra fájni kezdett a nyomástól, de nem foglalkozott vele, csak ringatózott előre és hátra.

- Megkötött. Mint egy egyszerű állatot. – zokogott. – Amikor legközelebb bejött… meg…megpróbált…ő engem… - nem kapott levegőt, úgy érezte nincs elég oxigén a tüdejében. – Meg akart erőszakolni…. Amikor ellenkeztem megütött… Sokkal erősebb volt nálam, nem tehettem s-semmit. Nagyon féltem… fájt mindenem, de nem érdekelte. Az sem hogy el van törve a kezem, sem hogy nem kapok levegőt… semmi sem érdekelte…semmi…semmi…semmi… – ringatózott tovább.

 - Aztán jött Heechul… de ő meg akarta ölni… meg akarta öni Heechult. – zokogott tovább.

 - Nem hagyhattam… de hiába rúgtam ki a kezéből a pisztolyt, végül meglőtte őt. Meglőtte Heechult – látta maga előtt az idősebb fájdalmas arckifejezését, sápadt arcát, és a fülében csengett a dörrenés amikor a fegyver elsült.

- Nagyon sok volt a vér… nagyon féltem, hogy elveszítem… de Matt nem engedett hozzá… amikor Heechul nevét kiáltottam fojtogatni kezdett… Szirénák… hallottam a szirénákat – már nem beszélt összefüggően. Csak szavakban, ami éppen az eszébe jutott. Könnyes szemekkel meredt maga elé, mint aki nem tudja hol van, miközben beszélt.

 - Azt mondta, vele maradok örökre… a túlvilágon… azt hittem lelő… behunytam a szemem…de Heechul megmentett…megint. Nem hagyhattam, hogy bántsa... fájt… nem kaptam levegőt… minden homályos lett… a levegő…nem kapok levegőt… -  észre sem vette, mikor vájta a körmeit erősen a combjába, csak a csípős fájdalmat érezte, és amikor odanézett, már csak a saját vérét látta, ahogy a saját kezűleg vájt sebből folyik, miközben levegő után kapkod. Ismét érezte Matt kezeit a nyakán, amint azok kiszorítják belőle a levegőt.  A nyomozó – aki eddig szótlanul meredt az előre-hátra ringatózó kis alakra, - ismét követte a tekintetét, és a szeme elkerekedett, amikor észrevette a kisebb véres kezeit és combját. Megragadta amaz vékony karját, hogy megállítsa, de ez csak rosszabbított a helyzeten.

- Ne! Ne! Hagyj békén! Nem akarom, kérlek, ne!!! – ordított Taemin és össze vissza kezdett rugdalózni, kitépve a kezéből az infúziós tűt. A légzése szabálytalan volt, és levegőért kapkodott. Úgy tűnt a tüdeje még nem volt elég erős, és most újra összeomlott.

- Nyugodjon meg! – próbálta lefogni a kapálózó kezeket a nyomozó, de csak rosszabbított a helyzeten.

- NE! NE! – Taemin olyan hangosan sikított, ahogy csak bírt, és kitépve a kezét a nyomozó szorításából, kiugrott az ágyból és a sarokba húzódott, majd ott , - mivel a lábai nem bírták a hirtelen súlyt -  a földre csúszva zokogott tovább. A kiáltásokra egy orvos, és két nővér rontott be a kórterembe, de Taemin senkit sem engedett maga mellé. Ha valaki közel akart menni, újra sikítani, és kapálózni kezdett. A karjából, mivel kiszakította az infúziót, most lassan csordogált a vér úgy, mint ahogy a combjából is. Az orvosok félve attól, hogy még nagyobb kárt tesz magában, nem mertek közelebb menni. Szavakkal próbálták lenyugtatni, de hasztalan. A fiatalabb légzése csak egyre rosszabb lett, és úgy tűnt minden levegő vételért küzd. Az orvosok nyomában berohant a terembe a SHINee maradék tagja, élükön egy halálra vált tekintetű Heechullal, aki elborzadva nézte a sarokban zokogó, véres Taemint, és nem foglalkozva az orvosok utasításaival, annak közelébe ment.

- Taemin-ah, én vagyok az, Heechul – lépett közelebb a kis alakhoz lassan – Tudod ki vagyok ugye? – Taemin lassan emelte fel a fejét, és könnyes szemeit Heechulra emelte.

- Hee-heechul hyung… segíts… itt van… - suttogta megtörten, majd Heechul felé nyújtotta egyik véres kezét, amíg a begipszeltet a mellkasához szorította. – Bántani akar…ne hagyd, hogy bántson…ne.. – Heechul megfogta Taemin kis kezét, és térdre ereszkedve, óvatosan az ölébe húzta a kis alakot, aki megadóan bújt az ölelésbe. Biztonságban érezte magát.

- Semmi baj. Én megvédelek, nem fog többé bántani, ígérem. Itt vagyok – suttogta a fülébe, mire Taemin úgy tűnt ellazult, de a következő pillanatban, levegő után kapott. A légzése szabálytalan, kapkodó lett.

- Hyung… fáj…nagyon fáj… - szorította meg a mellkasát – Nem… nem kapok levegőt… - nyögte ki könnyes szemekkel, mire Heechul érezte, hogy már a saját könnyeinek kell gátat szabnia.

- Csináljanak már valamit, az istenit! – fordult az orvosok felé, akik erre egyből Taeminhez rohantak.

