Chapter 16

Chapter 16

Heechul fáradtan vetődött le az ágyára. Az elmúlt 2-3 órában nem csinált mást, csak kávézóról kávézóra járt, ugyanis a közelben volt egy pár. Számtalanszor tette fel, ugyanazt a kérdést, de mindig ugyanaz volt a válasz is. „Nem, nem láttam”. És végül, amikor megtalálta azt a kávézót, amelyikről az a féreg Matt beszélhetett, zárva volt, ugyanis csak kilencig vannak nyitva. Hiába szobrozott a bejárat előtt másfél órán keresztül, senki nem járt arra, és senki nem nyitott ajtót. Így hát csalódottan, letörten, és rettegve attól, hogy Taeminnek baja esik, visszatért a lakásába, és most megpróbál pihenni, legalább egy-két órát, hogy aztán hatkor egyből a kávézóba menjen. Csakhogy az alvás nem ment olyan könnyen. A szeme előtt folyton az a kép villogott, hogy Taemin most valahol szenved, vagy éhezik, vagy a legrosszabb, hogy talán az a rohadék bántja. A rendőrségnek nem mert szólni, ugyanis nem volt biztos még magában sem. Előbb meg kell bizonyosodnia róla, hogy Taemin tényleg annál a pszichopatánál van. Nemrég telefonált neki Onew, a SHINee vezetője, hogy bejelentették a rendőrsége Taemin eltűnését, és hogy a média nem tud semmiről, még. Szeretnék addig elrejteni ezt az ügyet a világosság elől, amíg csak lehet. Nem hiányzott most még az is, hogy óriási tömegek álljanak az SM épülete, és a fiúk lakása előtt. Végül Heechul ezekkel a gondolatokkal, felszínes, nyugtalan álomba zuhant. Hat órakor úgy pattant ki a szeme, mintha nem is aludt volna semmit, csak az órát figyelte volna. Felkapta a telefonját és a pénztárcáját, egy sapkát és egy napszemüveget, hogy senki se zaklassa, és már rohant is a tegnapi kávézóhoz. Útközben kétszer ment neki egy oszlopnak, és egyszer majdnem elütötte egy autó, a kutyáját sétáltató néniről meg már ne is beszéljünk, akit sietségében, majdnem belökött a kirakatba. Így kisebb hadakozások árán, de végül megérkezett a kávézóhoz, ahol éppen akkor rakták ki a „nyitva” táblát. Mint egy őrült tépte fel az ajtót, és nem törődve a pincérek, meglepett és ijedt tekintetével, egyenesen a pulthoz masírozott.

- Elnézést, uram – szólította meg az ott éppen a poharakat törölgető, idős férfit. – meg szeretném kérdezni, hogy tegnap este nem járt-e itt egy olyan tizennyolc év körüli srác. Alacsony, vékony, szőke – hadarta gyorsan, amikor a bácsi felé fordult.

- Fiam, nap, mint nap rengeteg ember fordul itt meg. Nem emlékezhetek mindenkire. – válaszolt az idős pincér, de Heechul nem adta fel.

- De ez nagyon fontos! Egy félig ázsiai férfival lehetett itt. Magas, sötét hajú és szemű – emlékezett vissza Heechul Matt arcára. – a bácsika összehúzta a szemöldökét.

- Lehet, hogy jártak itt – gondolkodott, aztán értelem csillant a szemében – jaj, igen, már emlékszem. Még oda is mentem hozzájuk, mert úgy láttam a fiatal úr rosszul van. Aztán megkérdeztem az idősebbet, és azt mondta, hogy az öccse nagyon sokat tanul, ezért ennyire fáradt. – magyarázott a bácsi, és a szavak hallatán Heechul csak elsápadt. Hát mégis csak igaza volt.

- R-rosszul volt? Ezt hogy érti? – kérdezte, de a hangja megremegett. Mit csinált az az őrül Taeminnel?

- Igen, úgy tűnt teljesen kiütötte magát. Aztán a bátyja elvitte. Még mondtam is neki, hogy ne hagyja ennyit tanulni, mert a végén… uram, jól van? – nézett rá aggodalmasan a bácsi, ugyanis, ha lehet még sápadtabb lett, és inkább leült egy székre.

- Ezt nem hiszem el – suttogta maga elé.

