Chapter 3

Chapter 3

A cég előtt állva nézet fel a rengeteg emeltre, ami ebben az egy, óriási épületben található. Nagyot sóhajtott. Vajon mit kéne mondania a többieknek? Hogyan kellene kezdenie a bocsánatkérést? Csak mondja el, hogy sajnálja? Csak így simán…? Míg ezen gondolkodott, egy újabb sóhaj kíséretében nyitott be az ajtón, és ment a lifthez. Először Leeteuktól kell bocsánatot kérnie, amiért olyan csúnyán beszélt vele. – döntötte el. Hiszen ő törődött vele a legtöbbet. Olyan volt, mintha a második anyja lett volna. Mindig is vigyázott rá. Még akkor is ezen agyalt, amikor megnyomta a lift ajtajának a bezáró gombját.

- Kérem, tartsa a liftet! – hallott meg egy kiáltást, mire gondolkodás nélkül tette a kezét a becsukódó ajtó elé, megállítva ezzel. De azt kívánta, bár ne tette volna, amikor meglátta, ki is akart beszállni mellé. Taemin is ugyanolyan meghökkenten nézett vissza rá, amikor észrevette őt. Nem szólt egy szót sem, csak csendben beszállt, és igyekezett a lift legtávolabbi sarkába húzódni, és láthatatlannak lenni.

- Köszönöm…  - motyogta végül egészen halkan, úgy hogy Heechul is alig hallotta meg. Alig látható mosolyra húzódott a szája. Hiába, hogy Taemin haragszik rá, vagy inkább fél tőle, de ha nem is tőle, attól, hogy megint kigúnyolja, ennek ellenére a neveltetése megkívánja, hogy mindent megköszönjön.

- Nincs mit – mondta mosolyogva. Taemin hirtelen kapta rá a tekintetét, mire gyorsan rendezte a vonásait. Nem gyengülhet el – mondogatta magában. Mivel még mindig érezte magán a másik pillantását, így felé fordult.

- Most meg mi van? – kérdezte mogorván, mire az gyorsan lesütötte a szemét.

- Se.. semmi… - motyogta, és lehajtott fejjel próbált még arrébb csúszni a másiktól. Csendesen utaztak felfelé a lifttel, és mindkettőjük azon imádkozott, mikor ér már fel a tizedikre, amikor is az egy nagy döccenés kíséretében, amitől Taemin a falnak esett, Heechul pedig az ajtónak, a lift megállt.

- Mi a franc…? – morgott Heechul, miközben a fejét simogatta, amivel az előbb kecsesen lefejelte liftajtót. Hiába nyomogatta az ajtónyitó gombot, vagy akármilyen gombot, az nem reagált.

- Picsába… - ütött rá a gombokra. Ilyen is csak vele történhet meg – fortyogott magában, de aztán túl gyanúsnak találta a csöndet, így a másik fiú felé fordult. Nem volt felkészülve erre, így a látvány ledöbbentette. Taemin a lift egyik sarkában kuporgott, a térdeit ölelve, és nagyokat lélegzett.

-Héj… minden oké? – kérdezte homlokráncolva, és közelebb ment a másikhoz, de az csak megrázta a fejét.

- Ne… nem igazán – nyögte ki nagy nehezen, és még mindig nagy levegőket véve, próbálta nyugtatni magát. Heechulnak hirtelen Siwon képe ugrott be, amikor egyszer bennragadtak a felvonóban, amibe csak hülyeségből másztak be, a vicc kedvéért. Aztán a gondnok szedte ki őket, amikor a régi szerkezet megadta magát. Akkor derült ki, hogy Siwonnak klausztrofóbiája van, azaz nem bírja a bezártságot. Azután, órákig kellett nyugtatgatni. Nagyon megijedt akkor. És most, ahogy ránézett a sarokban kuporgó Taeminre, rájött, hogy talán ugyan ez a baja.

- Hé… nem lesz semmi baj, oké? – lépett közelebb, de amint kimondta a lift rázkódott egyet, és megindult, majd ismét egy még nagyobb döccenéssel megállt, majd a fülkére sötétség borult. Be kellett vallania, hogy most már ő is eléggé betojt, de erről elvonta a figyelmét, egy halk nyöszörgés, majd apró, kapkodó levegővételek.

- Taemin… nyugodj meg… - mondogatta, miközben a sötétben tapogatózva elindult a másik felé. A zihálás erősödött, és mintha el-elcsukló zokogással vegyült volna. Erre még jobban megijedt. Mi van, ha a másik annyira bepánikolt, hogy nem fog tudni normálisan levegőt venni? Mit kéne most csinálnia?

- Taemin...? – kérdezte – Hallod? Merre vagy? – kérdezte, miközben már négykézlábra ereszkedve tapogatózott, egészen addig, ameddig a keze valami puhába nem ütközött. Erre Taemin még jobban megijedt, és a lábát behúzva halkan nyöszörögni kezdett.

- Ne, ne félj, csak én vagyok az, oké? – kérdezte, és végigsimított feltehetőleg a másik kezén, mire az megborzongott. A lift megint döccent egyet, és most lefelé indult el.

- Meg fogunk halni, meg fogunk halni… - nyüszögte Taemin, és Heechul érezte, hogy remeg a másik. Ez elég komoly – gondolta magában, miközben már ő is kezdett pánikba esni. Közelebb kúszott a fiatalabbhoz, majd kitapogatta a másik fiú arcát, ami maszatos volt a könnyektől.

