Chapter 26

~Rest~

Akárhogy is próbált, nem tudott pihenni. Ahogy lehunyta a szemét, rémképek gyötörték, vagy állandóan felriadt, amikor Taemin szívmonitora akár egy kicsit is hangosabban vagy gyorsabban kezdett pityegni. Egyszerűen nem ment neki a pihenés, így inkább csak ült és Taemin kezét simogatta. Nem tudta mennyi idő telhetett el, de kint már sötétedett, amikor is megszólalt a telefonja. Gyorsan kapott a zsebéhez és halászta ki, nehogy megzavarja Taemint. Bár tudta, hogy az most úgy sem hallja.

- Igen? – szólt bele, meg sem nézve ki a hívó fél. A hangja halk volt, és erőtlen, hiszen hiába volt fáradt, nem tudott elaludni.

- Heechul mi a baj? – hallotta meg a vonal túlsó végéről Kangin hangját. Na rá igazán nem számított. Kicsit meg is volt lepve, hogy nem Leeteuk hívta, hanem Kangin.

- Kangin? – kérdezte kicsit hitetlenkedve.

- Na jó, azért ennyire nem kell nekem örülni – morgolódott a másik a túlsó oldalon.

- Épp ellenkezőleg, örülök, hogy felhívtál. Csak tudod, már éppen azt hittem Leeteuk hyung fog hívni, hogy letoljon, mert ma sem mentem be – magyarázott halkan, hogy ne zavarja a mellette fekvőt.

- Nem, megkért, hogy én toljalak le, de úgy érzem, van oka annak, hogy nem vagy itt, hyung – Kangin mindig bolondos, és vidám hangja most kivételesen komoly volt, és érdeklődő.

- Igen… figyelj Kangin-ah… megmondanád a többieknek, hogy sajnálom, de ma sem tudok bemeni… sőt valószínűleg holnap sem… - a hangja a mondat végére elhalkult,és megbánóan hajtotta le a fejét, bár ezt a vonal túlsó végén lévő csapattársa nem láthatta.

- Hyung, mi történt? Jól vagy, ugye? – kérdezte a fiatalabb aggódva.

- Persze, én jól vagyok… Taemin…ő nincs jól… - miközben nehezen ejtette ki a szavakat, tekintetét visszavezette az ágyon fekvő, mozdulatlan alakhoz, és szabad kezével, óvatosan megfogta annak kis kezét.

- Uram isten, Heechul mond hogy nem… - Kangin hangja enyhe pánikot tükrözött.

- Nem, semmi olyasmi! Nem esett vissza kómába, legalábbis azt mondják az orvosok… de mégis…olyan sápadt, és egész nap mozdulatlanul fekszik…én...én.. – Heechul hangja elakadt, ahogy a könnyei lassan megindultak. – Kangin-ah, én annyira félek… - suttogta a telefonba. – Annyira törékeny… félek, hogy sosem kel fel, hiába mondják az orvosok az ellenkezőjét. Minden pillanatban attól félek, összeroppan, és ezt nem csak testileg értettem. Én…én még sosem láttam olyannak… annyira riadt volt, és… és… - reszketve szívta be a levegőt.

- Mi történt hyung? – Kangin hangja egészen halk volt, mint aki felfogta Heechul szavainak súlyát.

- Ma bejött egy nyomozó, és kihallgatta Taemint. Nekünk ki kellett mennünk. El sem tudod képzelni, mit éreztem. Nem lehettem ott mellette, kizártak. Elzártak tőle. Esküszöm, ha valami komolyabb baja lesz, én megkeresem azt a rendőrt és megfojtom – a Heechul hangjában lévő komolyságtól, még Kangin is meghökkent. Az idősebb tényleg úgy hangzott, mint aki képes lenne komolyan megfojtani azt a nyomozót.

- Miért nem lehetett akkor jönni, amikor már jobban van? Vagy legalább ott lehettem volna mellette – a kezébe rejtette az arcát, miközben a könnyek csendesen folytak végig az arcán.

- Hyung, nem lesz semmi baj, hidd el! – próbálta Kangin nyugtatni az idősebbet. Sosem hallotta még ilyen összetörtnek a másikat és ez őt is megrémítette. A Super Junior örökös hercegnője, aki hisztizik, ha Sungmin lenyúlja a hajvasalóját, és képes órákat a fürdőszobában tölteni, most teljesen összetört, és zokogva beszél hozzá a telefonba.

- Én próbálom, Kangin-ah. Próbálom... – sóhajtott fel, és letörölte a könnyeket az arcáról.

- Azt hiszem jobb, ha most leteszem… jó éjszakát Kangin-ah, és mond meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket. – mondta, és megpróbált vidámabbnak hangzani.

