Chapter 35

~This can't happen again!~

 - Key-umma! –  ugrott fel Taemin, ahogy meglátta Kibumot Dannel belépni az ajtón. Key szemei kerekre tágultak.

 - Taeminnie! – szaladt oda a kissebhez és ölelte szorosan magához. – Istenem, már azt hittem sosem látlak viszont – suttogta a kisebb fülébe, mire az csak szorosabban ölelte csapattársát.

 - Úgy félek, umma – csuklott el Taemin hangja és Key úgy érezte, hogy megszakad a szíve.

 - Semmi baj nem lesz, Minnie. Kijutunk innen, hallod? – simogatta meg a hosszú, barna tincseket Kibum, majd lassan elhúzódott.

 - Key... az arcod – érintette meg a fiatalabb a Key szája szélén húzódó vágást, és elszörnyedve nézte, a mindig gyönyörű arcon lévő piros kézlenyomatot. Sajnos túlságosan is jól ismerte ezt a jelet. Elégszer pofozták már meg – vagyis pofozta meg Matt – ahhoz, hogy tudja.

 - Semmi baj, már nem is fáj – mosolygott rá gyengén a kisebbre – Amúgy is, ismersz. Nem hagytam magam – erre Taemin arcán is kis mosoly terült szét.

 - Igen, hallottuk – kuncogott halkan Taemin, majd a most a sarokban csendben figyelő Danre nézett, aki megérezve a kutató szemeket felállt és feléjük indult. Key automatikusan tolta maga mögé Taemint és mindenre elszántan nézett szembe az idősebbel. Majd döbbenten, kerekre tágult szemekkel nézte, ahogy Taemin kuncogva paskolja meg a vállát és a szintén mosolygó Danhez lép, majd megáll mellette.

 - De... Taemin-ah...- nyögte ki Key meglepetten. – Ő...

 - Hyung, ő velünk van. – nyugtatta meg a fiatalabb Kibumot, aki így közelebb merészkedett hozzájuk, majd megállt pontosan Dan előtt, gyanúsan méregetve.

 - Honnan tudod, hogy bízhatunk benne? – szűkítette össze macskaszemeit Key és úgy nézte a most szórakozottan őt figyelő fiút.

 - Nem tudom, csak érzem, hyung. Ő nem rossz ember. – mondta halkan Taemin mire Dan és Kibum is rá néztek. Dan meleg mosollyal, Key kételkedve.

 - Á, biztosan nem. Végül is csak segített az elrablásodban – horkantott fel gúnyosan Kibum

 - Ez bonyolult, Key, de a lényeg, hogy segít nekünk megszökni – Key még mindig gyanakodva nézegette Dant.

 - És mégis hogyan szólítsalak? Kapucnis fickónak? – Dan elvigyorodott a máik gúnyos hangját hallva. Kimondottan bejött neki ez a pimasz fiú meg az anyáskodó viselkedése.

 - A nevem Daniel Robertson, de csak Dannek szoktak hívni – nyújtott kezet kedves mosollyal Dan, amit Kibum óvatosan viszonzott.

 - Kim Kibum, de mindenki csak Keynek hív.

 - Örvendek, Key. Nos, hogy így túlvagyunk a bemutatkozáson, nem vagytok éhesek? Ne hozzak nektek valamit? – kérdezte Dan kedvesen.

 - Igazából én éhes vagyok. Utoljára a koncert előtt ettem... és az elég messze volt... – vallotta be Taemin szerényen, mire Dan azt hitte menten felfalja, olyan aranyosan piszkálta kezeivel a nadrágját, miközben nagy szemekkel nézett az idősebbre.

 - Ó – tette a szívére a kezét egy pillanatra, Key pedig ördögien elvigyorodott.

 - Ó, bizony. Szokj csak hozzá. Mi vele élünk egy fedél alatt. – mondta Dannek, aki még mindig ködös szemekkel nézett most Keyre.

 - Hogy csinálja ezt? – kérdezte.

 - Mit hogy csinál ki? – nézett rájuk ismét Taemin most kissé értetlen, de még mindig hatalmasra tágult szemekkel, mire most már mind a ketten felnyögtek, és Dan megint a szívére tette kezét.