- Uram, mi történt? Talán ismeri őket? – kérdezte a pincér, de Heechul csak meredt maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét.

- Ismeri azt a fickót? Aki a sráccal volt? Ismeri őt? – kérdezte izgatottan.

- Hát, láttam már párszor itt bent. Mindig itt veszi a kávéját. – válaszolt az idős úr, és furcsán nézte az előtte ülő fiatal férfit.

- Véletlenül nem tudja, merre lakik, vagy ilyesmi? Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam.

- Azt nem tudom, hogy merre lakik, de mindig abból az irányból jön – mutatott ki az üzlet ablakán, egy hosszú utca felé.

- Köszönöm szépen – pattant fel Heechul, és már ott sem volt. Többen pislogtak utána meglepetten, amikor kiszáguldott az ajtón, és rohanni kezdett, az előbb mutatott utcán. Heechul érezte, hogy közel jár, és úgy döntött, ha kell, az utca minden házába becsönget, vagy benéz, amíg meg nem találja azt a rohadékot és ki nem veri belőle az összes szuszt. Tarts ki Taemin, kérlek! – gondolta, miközben becsöngetett az első házba.

*--*--*--*

Nem tudta, mennyit aludhatott, csak azt érezte, hogy valamennyivel kipihentebbnek érzi magát. Amint eszébe jutott az utolsó gondolata, mielőtt elaludt volna, kiugrott az ágyból, de egyből el is esett, ugyanis a lábai teljesen elzsibbadtak. Káromkodva simogatta meg a fejét, ami az előbb nagyot koppant a parkettán. Nagy nehezen felkecmergett, és az ajtóhoz lépett. A szíve azt hitte, kiugrik a helyéről, amikor az ajtó egy kattanással megadta magát, és kinyílt. Tehát Matt azóta nem is jött vissza – állapította meg, majd óvatosan, hogy a legkisebb zajt is elkerülje, kinyitotta az ajtót. A szíve úgy vert, hogy hallotta a fülében a dobolását, miközben elindult fel a lépcsőn, ami valljuk be, elég hosszú volt. Tehát jó mélyen a ház alatt tartotta őt fogva Matt. Amikor végül felért, ott is megfogta a kilincset és elfordította. A zár itt is engedett. Résnyire tárta az ajtót, de máris visszahúzta, ugyanis a kinti fény miatt, ki sem tudta nyitni a szemét. Eddig ő lent volt a pincében, ahol csak egy lámpa égett, itt viszont a nagy ablakokon keresztül, a napsugarak megvilágítottak szinte mindent. Hunyorogva lépett ki az ajtón, majd várt egy két percet, hogy a szeme hozzászokjon a fényhez. Amikor ez megtörtént, elindult, hogy megkeresse a kijáratott. A ház eléggé nagy volt, sőt nagyon nagy. Kétszer fordult vissza, és téved el, amíg megtalálta a bejárati ajtót. Ám amikor lenyomta a kilincset, az zárva volt. Veszettül kezdte rángatni, de a zár nem engedett. Könnyek gyűltek a szemébe, amikor észrevette, hogy az ajtó biztonsági záras, így automatikusan bezáródik, ha valaki kimegy rajta. A francba, nem adhatom most fel!  - határozta el Taemin, és letörölve a könnyeket az arcáról, elindult, hogy keressen egy telefont. Ha el tudná érni valamelyik csapattársát, akkor segíthetnének neki. Végigrohangálta a házat, amikor végre a konyhába érve, talált egy vezetékes telefont. A keze úgy remegett, amikor felvette a kagylót, hogy a számot kétszer kellett újra beírnia. Kibumot hívta, ugyanis csak az ő számára emlékezett fejből. Amikor kicsöngött, Taemin csak imádkozni tudott, hogy amaz vegye fel.