- Rendben, átadom. Kitartás hyung! – köszönt el Kangin is. Heechul már nem tette vissza a telefont a zsebébe, csak simán lerakta a Taemin feje melletti kis komódra. Már éppen azon volt, hogy megint megpróbál pihenni egy kicsit, amikor Taemin szívmonitora erősen pityegni kezdett, és akisebb szemei lassan kinyíltak.

- Taemin-ah – hajolt közelebb a kis alakhoz

- Heechul… - lehelte Taemin, majd  lassan körülnézett. – Mi...történt..? – Heechul azt hitte, menten elsírja magát, amikor hallotta Taemin hangja ismét mennyire erőtlen. Aztán a kisebb megpróbálta felemelni a kezét, hogy levegye a szájáról a lélegeztető maszkot, de azok nem mozdultak, a szíjak miatt.

- Mi…? – a kisebb szemei megteltek félelemmel, és már erősebben próbálta meg kiszabadítani a kezeit.

- Csss… semmi baj, nyugodj meg… - hajolt oda hozzá Heechul, óvatosan megfogva a küzdő kezeket. A nyomozó érintésével ellentétben, Taemin most úgy tűnt megnyugodott kissé, de a szeme megteltek könnyekkel.

- Miért? – kérdezte sírós hangon, miközben a megkötözött kezeit nézte.

- Taemin-ah, nézz rám! – szólította meg a kisebbet, de az csak a szíjakat figyelte, elborzadt tekintettel, miközben a szemeiből egyre több könny csordult.

- Taemin-ah! – fogta két keze közé a kisebb arcát, mire az ráemelte könnyes szemeit.

- Heechul hyung, vedd le… - suttogta Taemin amivel kis párafoltok keletkeztek a lélegeztető maszkon.

- Taeminnie, nincs semmi baj! Nyugodj meg! – mondta Heechul, mert a fiatalabb légzése szabálytalan lett. – Én itt vagyok veled, senki sem fog bántani, megígérem! – a szavak amik elhagyták az idősebb száját, úgy látszott hatással voltak Taeminre, mert amaz lassan megnyugodott, és a légzése is visszaállt normálisba.

- Ez az, nyugalom – mondta lágyan Heechul, és halványan elmosolyodott, majd óvatosan levette a másik szájáról a lélegeztető maszkot.

- Szükséged van még erre? – kérdezte azért a biztonság kedvéért. Taemin csak megrázta a fejét. Miután letette a maszkot a kisebb mellé, óvatosan közelebb hajolt hozzá, és lágy puszit lehelt az ajkaira. Taemin szívverése megugrott, amit a monitor jelzett is. Heechul halkan kuncogva nyomott újabb puszit a puha ajkakra, mire Taemin arcán enyhe pír jelent meg.

- Látod? Minden rendben. – mosolygott le a kisebbre, akinek az arcán halvány mosoly jelent meg.

- Taemin-ah… - váltott Heechul hangja komolyabbra – Miért bántottad magadat? – kérdezte az idősebb és az arcán fájdalmas kifejezés ült. Taemin lesütötte a szemét.

- Én.. nem…nem akartam, nem is vettem észre… csak… én… csak…

- Csss …semmi baj, semmi baj – simogatta meg a másik sápadt arcát. – Tudtam, hogy önként sosem bántanád magadat – cirógatta tovább Taemin még mindig kicsit sebes arcát.

- Én nem akartam ezt csinálni, esküszöm – nézett fel Heechul szemeibe, és pár könnycsepp végigcsordult az arcán.

- Tudom, Minnie, tudom – simította le a könnyeket az ujjával az idősebb.

- Tudod mit? Megyek és szólok, annak a… az orvosodnak, jó? – kérdezte Heechul, és vissza kellett fognia magát, hogy nehogy valami csúnyát mondjon. Ugyanis Taemin orvosa nem igazán lopta be magát a szívébe. Amikor úgy két órája bejött leellenőrizni, hogy van Taemin, már ott tartott, ha nem fogja be az az ember, ő megüti, és nem érdekli a tette következménye. De az orvos végül kiment, és ő pedig morgolódva ült vissza a helyére.

- Jó – válaszolt a kisebb halkan. – De siess vissza, hyung – kérte Taemin. Nem szerette, ha Heechul távol van tőle. Úgy nem érezte biztonságban magát.

- Két perc – ezzel Heechul szó szerint kiviharzott a kórteremből. Taemin csak mosolyogva nézett utána. És valóban. Még két perc sem telt el, de az idősebb már a kórterem bejáratánál állt lihegve, és egy szintén lihegő és igen ideges orvos karját szorongatta. Valószínűleg idáig rángatta szerencsétlent. A látványtól Taeminnek nevethetnékje támadt, de visszatartotta. Nem lett volna szép kinevetnie a saját kezelőorvosát.