 - Oh my God. This is killing meeee~ - ezzel Dan eltűnt az ajtó mögött, egy halkan kuncogó Keyt és egy még mindig értetlenül pislogó Taemint hagyva maga után.

§*§*§*§

- Nem! Nem! Ez nem történhet meg még egyszer, nem! – tépte Heechul két kézzel a haját, miközben fel-alá járkált a lakásán, időközönként belerúgva egy-egy tárgyba, ami így vagy darabokra tört, vagy a földön kötött ki. Már akkor tudta, hogy baj van amikor a bejárati ajtót kinyitva egy könnyektől csíkos arcú, őrjöngő Jonghyun várta, nyomában Minhóval és Onew-val. És amikor Heechul pánikba esve kérdezgetni kezdte, hol van Taemin, a legrosszabb választ kapta. Taemint elrabolták. Megint. És most Keyt is elvitték, ami miatt Jonghyun teljesen megkattant. Tudta, hogy a SHINee örökös dinójának bejön a kis díva, de azt nem, hogy ilyen mély érzelmek fűzik hozzá. És sem ő sem Jonghyun nem tehettek semmit. Tehetetlenek voltak. A rengőség most a felvételeket nézi, amiket a kamerák rögzítettek, de egyéb nyom nincs. Most még ő sem tudott hogyan elindulni. Nem volt meg a kezdő löket. Semmi. Csak annyit tudott, de azt biztosra, hogy Matt volt az.

- Hyung nyugodj meg! Ezzel nem mész semmire – próbálta csitítani csapattársát a nem rég érkezett Leeteuk.

- Mégis hogy nyugodhatnék meg, amikor az az elmebeteg ismét elvitte Taemint. Láttad mit tett vele a múltkor. És most nem vagyok ott vele. Nem tudom megvédeni. Pedig megígértem, hogy soha többé nem esik baja, hogy megvédem – eredtek meg az idősebb könnyei, ahogy egyre gyorsabban és egyre összefüggéstelenebb dolgokat kezdett hablatyolni – De én nem tudom most megvédeni, hiszen nem vagyok ott... és ő sincs itt... elvitte... elvitte tőlem és lehet már sosem látom viszont. Én nem tudok nélküle élni... már nem... hyung én nem, nem... hozd vissza hyung. Leeteuk hyung, kérlek, add vissza őt nekem... – Heechul már a szintén síró Leeteuk karjai között zokogott, majd végül a kimerültségtől és a sok levegőkapkodástól, eszméletét vesztve dőlt annak ölelő karjaiba.

- Sss, nem lesz semmi baj, meglátod. – suttogta csapattársa fülébe a Super Junior vezetője, majd óvatosan lefektette a kanapéra és betakarta egy pléddel.

- Szegény Heechul hyung – suttogta Minho a fotelből nézve a még álmában is motyogó, Taemint hívó fiút, majd tekintetét átvezette csapattársára, aki a sarokba kuporodva ült és nézett maga elé. Felszáradt könnyek csíkozták az arcát, és karikák táncoltak a szeme alatt. Tudta, hogy Jonghyun és Key kapcsolata mindig is mélyebb, erőteljesebb volt és hogy az a kettő mindig olyan nagy összhangban volt, hogy néha még ők is megirigyelték. És most a mindig vidám és nevető, mindenkivel kötekvő és mindenre panaszkodó, siránkozó Kim Jonghyun, megtörten, összekucorodva ül a szintén lelkileg darabokra tört Kim Heechul lakásában, arra várva, hogy valamilyen hírt kapjanak társaikról... talán szerelmeikről. Minho lassan felállt a kanapéról és megközelítette csapattársát, majd leült mellé a földre. Jonghyun még csak rá se nézett, az sem érdekelte volna, ha az egész Girls Generation ült volna mellé.

 - Hyung – tette óvatosan a kezét az idősebb térdére, mire az csak megrezzent. A dühöngésen, őrjöngésen, mindenki hibáztatásán és különböző bútordarabok megrongálásán már régen túl volt és most jött a csendes időszak, ami Minhót talán még jobban megrémisztette, mint az őrjöngő. Nagyon ritkán, sőt meg meri kockáztatni, hogy még soha nem látta ilyennek idősebb bandatársát.

