Too late (fordítás)

     

Na, szóval, ahogy a chat boxban már mondtam, először egy 2Min fordítással jelentkezem, amely természetesen nem az enyém, Az asianfanfics.com weboldalról szedtem, ahol olvasni is szoktam. Úgy gondoltam, kiválasztok egy rövid sztorit és megpróbálom lefordítani. Hát, mint kiderült, nem a legvidámabb, így előre figyelmeztetem azokat akik elolvassák, hogy csak óvatosan. Semmi vérengzés, gyilkosság, de azért Taemin fanok vigyázat! Én sírtam rendesen...A történetnek amúgy van folytatása, de az már túl bonyolult és nyakatekert volt a felfogásomnak...-_-

Történet címe: Túl késő (Too late)

Páros: 2Min, JongKey

Figyelmeztetések: angst, szereplő halála, bad language

Eredeti sztori innen: katt

~ Too Late ~

                                        §§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§&§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

      Annyira fáradt vagyok. Belefáradtam a fájdalomba, a légzésbe, magába az életbe. Abba, hogy női parfümtől bűzölögve jön haza. Biztos voltam benne, hogy megcsal. Egyszer mosás közben észrevettem egy rúzsnyomot az ingén, nem említve a nőt, aki random órákban hívogatja. De még csak tagadni sem próbálja.

Most a kanapén ültem. Egy egyszerű, fekete kanapé. Egyszerű, mégis kényelmes. Annak kell lennie, mert rengeteg időt töltöttem itt, várva, hogy hazaérjen. Órákat. Szóval miért is ne itt venném az utolsó lélegzetem? Mindig vártam rá, nem számított milyen késő volt, és amikor végre hazaért, csak annyit mondott „Fáradt vagyok, megyek aludni” vagy „Éhes vagyok, hol a vacsora?”. Ha időben hazaért, csak elsétált előttem, átöltözött, majd újra elment anélkül, hogy elköszönt volna. Ha azt mondom,  „Szeretlek”, én az úgy is értem, tiszta szívből, de minden amit erre kapok válaszul, egy „oké” vagy „rendben”. Már csak rám sem néz többé. Nincsenek ölelések, csókok… nincs már semmi sem. Kiteszem elé a szívem, de ő csak könyörtelenül rátapos. El sem tudom hinni, hogy ennyi időmet rá pocsékoltam. Tíz évet egy olyan férfira, akit ez még csak nem is érdekel… Már rám sem gondol, míg az én fejemben csak ő jár: Minho, Minho és Minho…

Négy levelet írtam. Abból egyet Key-hyungnak, a legjobb barátomnak. Egyet Jonghyun-hyungnak, Key barátjának, akivel az évek során igazán jó barátokká váltunk. Egyet Onewnak, a bátyámnak, aki most Amerikában van. Ő volt az egyetlen családtagom, aki még beszélt velem. És az utolsót Minhónak, a szerelmemnek.

Éppen azon csodálkoztam, hogy a piruláknak miért tart olyan sokáig, hogy hassanak, amikor is megéreztem. Minden kezdett elsötétedni, és én örömmel üdvözöltem a sötétséget…

§°§°§

Amikor magamhoz tértem, délután 5 óra volt. Tehát 3 óra telt el… Szóval mégsem haltam meg. Felálltam, kinyújtóztam, majd megfordultam, hogy visszafeküdhessek a kanapéra. Aztán amit láttam, az lesokkolt… Az ott… én vagyok? Vagy legalábbis a testem. Teljesen elborzadva ugrottam hátra. Egy kicsit közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Sápadt voltam és nem lélegeztem. Szóval akkor meghaltam...? Lenéztem a kezeimre, amik most áttetszők voltak, és enyhe kék színnel ragyogtak. Kísértet lennék...?

BUM! BUM! BUM!

- Lee Taemin, azonnal nyisd ki az ajtót! Először nem válaszolsz a hívásaimra, most meg nem engedsz be? Tudom, hogy zaklatott vagy a tegnap este miatt, de ez már túl sok! Ha bezárkózol, az nem segít!

Key. Felsóhajtottam, majd az ajtóhoz indultam, hogy kinyissam, teljesen megfeledkezve az állapotomról. Hirtelen a semmiből az ajtó kivágódott, és én összerándultam attól félve, hogy megüt. De az csak egyenesen keresztülment rajtam úgy, ahogyan Key is.

- Key várj! – kiáltottam, de ő csak folytatta a beszédet.... Nem látott vagy hallott engem.

- YAH! Taemin! Hogy jössz te... – a szemei tágra nyíltak, ahogy meglátta az élettelen testem. – TAEMIN?! Ó édes istenem! Taemin!

Megragadta a csuklómat, pulzust keresve, de aztán csak lassan térdre csúszott.

- Édes istenem, Taemin.

Előhúzta a telefonját, majd tárcsázta a 911-et. Üvöltőzve és zokogva mondta be a címemet, kérlelve őket, hogy siessenek. Amikor letette a telefont, az első dolga volt felhívni Jonghyun-hyungot.

- Jjong... Taeminről van szó – zokogta. Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam, ugyanis ezután minden fehérré vált.

§°§°§

    Amikor kinyitottam a szememet, egy kórház várótermében voltam. Key, Jonghyun vállába bújva zokogott, egyik kezével annak pulóverét, másikkal pedig a neki írt levelemet szorongatva.

