Chapter 6

Chapter 6

Elnyomott egy újabb ásítást, és felvette a kabátját. A próbának éppen most lett vége, és mindenki pakolászott. Jonghyun, Minho és Key, néhány Super Juniorossal indultak valamilyen új szórakozóhelyre, ami éppen mostanság nyitott meg, Onew pedig az egyik régi, sulis barátjával találkozik, ugyanis régen látták már egymást. Key őt is elhívta a bárba, de ő nemet mondott, fáradtságra hivatkozva, ami részben tényleg igaz is volt. Amióta a levelet kapta, lassan egy hét is eltelt, de ő még mindig nem tud normálisan aludni. Azon az estén, nem akart elaludni, de a fáradtság mégis úrrá lett rajta. De nem aludt jól, sőt egyszerűen borzasztó volt. Rémálmai voltak, és meg mert volna ráesküdni, hogy érezte valaki érintését az arcán. Persze amikor felkelt, nem látott senkit, de a rossz érzés megmaradt. Az érzés, hogy valaki ott volt, és figyelte, majd hozzá is ért az arcához. Azóta pocsékul aludt. Igazából sosem aludt többet 2-3 óránál, és ez meglátszott a teljesítményén is. Sokat rontott, ingerlékeny volt, és nem egyszer kellett Minhónak vagy Jonghyunnak elkapni, nehogy elhasaljon a színpadon, vagy akár a próbateremben is. A többiek állandóan kérdezősködtek, és aggódtak, de ő mindig kimagyarázta magát valamilyen mondva-csinált indokkal. Így telt el egy hét. Most is úgy érezte, menten elalszik, vagy összeesik a fáradtságtól, mégis mozgásra bírta a lábait, és elköszönve a többiektől, kilépett az épület ajtaján. Kint egyből szembetalálta magát a SUJU új lemezborítójának hatalmas poszterével. A szívébe sajgó fájdalom hasított, ahogy észrevette rajta Heechult. Egy hete, vagyis a fenyegető levél óta, próbálja elkerülni az idősebbet. Persze ezt nem olyan könnyű úgy tenni, hogy  ne tűnjön úgy, mintha szándékosan csinálná. Eddig valahogy mindig sikerült úgy alakítani a programjait, hogy ne legyen a Juniorosok közelében, de tudta ez nem mehet így sokáig. Heechulnak fel fog tűnni, hogy kerüli őt, és már nem keresi a társaságát. Pedig a legszívesebben csak vele lenne. Na jó ez még szerinte is nyálas volt – rázta meg a fejét. De ha egyszer ez az igazság. Hiányzott neki a másik társasága, hülyéskedése, és az a végtelenül jó képessége, hogy a legkínosabb szituációkat is el tudja viccelni. Na meg persze az, ahogy mindenkibe határtalanul bele tud kötni. Erre a gondolatra kicsit elmosolyodott, és tovább indult. Ám a következő pillanatban megszédült, és épphogy meg tudott kapaszkodni a falba, mielőtt elesett volna. Zsongott a feje, és mindenből kettőt látott, így gyorsan összeszorította a szemét. Pár másodperc múlva jobban lett, de a fejfájás megmaradt, és úgy érezte, menten elhányja magát. Mikor úgy ítélte meg, jobban van, újra elindult, de nem jutott sokáig, ugyanis a szédülés felerősödött, majd mintha valaki a nevét kiáltotta volna, de végül csak a sötétség…

*-*-*

Amikor magához tért, először nem tudta hol van, így ijedten ült fel, hogy aztán a fejéhez kapva a kezét hanyatlódjon vissza a kanapéra, amin éppen feküdt.

- Végre felébredtél! – hallott meg egy megkönnyebbült hangot a háta mögül – Már azon agyaltam, hogy hívom a mentőket – ült le mellé Heechul kissé megnyugodva. – A frászt hoztad rám Taeminnie! – nézett kissé megrovón a megszeppenten pislogó srácra.