- Látja? Felébredt. Jól van. Nem bánt senkit. Sőt önmagát sem, úgyhogy szedje le azt az izét róla, vagy most már én szedem le! – Heechul hangján hallatszott hogy közel jár egy jókora kiboruláshoz, így az orvos, bár szem forgatva, de Taeminhez lépett.

- Tudja, a barátja igazán erőszakos, ha önről van szó. Még megittam volna azt a kávét! – az utolsó mondatot már hangosabban mondta, és a szavait nem Taeminhez intézte, hanem a mellette álló Heechulhoz, akinek mintha erre gonosz kis mosoly kúszott volna az arcára.

- Elnézést kérek – bólintott aprót Taemin, de most már tényleg nehezére esett visszatartani a nevetést. Az orvos csak nagyot sóhajtott.

- Semmi gond, hagyjuk. Inkább azt mondja meg, hogy van? – kérdezte komolyabbra fogva a témát.

- Öhm… egészen jól, bár a mellkasom fáj egy kicsit, és fáradt vagyok – válaszolt Taemin.

- Értem. Mindjárt küldök be egy nővért, aki ad majd fájdalomcsillapítót a bordáira, és lefertőtleníti a sebeit. – mondta, majd a köpenye zsebéből előhúzott egy kis fecskendőt. – Ez pedig enyhe altató, amitől nyugodtan tud majd pihenni. – folytatta, majd a fecskendő tartalmát Taemin infúziójába adagolta.

- Mr. Kim pedig, ha gondolja, elmehet és-

- Nem! Nem megyek sehova! Itt maradok! – meg se engedte, hogy az orvos befejezze a mondatot, máris közbevágott.

- Értem, de önnek is pihenésre van-

- Majd alszok a kanapén – vágott ismét közbe Heechul, mire az orvosnak megrándult a szája széle. Látszott rajta, hogy nehezen viseli Heechul beszólásait. Taemint viszont igen is szórakoztatta a kettejük vitája.

- Értem, akkor én ezt most leveszem – mondta, majd kioldotta a szíjakat, amik Taemin csuklóit fogták le – Jaj igen, holnap leveszik a gipszet a kezéről, és csak egy gyógykötést tesznek rá.

- Rendben, köszönöm – eresztett meg egy gyenge mosolyt Taemin, amikor az orvosa távozott. Heechul egyből leült a kisebb mellé, és megfogta a kezét.

- Pihenned kell, Heechul. Nem maradhatsz mindig itt – mondta lágyan a kisebb miközben szabad kezével végigsimított az idősebb puha tincsein, amik most lazán egy hajgumival voltak összefogva.

- Dehogy is nem. Én jól vagyok, Taemin-ah. Ne aggódj miattam. Csak azzal törődj, hogy meggyógyulj. És igyekezz vele, mert nem tudtalak elvinni oda, ahova akartalak. De ez nem azt jelenti, hogy nem is foglak – mondta huncutul mosolyogva.

- Hova? – kérdezte Taemin felcsillanó szemekkel.

- A-a, ez titok. Gyógyulj meg, és megtudod – rázta meg a fejét Heechul, majd elnevette magát, amikor látta Taemin lebiggyesztett ajkait.

- Édeees~ - puszilta meg a grimaszoló ajkakat.

- Hyung! Én nem édes vagyok, hanem férfias! – mondta Taemin durcás hangon és kicsit kihúzta magát, mire Heechul akaratlanul is felnevetett.

- Taemin-ah, ennél édesebb már nem is lehetnél – simogatta meg a most durcázó pofit Heechul. Taemin sem tudta sokáig fenntartani a duzzogó arcot, hamar beleolvadt Heechul érintésébe, és behunyt szemmel élvezte azt. Aztán valószínűleg hatni kezdett az altató, mert Taemin egyre laposabbakat pislogott, míg végül egy hatalmas ásítással behunyta a szemeit, majd békés álomba zuhant. Mielőtt még elaludt volna, elmotyogott egy „Szeretlek, hyung”-ot, és az arcát Heechul tenyerébe fúrta. Az idősebb csak elgyengült mosollyal nézte a szunyókáló kisebbet.

- Én is szeretlek, Taeminnie – simogatta meg a másik arcát, mire az csak közelebb fészkelte magát hozzá. Végül Heechul óvatosan lehajtotta a fejét Taemin keze mellé, és behunyva a szemeit, nemsokára ő is elaludt.

Igaz kicsit késve, de itt az új fejezet, és remélem tetszeni fog. Egy kis löket a sulihozT___T

jaaaj, és igen, ők az új nagykedvencek, NU'EST *--* Ren olyan mint egy porcelánbaba <3