*--*--*--*

Kim Kibum teljesen letörten és kétségbe esve ült a nappaliban, és elmélázva nézett ki az ablakon. Taemin lassan tizennégy órája, hogy eltűnt. Már szóltak a rendőrségnek, akik el is kezdték a nyomozást, de Keynek ez nem számított. Ő csak vissza akarta kapni Taemint. Az ő kis mindig vidám és pörgő maknaejukat. Jonghyun és Minho a menedzserrel voltak, Jinki pedig a rendőrökkel beszélt a kapitányságon. Hívták Keyt is, de ő csak megrázta a fejét, és visszahúzódott a sarokba. Heechulról azóta nem is hallottak, mióta kirobogott az ajtón, de Kibum tudta, hogy ha valami hír van Taeminről, ő fogja először megtudni. Amikor megszólalt a telefonja, és egy ismeretlen számot látott a kijelzőn, először nem akarta felvenni. De aztán elfogta egy olyan érzés, hogy ha nem veszi fel baj történhet, hogy ez a hívás fontos, így végül megnyomta a fogad gombot, és a füléhez emelte a mobilt.

- Igen? – szólt bele halkan, és csak most vette észre, milyen rekedt is a hangja a sírástól.

- Hyung… - hallott meg egy nagyon ismerős, most mégis a félelemtől remegő hangot. Egyből kiegyenesedett ültében, és már két kézzel szorította a telefont.

- Taemin-ah! Hol vagy? Jézusom, jól vagy? – a hangja szinte hisztérikus volt.

- Hyung, kérlek, segíts! Vigyél ki innen… - hallotta Taemin zokogását, és úgy érezte megszakad a szíve.

- Semmi baj nem lesz, Minnie! Mond el merre vagy, és kihozunk onnan. – Key érezte, hogy könnyek lepik el a szemét, ahogy várta Taemin válaszát.

- N-nem tudom, hol vagyok… l-levitt a pincébe… de… de kiszöktem, mert nem zárta be az ajtót – a kisebb hangja akadozott a zokogástól – Félek mi lesz, ha visszajön… fegyvere van, Kibummie…. Egy pisztolya – zokogott, és a hangjától Key érezte, hogy a könnyei végigfolytak az arcán. Ő sem állt már messze a zokogástól. – Félek, hogy megöl… Kibummie, én még nem akarok meghalni…. – Key ennél a résznél zokogott fel.

- Taeminnie, nem lesz semmi baj! Nem fogsz meghalni, oké? Kihozunk onnan! Néz ki az ablakon! Mit látsz? – utasította a fiatalabbat. Kis motoszkálást lehetett hallani, majd Taemin reszketeg sóhaját.

- Házakat, sok házat. Velem szemben egy többemeletes ház van, a tetején egy kivetítő. Reklám megy benne, sport, azt hiszem… - magyarázott Taemin.

- Nézz jobban körül, mit látsz még? – kérdezte Key.

- K-kerítést… igen, a ház, amiben vagyok, kerítéssel van körülvéve, és… - itt Taemin hangja elakadt. Key mintha ajtócsapódást halott volna, aztán valaki beszélni kezdett.

- Hát, te meg mit keresel itt fent? – a hang tulajdonosa ideges lehetett. Kibum hallotta Taemin szaggatott lélegzetvételeit. Őrülten félhetett, de ugyanígy félt Key is. Főleg akkor, amikor egy „Nem megmondtam, hogy maradj lent?” kiáltással, és egy nagy csattanással, a vonal megszakadt.

- Taemin! Taemin! – kiáltott fel Key, de már csak a vonal zúgását hallotta. – Úristen! Úristen! – zihálta, és lecsúszva a kanapéról, térdre esett, majd remegő kezekkel, zokogva tárcsázta Heechul számát. Valahogy úgy gondolta, először neki kellene elmondania amit Taemintől hallott.

*-*-*-*

Taemin a pofon erejétől a fölre esett. A telefon kicsúszott a kezéből, és a kagyló darabokra tört a márványpadlón.

- Azt mondtam, nem jöhetsz föl onnan! – ordította Matt, és megragadta a kisebb karját, hogy álló helyzetbe rángassa. Taemin érezte, hogy a szorítás a karján erősebb lesz, és tudta, hogy ez meg fog látszani.