- Heechul hyung… - motyogta amaz, majd gondolkodón ráncolta össze a szemöldökét. – M…mi történt? – kérdezte zavarodottan. Látszólag nem értett semmit.

- Éppen a kocsimhoz mentem, amikor megláttalak a falnak támaszkodni. Nem néztél ki valami jól, így gondoltam megkérdezem minden rendben van-e, így megszólítottalak, de nem válaszoltál. Aztán hirtelen összeestél. Beütötted a fejedet, gondolom ezért estek ki dolgok. De nagyon megijedtem – sóhajtott fel, majd folytatta – Aztán idehoztalak, és lefertőtlenítettem a sebet a halántékodnál – mutatott az említett helyre, mire Taemin odakapta a kezét, de csak egy ragtapaszt érzett. – Már leragasztottam, nem vészes, de… - fordult a másik felé – Taemin mi volt ez? Csak úgy összecsuklottál, mint egy bábu. És nagyon fáradtnak látszol. – a fiatalabb csak elfordította, majd lehajtotta a fejét. – Mi a baj? – kérdezte, és óvatosan megérintette Taemin arcát, hogy maga felé fordítsa azt. A mélybarna szemekben mérhetetlen fáradtság, és szomorúság kavargott egy kis ijedtséggel.

- Én… nem…semmi baj, csak egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, nem alszom valami jól a napokban – motyogta, és lesütötte a szemeit.

- És mitől? – kérdezett rá Heechul. Valami nagyon gyanús volt a kisebb körül. Valamit bőszen titkolt mindenki elől. Valamit, ami nemrégen történhetett.

- Én próbálok aludni, de nem megy… egyszerűen nem megy… mindig felébredek, mert rémálmom van… vagy… – csuklott el Taemin hangja, és könnyek kezdték szúrni a szemét. Nem akart pont most, és pont Heechul előtt sírni. Pedig már nagyon kikívánkozott. A napokban többször is álmodta azt, hogy Heechult a szeme láttára gázolták halálra, majd a kocsi felé indul, és amikor pont elérné öt, riadtan ült fel az ágyon, miközben a szeméből patakokban folytak a könnyek és erősen zihált. És ezek az álmok elérték, hogy pocsékul aludjon, és hogy még jobban igyekezzen kerülni az idősebbet. Erre a gondolatra ijedten nézett körbe. Nem szabad vele lennie! Mennie kell! Most! Azzal hogy vele van, csak veszélybe sodorja.

- Én, … nekem mennem kell… - motyogta és sietősen felállt, de túl hirtelen, így ha Heechul nem kapja el a derekát, elesett volna. Kóválygott a feje, és a hányinger is visszatért, igaz nem olyan elemi erővel, de jelen volt.

- Hohó, nem mész te sehova. Nem hiányzik, hogy összetörd magad. Amúgy is miért sietsz? A többiek nem inni mentek a srácokkal? – emelte fel a szemöldökét, majd rosszallóan ráncolta össze, amikor felfedezte Taemin arcán a kétségbeesés első jeleit.

- Ne… nekem, tényleg el kell mennem! Nem maradhatok itt! Én… megyek, én… - egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, és látszólag megint az ájulás szélén állt.

- Taemin-ah – szólította meg lágyan, mire az ránézett. A szemei könnyesek voltak, és nagyon törékenynek festett így. Mint egy kisgyerek, aki elveszett, és nem találja a mamáját. Heechul szíve belesajdult a látványba. Magához húzta a másik vékony derekát, majd szorosan magához ölelte. Taemin először megmerevedett, és el akart húzódni, de aztán megadóan simult bele a kedves érintésbe. Jól esett neki, és nyugtatta a másik óvó közelsége. Úgy érezte, itt nem bánthatja senki sem.

- Nincs semmi baj – motyogta a másik fülébe és megsimogatta a barna tincseket. Taemin reszketeg levegőt vett, és fejét Heechul vállába fúrta. A másik erre csak szorított az ölelésen, és lassan eldőlt a kanapén, magával húzva a másikat is, így Taemin félig rajta, félig a kanapén feküdt.