 - Át kellett volna mennem hozzá múlj éjszaka, hiszen olyan megtörtnek hangzott – sírt Key.

Aztán belépett az orvos.

 - Sajnálom, de már nem tehettünk érte semmit sem – mondta, és Jonghyun kezébe adta a gyűrűmet.

És aztán minden újra fehér lett. 

.

.

.

    Minho irodájában lennék? Felismerem a helyet, mivel nem egyszer hoztam neki ide az ebédet. Balra néztem az ajtó felett lévő órára, ami 8:10-et mutatott. Aztán jobbra néztem, és olyat láttam, ami még jobban összetörte volna a szívemet, ha már nem heverne így is darabokban. Minho, az asztalára dőlve, éppen a titkárnőjével enyelgett. Ugyanazzal, akivel a múltkor hazajött, és azt mondta nekem, hogy csak egy ribanc és nem akar tőle semmit sem. Aztán megcsörrent a telefon, és ő érte nyúlva kihangosítóra tette.

 - Choi Minho beszél.

 - Minho, te mocskos szemétláda! – ordított Key a vonal másik végéről.

 - Most mégis mi a francot csináltam?

 - Key, add ide a telefont! – mondta Jonghyun nyugodtan.

 - A francba már Jjong! Tartsd már rövidebb pórázon a kibaszott barátodat, ugyanis éppen elfoglalt vagyok – mondta miközben csendre intette a mellette lévő nőt.

 - Túl elfoglalt még Taeminért is?

 - Persze. A kis szaros tudja maga is kezelni a dolgokat.

 - Hé, siess már! – nyafogott a mellette terpeszkedő nő. Minho felemelte a kezét, jelezve a nőnek, hogy fogja be. Egy ideig csend volt, amikor is Key megszólalt.

 - Szóval igaza volt... Minho akkora egy kibaszott seggfej vagy!

 - Persze, persze, na mit akarsz?

 - Az iroda előtt vagyunk, mindjárt ott leszünk – ezzel letette a telefont. Néhány perccel később az iroda ajtaja kivágódott, felfedve ezzel egy nagyon dühös Keyt, akit Jonghyun tartott vissza a vállainál fogva, így véve biztosra, hogy amaz nem öl meg senkit sem. A titkárnő, miután kapott egy nem éppen baráti pillantást Keytől, gyorsan eltávolodott Minhótól.

 - Mégis mi a francot csináltok srácok? Nem törhettek be az irodámba csak így!

 - Nesze, te segg! – mondta Jonghyun-hyung miközben áttrappolt a szobán, és Minho mellkasának vágta a neki szánt levelemet és a gyűrűmet.... a gyűrűmet, amit az ötödik évfordulónkra kaptam.

Minho leült az asztalhoz,és lassan elolvasta a levelet.

 - Mégis mi a fasz ez?! Elhagyott engem?!

 - Nem! Te ölted meg! – üvöltötte Key, miközben könnyekben tört ki. – Kibaszottul te ölted őt meg!

 - Mi? – rázta meg a fejét Minho, mint aki nem hisz Key szavainak.

 - Öngyilkos lett, és ez mind a te rohadt hibád! – szólalt meg Jonghyun-hyung.

 - Nem lehet... hazudsz...

 - Bár úgy lenne... – sírt Key.

 - Kifelé! – üvöltött fel hírtelen Minho – Mindenki takarodjon kifelé!

 - Gyerünk Key, még fel kell hívnunk Onewt – mondta Jonghyun, miközben megfogva Key kezét, kihúzta őt az irodából, majd jó erővel becsapta maga mögött az ajtót.

A titkárnő, aki ez idő alatt a szoba egyik sarkában állt, most közelebb araszolt, és hátulról fonta körbe a mocskos kezeivel Minho derekát.

 - Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy szabad vagy – mosolygott.

 - Takarodj! – suttogta Minho, de a nő erre csak még szorosabban ölelte.

 - Ó, ne csináld már, nem éri meg! A dolgok, amiket mondtál róla, hogy milyen haszontalan és értéktelen, igazak. A kis ribanc még csak eléd se mert állni.

Ez igazán fájt. Nem tudtam, hogy így érzett irántam. A tekintetem a padlóra szegeztem, de azonnal felkaptam a fejemet, amikor hatalmas csattanást hallottam. A titkárnő az arcát fogva ült a földön.

 - Takarodj innen, ribanc! Te csak egy hatalmas tévedés voltál, amit életem végéig bánni fogok! – mondta Minho, miközben könnyek folytak végig az arcán.

 - Tch, nekem nyolc – mondta flegmán a nő, miközben felkelt és az ajtóhoz sétált. – Amúgy sem voltál olyan jó! – csapta be maga mögött az ajtót.

Minho lassan megfordult, az asztala mögé sétált és lehuppant a székébe. Kinyitotta az íróasztala fiókját, és kihúzott belőle egy képkeretet.

Mögé sétáltam, hogy lássam mi az. A kép kettőnkről készült, amint ragyogó mosollyal az arcunkon, kézen fogva állunk a házunk előtt. Ez az összeköltözésünk után nem sokkal készült.

 - Sajnálom Tae, hibáztam. Annyira sajnálom. Szeretlek!

Amikor ezt kimondta, valami forrni kezdett bennem. Valamit, amit eddig még sosem éreztem. Tiszta harag és düh. Előrehajoltam és úgy morogtam a fülébe...  és tudtam, hogy hallott engem.

 - Túl késő, baby. Túl kibaszottul késő...