- És azt is mondtam, hogy mi lesz, ha szökni próbálsz, igaz!? – üvöltött az idősebb, mint aki megőrült, és Taemin érezte, hogy felszakad az ajka a második pofontól. Ám most nem tudott elesni, mert matt erősen tartotta, még mindig a karját szorítva. Makacsul szorította össze a száját, nehogy egy hang is kicsússzon rajta, de a harmadik pofonnál, már felszakadt belőle egy fájdalmas kiáltás. Ezután Matt a földre lökte, olyan durván, hogy a feje nagyot koppant a márványon. A világ egy kis időre elsötétült előtte, majd karikák táncoltak a szeme előtt. Amikor felemelte a fejét, látta, hogy Matt az egyik fiókban turkál, majd kihúz belőle valamit. A következő, amit érzékelt az volt, amikor az idősebb felrángatta a csuklójánál fogva, és ráncigálni kezdte, de olyan durván, hogy útközben, kétszer megbotlott, és egyszer el is esett. De Mattet ez nem érdekelte, csak húzta őt tovább, amíg el nem érte a pince lejáratához. Ott szembefordította magával a halálra rémült Taemint.

- Nem akartam ezt csinálni, de nem hagysz más lehetőséget – mondta már nyugodtabb hangon, és végigsimított a pofon helyén, ami immáron vöröslött, és a kisebb felreped ajkán, amiből kis csíkban csordogált a vér. – Nézd mit tettél! Én tényleg nem akartalak bántani téged – suttogta Matt, és le akarta nyalni a vért a kisebb szájáról, de amaz elfordította a fejét, és összeszorította a szemeit. A következő dolog, amit érzékelt, hogy valami kattan a csuklóján, és Matt rángatni kezdi lefelé a lépcsőn. Lenézett a kezeire, és amit először észrevett, az a bal csuklóján lógó bilincs volt. Erre bepánikolt, és rángatni kezdte a kezét.

- Ne! Eressz el! Ne! Nem akarok oda visszamenni! Hagyj békén! – üvöltötte zokogva, mire Matt egy hirtelen mozdulattal befogta a száját, és valahonnan az övéből kihúzott egy kést.

- Kuss, legyen, vagy a csinos kis pofid bánja! – húzta végig a kést Taemin arcán, majd levezette a torkára, és ott is tartotta. – Indulj el szépen! – mormogta a kisebb fülébe, mire az félelemtől reszkető lábakkal, lassan megindult le a lépcsőn.

- Jó fiú vagy!  - kuncogott Matt, és csókot nyomott a fiatalabb nyakába. – Most elveszem a kezem, de ha csak egy nyikkanást is hallok, az neked fog fájni, megértetted? – a hangja halk volt, Taemin mégis halálra rémült tőle. – Azt kérdeztem, megértetted? – szorította jobban a nyakának az éles pengét, mire Taemin amennyire a késtől tudott bólintott.

- Jól van, ügyes – kuncogott ismét Matt – na, indulj! – lökött rajta egy kicsit. Taemin remegő lábakkal haladt Matt előtt, és másra sem tudott koncentrálni, mint a torkának szegeződő késre. Ennek köszönhetően, az egyik lépcsőfokon megbotlott, és érezte, hogy az éles penge, még ha nem is nagyon, de a nyakába mar. Felkiáltott fájdalmában, - és persze ijedtségében.

- Az istenit! – káromkodott Matt, és a kelleténél erősebben ragadta meg Taemin vállát, hogy maga felé fordítsa. – Normális vagy? – kérdezte, miközben a Taemin nyakán lévő, vékony kis vágást figyelte, amiből lassan megindult folyni a vér. Nem volt mély, a kés éppen csak hogy megkarcolta a bőrét. – Mi lett volna, ha átvágom a torkod? – rázta meg Matt, a még mindig sírdogáló fiút. Taemin csak nagy, könnyes szemekkel nézett fel fogva tartójára, és ami a legjobban meglepte, az a másik szemében tükröződő pánik volt.

- L-legalább már vége lenne… - suttogta Taemin, alig hallhatóan. De Matt igenis hallotta, és a tekintete, a még több kétségbeesés mellett, most haragot is tükrözött.

- Értsd már meg, hogy én nem akarlak bántani! – rázta meg ismét Taemin vékony vállait.

- Már bántottál – válaszolt halkan Taemin. Erre Matt csak erősen magához szorította a másik törékeny testét.