- Próbálj meg pihenni egy kicsit. Rendben? – kérdezte halkan – Én majd vigyázok rád, jó? – érezte, ahogy a kisebb lassan bólint a vállánál, majd idővel a légzése is nyugodttá vált, és végül Taemin teste teljesen ellazult és mély, nyugodt álomba zuhant. Valahogy Heechul közelsége, illata, és valahogy az egész lénye nyugtatóan hatott rá, így megadta magát a fáradtságnak, és teste elernyedt az őt ölelő karok között. Nem tudhatták, hogy az ajtóban álló sötét alak, mindent látott, és gúnyos mosolyra húzódott a szája.

- Szóval így állunk kicsi Minnie. Hát akkor azt hiszem itt az ideje egy kis leckének… - vigyorodott el, majd hátat fordítva a békésen pihenő párnak, elindult hogy kitervelje az első leckét…

*-*-*

Nem tudta mikor aludt el, csak azt érezte, hogy zsibbad a karja. Lassan nyitotta ki a szemét, majd újra lecsukta, és megint kinyitotta. Pislogott párat, majd lenézett, hogy rájöjjön a zsibbadás okára. Amikor észrevette, csak lágyan elmosolyodott. Taemin békésen szuszogva aludt, még mindig félig rajta, csak annyi volt a különbség, hogy most a kisebb lejjebb csúszott, és már nem a mellkasán, hanem inkább a hasán aludt. A keze pedig azért zsibbadt, mert Taemin azt szorongatta, mint valami alvós mackót. Heechul roppant édesnek találta ezt a gesztust. Óvatosan érintette meg a másik arcát, és megcirógatta a lágy arcbőrt. A fiatalabb arca puha volt, és selymes, akár egy kisbabának, és fehérségével csak még jobban emelte az összhatást. Vajon tudja magáról, hogy mennyire gyönyörű? -  elmélkedett magában Heechul. Aztán pillantása a falon lévő órára esett, és döbbenten vette észre, hogy jócskán elmúlt már este kilenc is. Csodálkozott, hogy a többiek eddig nem keresték, de igazából amióta külön költözött annyira nem is hívják. Bár Leeteuk folyamatosan hívogatja, na meg Sungmin is, de nem olyan gyakran, mint régebben. Elővette a telefonját, és csodálkozva vette észre, hogy nem volt igaza. A telefonján nyolc nem fogadott hívás és négy sms volt. Négy hívás Leeteuktól, kettő Sungmintól, kettő Siwontól. Az sms-ek közül az egyik Kyuhyuntól, a másik három szintén Leeteuktól. Úgy döntött, ideje lenne menni, de amikor lenézett az ölében békésen szundikáló alakra, nem volt szíve felébreszteni, még akkor sem, ha már lassan nem érezte a karját. Így hát félretette a telefont, és visszadőlt a kanapéra. Taemin ösztönösen közelebb kúszott hozzá, védelmet keresve, majd nyöszörögni kezdett álmában. Az izmai megfeszültek, majd elernyedtek, mintha álmában valaki elől futott volna. Angyali arcán gondterhelt ráncok keletkeztek, ahogy az szinte már fájdalmas grimaszba torzult. Heechul még jobban magához szorította Taemint, és másik karját óvón fonta köré, majd simogatni kezdte a hátát, így nyugtatva. Egy kis idő után, a kisebb vonásai ellazultak, a ráncok kisimultak az arcán, a teste ismét elernyedt, és megadóan simult a kellemes ölelésbe. Heechul elmosolyodott, majd visszahajtotta a fejét a kanapé karfájára. Úgy fél óra telhetett el mire Taemin ébredezni kezdett. Ezalatt az idő alatt, Heechul folyamatosan simogatta a másik hátát, vagy haját, így a rossz álmok nem tértek vissza, és a kisebb nyugodtan tudott pihenni. Taemin mocorogni kezdett, majd álmos szemeit Heechulra emelve pislogott párat. Mikor realizálta, hogy éppen annak a hasán fekszik, és a karját szorongatja, mélységesen elszégyellte magát, és hirtelen engedte el a szorongatott testrészt.