 - Megtalálják őket, hyung. A rendőrség már nézi a felvételeket és majd abból kiderül kik voltak. Nem lesz semmi baj.  – simogatta meg a vállát óvatosan, mire Jonghyun csak felé fordította könnyektől maszatos arcát.

 - Miért Kibumot is? Nem elég, hogy Taemint ismét elvesztettük, most még őt is? – kérdezte megtört, rekedt hangon és a szemében újra gyűlni kezdtek a könnyek. – Minho, én nem tudom mi lesz velem, ha bajuk esik. Én nem bírom ki még egyszer.... hisz emlékezz csak Taeminre... olyan összetört és gyenge volt, ahogy azon a kórházi ágyon feküdt, gépekre kötve. Mi van ha Kibummal is ezt teszi? És Taemin? Mit tesz vele? Velük? Nem veheti el tőlem Keyt... nem... – borult csapattársa vállára az idősebb zokogva, míg Minho szintén könnyes szemekkel ölelte magához és nyugtatóan simogatta a hátát, miközben lágy szavakat suttogott a fülébe. Ő is tehetetlen volt. A szeme láttára tört össze két barátja is, Onew pedig kész ideg volt. Úgy érezte a csapat vezetőjeként neki kellett volna vigyázni a csapatára, de mégsem tette és most magát hibáztatja mindenért. Az említett vezető most a telefonját szorongatva lépett be a helyiségbe, majd tekintetével csapattársait kereste. Amint meglátta őket, hozzájuk sietett, majd a szíve is belefájdult, amikor észrevette a Minho karjaiban fekvő, már alvó alakot.

- Van valami hír, hyung? – kérdezte halkan Minho, nehogy felkeltse alvó csapattársát. Onew csak nagyot sóhajtott, majd halkan beszélni kezdett.

 - A rendőrség szerint ezt már egy jó ideje eltervezhették. A furgon, ami a felvételen látszik, rendőrségi és a fickó, aki elvezette Taemint, biztonsági őrnek volt öltözve. Valószínű, hogy többen voltak, hiszen valakinek vezetni is kellett a kocsit. És szinte biztosak benne, hogy a dolog mögött Matt áll. – halkult el a hangja a mondat végére.

 - Ezt eddig is sejtettük. – sóhajtott fel Minho – És Kibum? – nézett le a most nyugtalanul nyöszörgő Jonghyunra Minho.

 - A felvételen csak annyi látszik, hogy kijön az öltözőből, leellenőriz egy mosdót, majd elindul arra, amerre a pasi Taemint vitte és kész. Onnantól a kamera már nem vesz. Valószínűleg ezt tudhatták az elrablók is és ezért vitték olyan helyre Taemint, ahol nem látszanak.

 - Tehát semmi? Nem tudnak jóformán semmi hasznosat. – Onew csak szomorúan rázta meg a fejét.

 - Annyit tudnak tenni, hogy ismét körözést adtak ki Matt ellen  és három csapatot indítottak a keresésükre, de nyomok nélkül, mintha tűt keresnének a szénakazalba.

 - Mi lesz így velünk... velük, Onew hyung? – nézett a kanapén nyöszörgő Heechulra, majd le az ölében még álmában is könnyező Jonghyunra.

 - Fogalmam sincs, Minho-ah, fogalmam sincs – sóhajtott fel szomorúan a SHINee vezetője. Tanácstalan volt ő is. Ugyan olyan tanácstalan, mint bárki ebben a szobában. És csak remélhette, hogy Taemin és Kibum jól vannak és nem bántotta őket senki.

kicsit rövid lett és sajnos nem tudtam újév előtt hozni, és ezért bocsánatot is kérek! *szégyenli magát* de mentségemre szóljon, hogy itt volt a nyakamon a félév és a jegyeim nem voltak valami rózsásak, így kicsit fel kellett tornázni őket...-_-" na, de itt a feji és már dolgozom a következőn, remélem nincs harag és nem pártoltak el az olvasóim :P

puszi: Yume