- Nem fogunk. Nem lesz semmi baj. – mondta lágyan, és a vállánál fogva ölelte magához a kis testet. Szinte érezte Taemin megdöbbenését, mikor a mellkasára húzta. Nem érdekelte, mit gondol most a másik, sőt az se érdekelte, ő mit gondol magáról. Nem akart gondolkodni, csak cselekedni. És a szíve azt diktálta, hogy védje meg Taemint, bármi áron.

- Elmeséljek neked valamit? – kérdezte, hogy elterelje a másik figyelmét a bezártságról. Érezte, hogy az bólint a mellkasánál.

- Tudod, én már voltam rosszabb helyzetben is ennél – kezdte.

- Té...tényleg? – kérdezte Taemin. A hangja rekedtes volt a sírástól, és a félelemtől, de Heechul csodálkozott, hogy egyáltalán megszólalt.

- Bizony – folytatta, és szorosabbra fonta a karjait a kisebb körül, mire az közelebb vackolta magát hozzá. Ez megmosolyogtatta. – Egyszer Siwonnal, úgy gondoltuk, milyen nagy móka lenne beszállni az építkezésen a felvonóba. Tudod, amivel a munkaanyagokat viszik fel a tetőre, vagy az emeletekre – magyarázta, mire a másik bólintott. – Így elmentünk egy építkezésre, és beosonunk a felvonóba. Nem nagyon gondolkodtunk mi lesz akkor, ha az éppen a nyolcadik emeletnél áll meg, mert elmegy az áram, így nem voltunk rá felkészülve. – mesélte tovább. Hallotta, hogy Taemin légzése egyre nyugodtabb, és már nem szorítja olyan görcsösen a pólója elejét. – És amikor azt hittem, már nem lehet rosszabb, Siwon rosszul lett. Pánikrohamot kapott, olyat, amilyet valószínűleg most te – simogatta meg a fiatalabb fejét, mielőtt még realizálta volna, mit is tesz. De látszólag a másikat nem zavarta ez a gesztus, mivel csak belesimult az érintésbe, akár egy kiscica – gondolta Heechul.

- Nagyon nehezen tudtam csak lenyugtatni, és akkor sem teljesen. Végül, a portás bácsi szedett le minket onnan, és a rendőrséggel fenyegetőzött. Elképzelheted, milyen ciki volt. Kiderült, hogy csak egy gombot kellett volna megnyomni, és a felvonó automatikusan lejött volna…- elmosolyodott az emléken – És amikor megmutatta, milyen gombot is kellett volna megnyomni, majdnem elsüllyedtünk mind a ketten szégyenünkbe, ugyanis nagy piros betűkkel rá volt írva, hogy „Vész esetén benyomni” – fejezte be, mire Taemin felől kis kuncogás hallatszott.

- Héj, te most kinevetsz? – kérdezte álfelháborodással, de lágy hangon.

- Ne haragudj, de ez tényleg vicces… - nevette el magát, mire Heechul sem bírta visszafogni a nevetését. Felszabadultan nevetgéltek, és Heechul úgy érezte, hogy ez olyan természetes. Hogy itt tartja Taemint a karjaiban, és úgy öleli, mintha bármikor elvehetnék tőle. És a tény, hogy a másik fiú nem húzódik el, vagy taszítja el magától, csak növelte ezt a kellemes érzést. Mikor elhallgattak, Heechul szólalt meg először.

- Jobban vagy már? – kérdezte halkan, még mindig ölelve a fiatalabbat.

- Azt hiszem – motyogta amaz, és szipogott egyet. – Tudod, már régen is féltem a bezártságtól, de sosem történt még velem olyan, hogy bennragadjak egy ilyen kis helyen. – mondta halkan – A tudat, hogy nem találnak meg, rémisztő… - suttogta a végét.

- De megfognak. Valakinek csak feltűnik majd, hogy nem jön a lift, és az is hogy nem vagyunk bent próbán– nyugtatta a másikat, miközben a karját simogatta. – Legalábbis, a te eltűnésed biztos, az enyém kevésbé… - motyogta az orra alatt, de Taemin így is meghallotta.

- Összevesztetek? – kérdezte óvatosan, mintha attól félne, hogy Heechul bármelyik pillanatban eltaszítja magától, és a képébe vágja milyen szánalmas is most. Ezt nem bírná elviselni. Így is nagyon meglepődött, amikor a másik megnyugtatta, és kedvesen beszélt hozzá, nem pedig körberöhögte, milyen szerencsétlen is valójában. Nem tudott kiigazodni a másikon.

- Hát, mondhatjuk így is… - sóhajtott fel az idősebb – Azért jöttem most is, hogy bocsánatot kérjek… kicsit összekaptunk – motyogta az orra alatt, és Taemint meglepte, hogy egyáltalán válaszolt neki.

- Értem…. – motyogta. Ezután csend telepedett rájuk. Taemin iszonyúan meg akarta kérdezni a másikat, arról, hogy miért viselkedik így vele. Az egyik percben cinikus és gúnyos, a másikban pedig odaadó és kedves. Nem értette a másikat. De félt, hogyha megkérdezi, csak ront a helyzeten, és eltaszítja a másikat, eltüntetve ezt a kellemes hangulatot, ami most körbelengte őket, annak ellenére, hogy bennragadtak egy liftben, isten tudja mennyi időre. Úgy tizenöt perc fel le ingázás, áramkimaradás és jókora ijedség után a lift újra megállt és csak kattogott. Taemin úgy érezte ennél már nem lehet rosszabb, így végül mégiscsak összeszedte magát, és felemelve a fejét a másik mellkasáról, megszólalt.

- Heechul… - kezdte volna, de ekkor kigyulladt a lámpa, és fény árasztotta be a helyiséget, majd a lift ajtaja kitárult, és legalább 15 aggódó ember fogadta őket…