- É... én, sajnálom hyung...én nem akartam, csak… - kezdett el magyarázkodni, de Heechul csak felkacagott, majd összeborzolta a másik barna tincseit.

- Ugyan, Taeminnie, semmi baj. Én is elaludtam, nem sokkal előtted ébredtem fel. Jól aludtál? – nézett a zavarában elpirult fiúra, mosolyogva. Az elfordította a fejét, majd szégyenlősen bólintott.

- Igazából nagyon is. Napok óta nem aludtam ilyen nyugodtan – vallotta be, de a végét már csak motyogta, így Heechulnak igen koncentrálnia kellett, hogy meghallja, mit mond.

- Na, ennek örülök. De azt hiszem, ideje lenne menni, mert… - kezdte el, de ekkor megszólalt a telefonja, és a kijelzőre pillantva Leeteuk nevét látta felvillanni.

- Látod, éppen ezt akartam mondani – nevette el magát, majd a füléhez emelte a készüléket.

- Szia Teukie – szólt bele mosolyogva.

- Te csak ne sziázz itt nekem! – hallotta meg a kissé paprikás hangot – Mégis hol a francban vagy, és miért nem veszed fel azt a rohadt telefont?! Már halálra aggódtuk magunkat miattad! – Heechul csak megforgatta a szemét.

- Hé, nyugi, semmi bajom, csak egy barátomnak segítségre volt szüksége, így vele maradtam – magyarázta türelmesen, majd Taeminre kacsintott, aki mosolyogva figyelte.

- Értem, de legközelebb legalább a telefont vedd fel, jó? – lágyult el az idősebb hangja.

- Rendben, megígérem – sóhajtott Heechul, majd elköszönt és letette a telefont.

- Heechul hyung… - kezdte Taemin kíváncsian és riadtan egyben – Mennyi az i… - de nem jutott a végére, ugyanis most az ő telefonja kezdett el zenélni. Heechul még éppen látta a kijelzőn a Kibum nevet, mielőtt a fiatalabb felvette volna a telefont.

- Ki… - kezdte volna Taemin, de a telefon másik oldalán lévő Kibum heves beszéde belefojtotta a szót a kisebbe, aki csak lehajtott fejjel hallgatta az idősebbet.

- Tudom és sajnálom, csak volt egy kis… baj és az egyik barátomnál maradtam… - motyogta halkan. A vonal másik végéről most halkabb beszéd hallatszódott.

- Tudom hyung, tudom, ne haragudj, legközelebb szólok, jó? – Heechul csak mosolygott a másik bűnbánó hangját hallva.

- Rendben, annyong – tette végül le a telefont, majd egy nagy sóhajjal végigdőlt a kanapén. – Kibum néha rosszabb, mint anya – nyögte nyűgösen, és mint egy ötéves lecsapta maga mellé a karjait. Heechul vigyorogva dőlt mellé, és ő is elkezdte bámulni a plafont.

- Átérzem a helyzeted. Teukie is állandóan ilyen. Ha nem tud elérni, már hisztizik, és elméleteket gyárt – mondta, mire Taemin hirtelen felült és lenézett rá.

- Na ugye? – kérdezte hevesen mire Heechul is felült, és bólogatva adott igazat a kisebbnek.

- Egyetértek. És most mi lesz? Ugyanis szerintem az épületet már bezárták – állapította meg Heechul, mire Taemin arcán félelem suhant át.

- A… az nem lehet, nem zárhatták be – kezdett bepánikolni, és felugrott a kanapéról. Heechulnak csak most jutott eszébe a másik bezártságtól való félelme. Ő is felugrott a kanapéról és odament az ajtót idegesen fogó fiúhoz, majd megfogta az azt rángató kezét.