- Ne… Heechul…ma-maradj velem… - szorította az  idősebb kezét, amikor megpróbálták elszakítani tőle.

 - Itt vagyok Taemin – suttogta a kis alaknak, de nem úgy tűnt, hogy Taemint ez megnyugtatta. Látta, hogy az egyik nővér elhúzza tőle Heechult, és megkéri, hogy menjen ki.

 - NE! – kiáltott újra fel, és megint dobálni kezdte magát, hogy kiszabaduljon, a most már erősödő szorításból. Időközben bejött még egy orvos, és így már ketten fogták le a hadakozó Taemint.

 - Heechul hyung! – nyújtotta az idősebb felé a kezét Taemin.

 - Engedjenek már oda hozzá! Nem látják, hogy szüksége van rám? – a két nővérnek is igen meggyült a baja Heechullal, és végül Onewnak és Jonghyunnak kellett lefogniuk a Super Juniorost.

 - Ne! Hagyjanak békén! Hyung! Heechul hyung! – Heechul úgy érezte, a szíve szakad meg, hallva, hogy Taemin őt hívja,és mégsem mehet oda.

 - A nyugtatót! – kiabált az egyik orvos.

-  És az oxigénmaszkot! – kiáltott a másik, amikor Taemin légzése az eddiginél is szabálytalanabb lett, és úgy tűnt nem kap levegőt. A kiabálások összemosódtak Heechul számára, aki mintha egy vízfalon keresztül nézte volna, ahogy Taemint újra gépekre kötik, és ráadják a lélegeztető maszkot, a teste ismét elernyedt, és a szemei lecsukódtak. Miután stabilizálták az állapotát és mindenkit kiküldtek, Heechul kivételével, mivel egy ember bent tartózkodhatott, az orvosa a kisebb kezeit óvatosan, ügyelve a begipszelt részre, a kórházi ágy rácsához erősítette egy bőr szíjjal. Heechul ilyet eddig csak a filmekben látott. Nagy szemeket meresztett az orvosra.

 - Miért szükséges ez? – kérdezte elhűlve.

 - Látva az előbbi viselkedését – mutatott a fiatalabb még véres kezére és combjaira – A saját biztonsága érdekében kell ezt tennünk. Ha felébred, és úgy tűnik nem jelent veszélyt se magára sem a környezetére, levesszük a szíjat – magyarázta az orvos, mire Heechulban felment a pumpa.

- Tudja maga, miért van itt Taemin? – kérdezte illetlenül.

 - Igen, tájékoztattak a betegem állapotáról, és az idekerülésének okáról.

 - Akkor tudhatná, hogy ha észreveszi azt  valamit a kezén, talán még jobban kiakad! – emelte fel a hangját.

- Sajnálom uram, de a szabály, az szabály. Egy óra múlva visszajövök ellenőrizni az állapotát – ezzel az orvos távozott a kórteremből.

 - Seggfej… - morogta Heechul, miközben visszatelepedett Taemin mellé. Key, - aki a többiekkel eddig a sarokból nézte a fejleményeket, ugyanis nem engedték őket közelebb,- még vetet egy könnyekkel teli pillantást, a most mélyen alvó kis csapattársukra, majd Jonghyunhoz bújva, kimentek a kórteremből. Onew és Minho is követték őket, de előtte mind a ketten megpaskolták Heechul vállát.

 - Minden rendbe jön, hyung. Taemin-ah nagyon erős, tudod? – mondta Minho, mielőtt ők is követték volna a csapattársaikat. Heechul ezután csak ott ült Taemin ágya mellett és nézte annak sápadt arcát, majd a maszkon keletkezett kis párafoltokat, ahogy Taemin kifújta a levegőt. A szívmonitor mutatta a mostanra már egyenletes szívverést. Taemin arca most békés volt, valószínűleg az altatók miatt. Később bejött egy nővérke, és lefertőtlenítette a Taemin combján és karján lévő sebet, majd egy kis ragtapaszt rakott rá. Amikor távozott, Heechul óvatosan megfogta Taemin kezét, és a sajátjába vonta.

- Hogy történhetett mindez? – suttogta a sötét szobának – Hiszen ma minden olyan jó volt. Még nevettél is… annyira jól érezted magad. Hogy juthattunk megint ide? – érezte, hogy a könnyek, amik eddig nem jöttek ki, most végigfolynak az arcán.

- Kérlek, Taemin, gyógyulj meg! Gyere vissza hozzám! – suttogta bele a kisebb fülébe, majd fejét a karjára hajtva próbált meg pihenni egy kicsit.

...Owww, tudom, gonosz vagyok, még én is elismerem... De most ez jött ki, mianhae... Szegény kicsi Taeminnie... már gyűlölöm magam érte, hogy mindig csak bántom... megfogadtam, hogy mostmár abbahagyom. De hát mindig jönnek az ötletek, és valahogy mindig Taemin járja meg... Igyekszem mostmár vidámabb fejezeteket is írni, de nem ígérek semmit. ki tudja mikor jön egy újabb kósza ötlet. Azért remélem ezzel nem ijesztek el senkit a történet olvasásától...*_*

puszi: Yume

jajj igeeen, ez valami hatalmas. tegnap akadtam rá. Akárki akármit mond, Taemin akármelyik csajt simán leverné szépségben *___* sooo beautiful~~~~~<3 chu <3

P.S.: A fejléc pedig újabb unatkozásom eredménye, remélem tetszik >_<