- De én nem akartalak bántani téged! Ez… ez csak… - úgy hangzott, mintha Matt sírna, de Taemin most valahogy nem tudta sajnálni. Most úgy érezte, az lenne jobb, ha mindennek itt lenne vége. Fájt az arca, és a szája a pofonoktól, és még mindig érezte a vér fémes ízét a szájában. A nyaka egyre jobban kezdett szúrni, és érezte, hogy a sebből kicsorduló vér, lassan eléri a pólója szélét, bepiszkítva vele a világos anyagot. És belül, bent a mellkasában, valahogy most ott fájt a legjobban. Hiányzott neki Kibum anyai ölelése, Minho testvéri szeretete, Jonghyun hülyeségei, és Onew néha buta és gyenge, de azért az embereket mindig megmosolyogtató poénjai. Hiányoztak a szülei is, bár az utóbbi időben kezdett eltávolodni tőlük. De aki a legjobban hiányzott neki, az Heechul volt. Mert akárhogyan is gondolta át a dolgokat, mindig oda jutott, hogy igenis érez valamit iránta. Ezt igazából már régóra érzi, csak sosem tudta még magának sem beismerni. És félt, hogy már nem lesz lehetősége ezt elmondani az idősebbnek. Ugyanis arra is rájött, hogy Matt beteg, méghozzá mentálisan. Egyik percben nyugodt, a másikban magán kívül van, és őrjöng. Most is itt zokog őt ölelve, az előbb viszont képes lett volna megölni. Ki tudja, mikor durran el az agya, és lövi le, vagy vágja át a torkát.

- Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! – szorította Matt még jobban magához. – Én komolyan szeretlek téged! Nem akarlak bántani, nem akarlak! – mondogatta, és a szorítás csak erősödött, míg végül Taemin úgy érezte, ha a másik nem engedi el, megfullad. Szinte érezte a csontjai tiltakozását az erős szorítás ellen.

- Matt… eressz el, …ez fáj nekem – nyögte ki nehezen. Mire a másik elengedte, érezte, hogy ennek is nyoma marad majd. Már így is tele van lila meg zöld foltokkal, a folyamatos rángatásoktól, arról meg ne is beszéljünk, hogy nézhet ki az arca. A felszakadt szájával, a pofon helyével, és a vágott sebbel a nyakán, nem festhetett valami jól.

- Sajnálom! – kért bocsánatot az idősebb megint, miközben végigsimított Taemin nyakán, aki erre felszisszent, és az alsó ajkára harapott, de nem merte elütni a másik kezeit, amik már lejjebb siklottak a nyakáról, a vállára.

- Olyan gyönyörű vagy – suttogta Matt, miközben megszállottan simogatta Taemin vállát, majd megint visszatért a nyakára, majd fel az arcára. Aztán megint le, de ezúttal a kezei nem álltak meg a kisebb vállánál, hanem lejjebb haladtak. Taemin megugrott, és el akart húzódni, amikor Matt kezei megtalálták az utat a pólója alá. – Annyira rohadtul gyönyörű… - folytatta Matt a simogatást, és közelebb húzta Taemint, aki ezt már nem hagyta csak úgy. Nem érdekelte, ha Matt megöli, vagy bántja, ezt már nem hagyhatta.

- N… ne! – tiltakozott, és próbálta ellökni a másikat, de az csak erősen megragadta a tiltakozó karokat.

- Nyugi! Ne ellenkezz! – suttogta a kisebb fülébe, de ettől Taemin csak még jobban bepánikolt.

- Hagyj békén! Eressz el! – kezdte el rángatni a kezeit, amikor megérezte Matt ajkait a nyakán.

- Ne akard, hogy megint bántsalak, Taemin-ah! – morogta amaz, de a fiatalabb nem hallgatott rá. Veszettül rángatta a kezeit. Nem, ez nem történhet meg vele! Matt inkább üsse meg és bántsa! Csak ezt ne! A kapálózásnak végül az lett a vége, hogy megcsúszott, és Matt hiába kapott már utána, érezte, hogy a lába kicsúszik alóla, és tehetetlenül elesik, majd legurult a lépcsőn. Úgy érezte, minden porcikája fáj, és mintha hallotta volna a kezét reccsenni. De olyan erősen ütötte be a fejét, hogy hiába halotta Matt kiabálását, elsötétült előtte a világ.

Hát ez igen hosszú fejezet lett, és visszaolvasva, még én is nagyon sajnáltam Taeminniet. De már nem kell sokat várni, és megjön a felmentősereg :) és örülök hogy van aki olvassa, és kommentel is :) ezekből merítek erőt:)))

És ismét egy videó a kedvencek közül :))