- Taemin-ah, nyugodj meg jó? – mondta halkan, és ujjait a fiatalabb ujjai közé csúsztatta, mire az ijedten pillantott fel rá. – Nincs semmi baj. Most kimegyünk, ellenőrizzük a zárakat, és ha zárva vannak, visszajövünk ide jó? Az előbb is jól elaludtunk, nem? - villantott rá egy bátorító mosolyt. Erre mintha Taemin kicsit megnyugodott volna, és lassan a légzése is normális lett.

- Rendben – motyogta, majd megindult Heechul után, aki lassan kinyitotta az ajtót. Fél óra kóborlás, és jó pár ajtórángatás után, nagy sóhajjal huppantak le a kanapéra, ahonnan elindultak.

- Hát, asszem itt kellesz aludnunk, és majd reggel, amikor kinyitnak úgy tenni, mintha csak korán érkeztünk volna – vázolta fel a helyzetet Heechul. – Ugye vannak váltás ruhák a szekrényedbe? – kérdezte a kisebbre pillantva, aki hevesen bólogatott.

- Azt hiszem. Key mindig azt mondja, jöhetnek váratlan helyzetek, amikor el kellhet.

- És milyen igaza van – nevetett fel Heechul és Taemin is vele nevetett. Valahogy most, hogy itt volt vele Heechul, úgy, mint a legutóbbi alkalommal a liftben, nem érzett félelmet. Valahogy a másik közelsége megnyugtatta, és most még a fenyegető levél is kiment a fejéből. A fáradtság megint úrrá lett rajta, így ledőlt a kanapéra. Kis idő után Heechul is ledőlt mellé, és plafont kezdte el bámulni. Taemin közelsége kellemesen hatott rá. Egyben volt izgatott és nyugodt is. A másik illata bekúszott az orrába és megnyugtatta. Lehunyta a szemét. Érezte, hogy Taemin közel fészkeli magát hozzá.

- Taemin-ah… - szólalt meg kis idő múlva.

- Hm? – hallotta meg az álmos motyogást az oldala felől.

- Tudsz korcsolyázni? – kérdezte váratlanul, mire a kisebb értetlenül ráncolta össze a homlokát.

- Hogy jön ez most ide? – kérdezte értetlenül és belenézett a másik izgatottan csillogó szemeibe.

- Tudsz vagy nem?

- Nem igazán… miért? – vallotta be, majd pislogott fel az idősebbre.

- Akkor holnap megtanítalak, jó?

- Eh? Mi? – Taemin tekintete egyre zavartabb lett. Nem értette, mire akar ezzel kilyukadni a másik.

- Holnap elmegyünk korcsolyázni. Ránk fér egy kis kikapcsolódás – mosolyodott el Heechul.

- Én… nekem… - kezdett bele a magyarázkodásba Taemin. Még mindig nem felejtette el a fenyegetőlevelet, és meglehetősen félt az idegentől, aki küldte neki.

- Nehogy kitaláld, hogy programod van, mert tudom, hogy nincs. Beszéltem Jonghyunnal és a délutáni fellépésen kívül nektek sincs más dolgotok, és amúgy is addigra meg már visszaérünk– nézett rá elégedetten Heechul, mire Taemin lassan bólintott.

- Rendben, de… nem garantálom, hogy nem fog mindenki rajtunk röhögni – motyogta zavartan.

- Ugyan, majd segítek, és ne aggódj, én sem vagyok egy profi. Eddig összesen kétszer voltam korizni – mosolygott rá az idősebb mire az ő arcára is kis mosoly kúszott.

- Oké, korizzunk – mosolygott Taemin. Még úgy fél órát beszélgettek, semmiségekről, próbákról, vicces esésekről, bakikról, majd mind a ketten elaludtak. Taemin a másik oldalához bújva, míg Heechul a másikat óvón ölelve.

 Ez a fejezet ilyen kis aranyos lett ^_^ a következőben Taemin és Heechul korizni mennek. Vajon hogy fog sikerülni? xĐ És a végére majd egy kis izgalom, de ez még később, ahhoz még be kell fejeznem, ugyanis már a következő feji fele is kész van :)